Bejegyzések

ACE

Kép
  Tudjátok, hogy mi az az ACE lista? Az ártalmas gyermekkori tapasztalatok - Adverse Childhood Experiences – élményeinek gyűjteménye. Olyan élményeké, benyomásoké, mint a fizikai, érzelmi elhanyagolás, a fizikai, érzelmi, szexuális bántalmazás, a diszfunkcionális családokban való gyermeklét, a családon belüli erőszak, mentálisan beteg szülők, drog, alkohol vagy más függésben élő szülők, börtönbüntetés, bármely szülő részéről vagy viharos válás és az azzal járó generalizált konfliktusok megélése. De ide tartozik az eltúlzott fenyítés, a megszégyenítés és a szeretetmegvonás is, bár ezek gyakorta az érzelmi elhanyagolás gyűjtő dobozon belül kerülnek jelölésre. Egy pipa a listán – egy pontot jelent.  Ha ma ezzel a listával vizsgálnánk a magyar felnőtt és gyermek populációt, a szakembereink szerint várhatóan az összesített minta hetven százaléka kapna legalább egy pontot, de nagyon magas lenne azok aránya is, akik több ponttal rendelkeznének. Ha igaznak tekintjük azt, a szakemberek ál

Nyárvégi vallomás

Kép
  Zsong bent, s kint a nyárvég. Már lassabban lép a hajnal és siet az este, és a mi meglassult léptűnk is lágyan szővi az árnyék miközben elcsitul kezem kezedbe. Párás pohár, utolsó kortyai még a nyárnak, csendesedő szavaink felett pufók kis kába fellegek szállnak. Felsóhajt bennünk az elmúlt tétova idő, ránckoszorús szemünk örök, odaadó szerető. Nézi a percet, a régen volt ragyogást, igazmondó tekintet mögötti nem múló lobogást, idéz tavaszt, ígéretben szépet, édes cseresznyét, libbenőn kacér léptet. Csilingelő hangot, aranyló hajtincset hullani az arcba, lágy kézmozdulatot minden férfias penge dacban. Simítón kedveset. Életem filmjét benned és a te filmed bennem, pergeti az álom. Már csak forró homlokom, nyakad gödrébe hajtani vágyom. Párnámul mellkasod, ritmusos emelését, karod derekamra még piheg bennem bármi kétség, megnyugtatón, hogy vagy nekem és én vagyok, mindig, még világ a világ, a nyárvégi zsongásban is biztos, ringató boldogság.    

Csak mesélek. Az emberi jóról.

Kép
  Kislány voltam. Lenhajú kis copfos, cserfes, az utcán ugrándozva járó. Katókám masnit kötött a hajamba és én tudtam, ha masnit is kapok, ráadásul olyan kéket, mint a ruhám, amit ő varrt, akkor itt valami nagy dolog van készülőben.  Hevesen dobogó szívvel kérdezgettem, hogy hová megyünk? De ő csak mosolygott. „Majd meglátod kincsem! Köszönj hangosan és illedelmesen és csak akkor szólj, ha kérdeznek.” Nem parancs volt ez, hanem amolyan szabálykönyv. Útmutató ahhoz, hogy hogyan lehetek majd a legjobb. És nem is volt kérdés, hogy én magam is a legjobb, legkedvesebb, leszelídebb és leg jólneveltebb szerettem volna lenni. „De hová megyünk? Elárulod?” – nyúztam tovább, mert a soha ki nem alvó gyermeki reménnyel valahol tudtam, hogy egy-két ilyen kérdés után úgyis mindig megszelídül és én nem maradok válaszok nélkül. „Elmegyünk tejért Mancika-nénihez”. - vágta rá a kérdésemre gyorsan. "Meg túróért" - tette hozzá mosolyogva. „Tejért, meg túróért? …és ahhoz kell a masni,

November

Kép
  Csorba fények tompa rengetegében küszködik az este, hogy szülje-e meg szorongató árnyait. Lépdelek az utcán, gyéren csillog a lámpafény az elárvult levél tenyerében megálló eső felületén. Kincs-e vagy lidérc, játszik az agyam és mesét sző minden sötét folt köré. Torkomban dobban a gombócérzés, mint dohos pincelépcsőn a fekete mélyet figyelve, moccan-e a sarok. Lopva hátra tekintek, keresem az utolsó lámpa-kapaszkodót, sötét szakasz jön. Életem sötét gondolatai törnek elő a bokrok alól. Szapora léptekkel szökkenve teszem magam felül mindenen. Egy ajtó vár és ölelés. Megnyújtom az utolsó lépést a küszöbön. Meleg a szoba és beleolvadnak a novemberi árnyak a kint maradó hideg éjszakába.

Tatami (átirat)

   „Elveted a tettet, kinő belőle a magatartás. Elveted a magatartást, kinő belőle a jellem. Elveted a jellemet, kinő belőle a sors.”   Hamvas Béla     Talán hatéves volt. Talán még annyi sem. Élete első judo versenyén szurkoltunk neki. Még nem tudott olvasni, de azért szeretett volna maximálisan felkészülni. Ezért az övvizsgára és a versenyre úgy tanulta meg a fontos szabályokat, hogy felolvastuk neki és megtanítottuk, mint a verset. Ő akarta így. Azután ott állt a tatami szélén és kicsit riadtan pislogott felénk. Láttam, hogy nagyon zavarja valami. Vele szemben az első versenytársa, egy picurka copfos kislány. A rakoncátlan szöszke fürtjei két fonatból lógtak erre meg arra. Nagyon elszánt volt. A judogi nadrágszára felhajtva, hogy rá ne lépjen, a felsőt meg küzdelmesen húzgálta az öv alatt, mert annak a csücske, széle is a térdét verte. Majd összeroppant a picurka termete a nehéz szövésű ruha alatt. Miklós állt vele szemben, három fejjel magasabban és meghajolt és elkezdt

A civilizált emberiség nyolc halálos bűne..

Kép
  Konrád Lorenz gondolatai nyomán, időnként pontosan, máskor pontatlanul idézve őt, megint máskor meg átköltve, megtoldva, újra értelmezve a mára már bibliámmá vált könyvét, írom kényszerűen újra ezeket a sorokat. Századszorra futottam már neki ennek a gondolatmenetnek, majd századszorra hagytam félbe, mondván minek is koptatom erre a drága időmet és erőmet, hisz hatni aligha tudok.   De most azt gondolom, hogy cselekedni kellene. KELL. Végre nem csak diagnosztizálni ezredszerre is, hanem cselekedni. Minimum leugrani a szakadékba rohanó szekérről. Ha csak az önmagunk társ idejében élőkre gondolunk - akkor is, így a 24 óra utolsó perceiben – határozottan el kell határolódnunk az Európában újra teremtődő gyilkos ösztönök őrületétől. Vagy akár tanulhatnánk is végre valami keveset az évszázadokon át elkövetett és megismételt hibákból, ha fontosak még nekünk egy cseppet is az utánunk jövők. A gyerekeink, unokáink, dédunokáink. Vízválasztó van. Vagy törésvonal, vagy tovább már

Mandzsúria

Kép
  Mandzsúria   Most én voltam, ki „gyárat látott s vad laktanyát”,  és az ott élőnek jelentett e táj „szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,” még a vonat ablakán át én néztem az gyárakat és szántóföldeket, ahol az itt élő „dolgozót is lát, ki dolgáért remeg,” meg „erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat…” Valahogy így voltam most én a világ ezen távoli zugával. Ismerős ismeretlenként néztem rá és Radnótinak köszönve a gondolatsort, azt is láttam, amit nem láttam igazán, csak a talán a szívemmel. Mandzsúria. Ahol élek, Liaoning tartomány területe (Mandzsúria „széle”) 145 900 km², Jilin tartomány, Mandzsúria szívének területe 187 400 km², Magyarországé 93 026 km². Ha felületesen nézem, akkor nincs itt semmi, de az égvilágon semmi látnivaló. Ha nagyon egyszerűen, de pontosabban szeretnék fogalmazni, akkor Liaoningban, másfél magyarországnyi hegyvidéken és a hegyek közötti völgyekben, főleg gyümölcsfa és szőlő ültetvények mellett kanyargott