XianNa történetei

  Én a Trianonban elcsatolt délvidéki területeken, Bácska szívében születtem. Apám ötvenhat november negyedikén épphogy belelépett a hetedik esztendejébe. Majd más idők jöttek. Egy puha kommunizmus, puha diktatúrával, Tito elvtárs személyi kultuszával és szép gyermekévekkel. Mert minden gyerekkor szép, mert még a metsző szavak vágta sebeket is van minek begyógyítania egy kisfalu védő ölében.  Mert Jucika-néni, akitől piros zománcos kannában hordtuk a tejet minden második nap, minden alkalommal megsimogatta a savószagú, mély barázdákkal szabdalt kezével az arcom. „Na... mosolyogj angyalom egy kicsit, nincs semmi baj, minden elmúlik három nap alatt. A bánat is.” - kérlelt, ha látta, hogy szükséges. És igaza volt, ki emlékszik ma már arra, hogy miért is voltam azokban a napokban bánatos. Csak a szomorúság emléke maradt meg, a történések gyökere mára kiszáradt és elporladt a fekete anyaföldben. Éltünk valahogy. Valami furcsa, információkat kizáró burokban. Oda koncentrálva a fal...

  Elfeledett történelem…   Gyerek voltam, általános iskolás. Minden éveben borzongva vártam az osztálykirándulást. Borzongva, mert az ilyen alkalmakor megtartott kötelező történelem órák nem tantermi körülmények között zajlottak. Egy olyan helyszínre utaztunk, ahol a hozzám hasonló ép, hogy a tinédzser korba belépett gyerekek, több százan, azonos percben veszítették el a világ humánus voltában vetett hitüket és az életüket is.   Kraguljevac, 1941. október 21-én.   Az előzmények… Néhány hónappal a második világháború kezdete után, 1941. szeptember 16-án, egy német wehrmacht tábornagy, Wilhelm Keitel, egy új Kelet-Európai irányelvet adott ki, amely engedélyezte a civilek elleni megtorlásokat, amennyiben német katonák esnek áldozatul a civil lakosság önvédelmi tevékenységének és a Balkánon honvédő háborút folytató félkatonai alakultok, a partizán ellenállók tevékenységének köszönhetően. Az irányelv kitért arra, hogy minden egyes meggyilkolt német katona eset...

  Vásár-fia Miközben elkészítettem neki az ebédet, beszélgettünk a rég múlt időkről. Arról, hogy milyen volt gyereknek lenni. És, hogy akkor, vajon gondoltam-e arra, hogy milyen lesz majd felnőttnek lenni? Mert ő bizony sokszor szokott. Mostanában egyre többször… De én gondoltam-e mondjuk tizenhat évesen, - most ő is annyi - arra, hogy milyen lesz kétezerben élni, hogy majd ki lesz a férjem és lesznek-e gyerekeim? A kérdései régi emlékeket hoztak elő, amikor valóban, úgy tizenhat éves lehettem és pont azon töprengtem, hogy még tizennégy év és átlépünk egy másik évszázadba. Emlékszem feküdtem az ágyon és olvastam. Általában ez volt a legfontosabb időtöltésem és néha közben elkalandoztak a gondolataim, ilyen fontos kérdések köré fonódott minden, mint, hogy mit hoz majd számomra a jövő. Valóban eszembe jutott, hogy majd sok gyereket szeretnék, szép szőke, hosszú hajú kislányokat, szabályos copfokba fonott fürtökkel. Elképzeltem ahogyan majd apró műagyag cseresznyés hajgumikkal köt...

Hat fénykép. Mindösszesen ennyi maradt egy ember életéből. Egy színes igazolványkép az utolsó évek egyikében készülhetett és öt halványan megsárgult fekete-fehér fotó. Három szól rólunk, kettőnkről. Hatalmas ember volt. Számomra a világon a legnagyobb és legerősebb. Legalább is én ilyennek láttam őt. Néha borostás, karcos, néha puha illatos, frissen borotvált. Ilyenkor tiszta, egyszerű szappan illatot dörzsölt hozzá az arcomhoz. Mert ez volt a szertartásunk, mindig úgy ölelt magához, hogy az arcomhoz dörzsölte az arcát és nevettünk, mert hol a borostája szúrt, hol a rövidre nyírt bajusza csiklandozott. Bármilyen állapotban is jött, annak mindig az volt a vége, hogy behúzott nyakkal menekültem volna az erős karjaiból, de nem engedett, még alaposan meg nem dögönyözött és a hófehér, szinte áttetsző bőröm, ki nem pirosította az arcszőrzete karcolása, de leginkább a szinte fuldoklásba torkolló nevetésem. Saját örömünkre birkóztunk így, meg egy kicsit a nők bosszantására is. Mert mindi...

Tegnap a szokásos hétvégi nagybevásárlás során egyszer csak ott volt előttem a polcon. Ugyanolyan színek, csak talán a flakon mérete változott. Az emlékeimben, - lehet, hogy az életem legelső emlékeiről mesélek most, - magasabb, karcsúbb és szélén bordázott volt a balzsamot rejtő „üveg”. Merthogy üvegnek neveztünk akkoriban mindent, amiben valamilyen folyékonyabb állagú dolgot tároltunk, független attól, hogy milyen anyagból is készült. Hozzd az üveget kincsem! - mondta nekem minden este, megnyugtató kedves hangján. Éppen kibontotta a rakoncátlan, hosszú, búzamező színű tincseimet. Kicsit húzta, mert itt-ott a Nap, meg a szél, vagy télen a kötött meleg sapka, tavasszal és ősszel a babos kendő összebogozta estére a hajzuhatagot. Éppen bontotta, mint minden este, hogy szép legyen és fényes, sima és csinos, majd fürge újjakkal befonta két vastag varkocsba. Közben simogatta a mindig őröltpaprika illatú kezével. …és mindig beszélt hozzám, hol történeteket mesélt, hol meg pont arról es...

Azt hittem, talán reméltem, hogy tán ránk sem virrad ma. Sötét marad minden egész nap, gyászba, fájdalomba dermesztve a szíveket. Megrettenést hozva, mély befelé fordulást, sajgó lüktetést, kényszerű mélyre ásó önvizsgálatot. Vagy hangos, önmagunkból kivetkőzve ordító, a mindig elfojtott gyászzokogásokat végre kiadó megemlékezést, hogy pont száz éve ezen a napon, hogyan is vizsgáztak Európa „nagyjai” kicsinyességből, bosszúból, ezeréves törlesztő vágyból, fölényes hatalomból és embertelenségből. Azt hittem, talán reméltem, hogy tán ránk sem virrad ez a nap, hogy a sötétségben megélt magány csak egy, egyetlen egy napra képes lesz mindenkiben messzire űzni a még mindig néma, még mindig kirekesztő közönyt. Hogy egyszer végre a kollektív emlékezet beleroppantja a gerincet e csodás és förtelmes őskontinens százéves gerinctelenségébe. Hogy egyszer végre valakik bele tudják suttogni a sötétségbe arctalanul a „Jajj, mit tettünk?” mondatot és hogy végre térdre rogy a gyászoló és vezeklő egyarán...

Valaki ma este sűrűre engedte az ég redőnyét. Nem történhetett másként, határozottan emlékszem tegnap ilyenkor még fürdettem az arcom az esti Napban. Ma meg hunyorgok a hazafelé úton az autók lámpafényében. És valaki levette a hőfokot az égi radiátoron is. Erre is határozottan emlékszem. Tegnap még más volt. Melegebb. Nem húztam még össze magamon a divatból felvett farmerkabát gallérját.  Ma este kitöltöttem egy pohár rozé fröccsöt. …mert az írta a palackon, hogy illatos, ragyogó, igazi nyáriasan friss íz, amiben az érett málna és karamella ölt testet. Lágy de roppanós gyümölcsös savkarakterekben… pont, pont, pont. Hű. Keserű. Határozottan keserű utóíz, nem a jó keserű, ami még emeli is az aromákat. Ez a rossz keserű, ami fintorra húzza az orrot… …hogy a bortól lesz-e az ember lányának keserű gondolata az őszelő sötét és hűvös estéjén, vagy a sötét és hűvös este lopja-e a ki a boromból a málnát karamellástól, lehet nem is lényeges…  Itt ülök és kavarog bennem a régmúlt, a jele...

Emlékszem gyerekként nem mindent értettem és talán akkor nem is tudtam, hogy ami történik az nem feltétlenül természetes, „szabályos” vagy hagyományoknak megfelelő. Mert, hogy volt fenyőfánk és elő is kerültek az ágyneműtartóban őrzött cipős dobozból a kopott, sok generáción át elrakosgatott, valaha jobb időket látott, itt-ott megcsorbult, számomra mégis varázslatos ünnepi hangulatot képviselő díszek. Néhány nagyobb dió, a kocsány lyukába szúrt dróttal, arany meg ezüstszínű, a kezünkön nyomot hagyó kályhafestékkel befestve, aminek a megfogása után a felnőttek, azonnal elzavartak bennünket kezet mosni. Hogy a szigor annak szólt-e, hogy ne kenjünk össze mindent csillogó fényesre a testékes kezünkkel, vagy annak, hogy nem volt túl egészséges az egy éven át dobozba zárt, mégis még mindig szagló festéket markolászni, ebben máig sem vagyok teljesen biztos. Azt tudom, hogy a diókat a tatám festette „ünnepire” és minden évben a szerdai falusi piacról hozott mellé csillogó fényes, színes sztani...

Már azt sem tudom, hogy melyik évben mentél el. Ahogyan a halál tényét, úgy az időpontot sem akarja bevenni veled kapcsolatban az agyam. Vagy a lelkem. Egyszerűen csak megélem, hogy hiányzol. Még mindig, néha pokolian fájón. Néha olyan jó lenne ráhajtani a válladra a fejem, mint gyerekkoromban. Megnyugvást keresni az állad alatt, ahogyan a madár bújik az eresz alá a vihar elöl.  Néha beszélgetek veled, magányomban, hangosan.  …és képzeletben válaszokat is kapok. Ilyenkor, szinte érzem, hogy valahol itt vagy körülöttem. Nem abban a térben, ahol én vagyok, csak valami megmagyarázhatatlan dimenzióban, ami átjárhatatlan, mégis kitölt mindent kívül, belül.  Mintha itt lennél a zsigereimben. Néha rám törnek emlékképek, be-be villannak a mozdulataid, a hangod, az illatod. Azóta sem volt soha semminek sem olyan Katókás illata. …és azóta sem ettem olyan jó savanyú meggyszószt ahogyan te készítetted, ezer meggyel, alig valamicske cukorral, ami után még felnőtt koromban is mindig me...

  Eszter és István emlékére Azzal a magyarázattal oltottuk el a bűntudat mardosó tűzét, hogy későn jött a tavasz. …és ő már nem tudta kivárni, hogy a kiskert tompítsa az űrt a lelkében. Mert valahogyan, csak rövidre kellett zárni magunkban is a felfoghatatlant.   Május volt. Másoknak verőfényes, buja, tavaszillatú, ígéretes május. Mi meg állunk ott a tömeg közepén, elfojtott, fogak között átszűrt szavakkal, - „Meghalt. Menjünk.” Fél órája még szabadon fújta a szél a hajam, hátra dőlve kacagtam, kicsit zavartan a tekintetek kereszttűzében – „De meg nőttél. Kész hölgy lettél.” mondták, itt is, ott is, én meg örömmel a szívemben fürödtem a mondatok fényében. Hisz két napja volt a születésnapom és már egy évvel megint felnőttebb lettem – gondoltam elégedetten, mintha ez valami lényeges állomása lenne az életemnek. Egy évvel idősebb kamaszlány, kicsit több nő és kevesebb gyermek. Azután beleharsant az örömbe a hang „Azonnal orvost kérünk a rendezvénysátorhoz!” Remélem, hogy nincs n...