XianNa történetei

  Zsong bent, s kint a nyárvég. Már lassabban lép a hajnal és siet az este, és a mi meglassult léptűnk is lágyan szővi az árnyék miközben elcsitul kezem kezedbe. Párás pohár, utolsó kortyai még a nyárnak, csendesedő szavaink felett pufók kis kába fellegek szállnak. Felsóhajt bennünk az elmúlt tétova idő, ránckoszorús szemünk örök, odaadó szerető. Nézi a percet, a régen volt ragyogást, igazmondó tekintet mögötti nem múló lobogást, idéz tavaszt, ígéretben szépet, édes cseresznyét, libbenőn kacér léptet. Csilingelő hangot, aranyló hajtincset hullani az arcba, lágy kézmozdulatot minden férfias penge dacban. Simítón kedveset. Életem filmjét benned és a te filmed bennem, pergeti az álom. Már csak forró homlokom, nyakad gödrébe hajtani vágyom. Párnámul mellkasod, ritmusos emelését, karod derekamra még piheg bennem bármi kétség, megnyugtatón, hogy vagy nekem és én vagyok, mindig, még világ a világ, a nyárvégi zsongásban is biztos, ringató boldogság.  ...

  Kislány voltam. Lenhajú kis copfos, cserfes, az utcán ugrándozva járó. Katókám masnit kötött a hajamba és én tudtam, ha masnit is kapok, ráadásul olyan kéket, mint a ruhám, amit ő varrt, akkor itt valami nagy dolog van készülőben.  Hevesen dobogó szívvel kérdezgettem, hogy hová megyünk? De ő csak mosolygott. „Majd meglátod kincsem! Köszönj hangosan és illedelmesen és csak akkor szólj, ha kérdeznek.” Nem parancs volt ez, hanem amolyan szabálykönyv. Útmutató ahhoz, hogy hogyan lehetek majd a legjobb. És nem is volt kérdés, hogy én magam is a legjobb, legkedvesebb, leszelídebb és leg jólneveltebb szerettem volna lenni. „De hová megyünk? Elárulod?” – nyúztam tovább, mert a soha ki nem alvó gyermeki reménnyel valahol tudtam, hogy egy-két ilyen kérdés után úgyis mindig megszelídül és én nem maradok válaszok nélkül. „Elmegyünk tejért Mancika-nénihez”. - vágta rá a kérdésemre gyorsan. "Meg túróért" - tette hozzá mosolyogva. „Tejért, meg túróért? …és ahhoz kell a masni, ...

  Csorba fények tompa rengetegében küszködik az este, hogy szülje-e meg szorongató árnyait. Lépdelek az utcán, gyéren csillog a lámpafény az elárvult levél tenyerében megálló eső felületén. Kincs-e vagy lidérc, játszik az agyam és mesét sző minden sötét folt köré. Torkomban dobban a gombócérzés, mint dohos pincelépcsőn a fekete mélyet figyelve, moccan-e a sarok. Lopva hátra tekintek, keresem az utolsó lámpa-kapaszkodót, sötét szakasz jön. Életem sötét gondolatai törnek elő a bokrok alól. Szapora léptekkel szökkenve teszem magam felül mindenen. Egy ajtó vár és ölelés. Megnyújtom az utolsó lépést a küszöbön. Meleg a szoba és beleolvadnak a novemberi árnyak a kint maradó hideg éjszakába.

  Amikor a testem, lelkem összetörve vittem, lenézett rám és átölelt az Isten. Egy idegen arcú. Talán arca sem volt. Csak a nyilvánvaló jelenléte. Térdeltem egy szőnyegen, a könnyes, taknyos nyálam összefolyt. A mintát néztem, hogy egyáltalán hol vagyok? Egy idegen országban, egy idegen templomban, egy idegen atya simogatta hajam és kántált, idegen nyelven, idegen éneket. Mégis ismerőst. Ősi dallamot. Lélekkel hallottat, talán. Ahogyan a zokogás is ismerős volt, ami rázta a vállam. Hány éjszakán és magányos nappalon volt a társam. Ahogy a fohászom is, az alkum, vagy a haragom. „Istenem, hol vagy? Nélküled nem megy, bárhogyan akarom. „     Nem tudom, hogy mi vitt oda? Az utolsó szalmaszál? Valami vak hit, hogy az életem fonala nem érhet véget. Hogy van, ki csomózza még össze, erős boggá kösse. Szakadhatatlanná. Elég időre még. Hogy miért ide mentem, miért idegen Istent kerestem? Miért rogytam idegen mintákra, idegen rojtokba kapaszkodó...

  Tíz kilométer futás, hogy valahol legyek, ami olyan mintha ott lennék, ahol lennem kellene. Part, hegy, hold és szikla. Pár törött kopott halászhajó. …de legalább csillagok… Egy gigantikus épület mögöttem.   Kiszűrődő fények és halk zene. Lehetne ünnepibb vagy megértőbb talán. Bennem gyász van. Veszteség és szomorúság. Gyertyát hoztam gyújtani, tengerbe sírni könnyeim. Siratni halottat és élőt is talán. Múltat és lassan reményvesztett jövőt.   Nincs templom, nincs sírhant, nincs feszület. Csak az ég, és fölöttem a fakó csillagok. Valószínűtlen véletlen, hogy egy novemberi fagyos estén látok egy hullócsillagot? Novemberi fagyos estén égi jel az égen. Reményt adó, simogató üzenet? Hogy a szilánkosra fagyó szíveket odaátról is melengeti a szeretet?   Nincs templom, nincs sírhant, nincs feszület. Csak egy kereszt medál a zsebemben. Kulccsal zörren, apró fémkacaj. Hangos gyufa sercen a tenyeremben. Gyertyaláng lobban egy üve...

  Lehettünk volna mások, te meg én. Hajthattam volna ringató öledbe fejem. Lehettél volna valóban anyám, anyám. Olyan édes, mint másoké. Őszinte óvó szóval az ajkán. Lehettél volna, aki ágyam mellett ül riadt hajnalon, amikor a függöny ránca vet árnyékot arcomon. Vagy lázat csókolhattál volna forró homlokomról, félelmet ölelhettél remegő vállaimról, csendesítve kalapáló szívem, becézve résre csukott szorongó szemem. Csicsíja bubúja… Álomba ringató, szelíd nyugalmat hozva kezeid, párnám csendben simító. Vagy lehettél volna támaszom, vigaszom, biztatóm is akár. Tett, amit bizton másolni tudok. Hang, ami elcsitít miden kétséget. Ölelés, ami elűz minden rémséget. Lehettél volna meleg otthonom. Váró, hívó, visszasíró. Lehettél volna kegyelem, Biztató szó és nem csak fegyelem. Lehettél volna a fény, mert én árnyként követni vágytam lépteid. Lehettél volna ki nem tépi szét egy gyermek álmait. Lehettél volna értem való. Kíváncsi, törődő, ...

  Mostantól, magamból magamnak írok, és lényegtelen, hogy rögzít-e a gondolatot bármely betű. Lehet csak én olvasom és engem emlékeztetnek szavaim a hűségükre, nincs több taps, nincs vita, nincs félreértelmezés. Az indíték és a következmény is én vagyok, és önmagamra még szabadon hathatok.   Mostantól magamhoz szólok. Én vagyok a saját csendem az éjszakában, és mi eddig mindig, ott szorongott bennem, a lényegtelennek levés bánata, vele nézek farkasszemet – nem csak kvázi egyedül a belső lelki csatámban. Győzök-e a magam erejéből, hitéből? Igazoló idő-e a társam? Testem jelzi azt, a létem minden pillanatában.   Mostantól bennem marad a gondolat. Nem szórok kincset, sem hamut. Nem köt alkut a tudat, Nem mutat utat más eszme, más akarat, Nem hiszem, hogy a babér másnak terem és a létünk egy farkasverem.   Mostantól a magam ura vagyok. Az idő az enyém és mit terem, az a falat is.  Keserű vagy édes, én rágom, én bánom...

  Read the Spirit Vedran Smajlović: Cellist of Sarajevo still moves the world Emlékszem, hogy fellelkesültem azoknak a bánatos napoknak az egyikén, amikor az egyetemen egy vendégelőadó, egy neves, a témában világhírű pszichiáter keretbe foglalta a tüneteket. Fura, hogy az ember mi mindenért tud hálás lenni. Én azon a napon a megértésért voltam. A hónapok óta megélt állapotaim és mások állapotainak megértéséért. És pont egy klinikai pszichológiai, pszichopatológia előadáson. Akkor már három, talán négy éve is vastagon benne voltunk a délszláv háborúban. Az én lelkemben is időről időre sötét felhők gyűltek, ha otthonról hír jött egy-egy ismerősről. Időnként közeli barátokról. Időnként nagyon rossz hírek. Emlékszem milyen vadul jegyzeteltem az oly ismerős „tüneteket”, amelyektől eddig a napig azt sem tudtam, hogy tünetek. Egyszerűen csak azt hittem, hogy a, „hogy vagy” kérdésre adott törvényszerű válaszokat hallom olyanok szájából, akik menekülni kényszerültek. Olyanokéból, akik egy é...

  Tegnap szembejött. Itt maradt. Tegnap úgy emelt, hogy nem emelt. Ma magam emeltem fel. Úgy volt velem, hogy magamra hagyott. Hogy azt tegyem, amit a helyzet természete ad és ne azt, amit ő békít rajta. Mert abból nem növesztek szárnyakat, nem izmosítok lábakat, csak a kapaszkodó karom dagad. Szóval, ma itthagyom nektek. Hűségből. Önmagamhoz. Hozzátok. József Attila (AZ ISTEN ITT ÁLLT A HÁTAM MÖGÖTT...) Az Isten itt állt a hátam mögött s én megkerültem érte a világot .................................. .................................. Négykézláb másztam. Álló Istenem lenézett rám és nem emelt föl engem. Ez a szabadság adta értenem, hogy lesz még erő, lábraállni, bennem. Ugy segitett, hogy nem segithetett. Lehetett láng, de nem lehetett hamva. Ahány igazság, annyi szeretet. Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra. Gyönge a testem: óvja félelem! De én a párom mosolyogva várom, mert énvelem a hűség van jelen az üres űrben tántorgó világon.

  Időnként a barátaim megbíznak bennem. Nem úgy általánosan, hanem mindenkinél jobban bíznak bennem. A fájdalmukat és testi, lelki panaszaikat helyezik a tenyerembe. Bele dőlnek a karjaimba, néha a lelkembe. Hiszik, hogy elbírom a fájdalmukat, kétségbeesésüket, reménytelenségüket, a nehezen viselhető napjaik terhét. Hatalmas ajándék ez. A feltétel nélküli bizalom ajándéka. Nem is tudom, hogy mi kell hozzá. Talán minden. Én meg megkérem az elmúlt ötezer éveben élt gyógyítókat, lelki segítőket, hogy segítsenek nekünk megváltoztatni a megváltoztathatót és megküzdeni a megküzdhetőt. Hatalmas ajándék ez a bizalom. És hatalmas felelősség is. Nem lehet egy pillanatra sem nem a fókuszban tartani. De hatalmas motiváció is. Minden pillanatban emberi minőségben tart. A megkérdőjelezhetetlenség páncélját adja ránk. A december több ilyen ajándékot is adott. Emberek ősbizalmát a jó szándékában és a tudásban. Én meg örömmel nyújtottam a karom mindenkinek és örömmel tettem, adtam a tudás...

"A pillanat volt ez, mikor az éjszaka elválik a nappaltól, az alvilág a felvilágtól. S talán más is kettéválik ilyen pillanatokban. Az utolsó másodperc ez, mikor a világi és emberi mélység és magasság, fényesség és sötétség még érintkeznek, mikor a szunnyadók felriadnak nehéz és gyötrő álmaikból, a betegek felnyögnek, mert érzik, hogy vége az éjszaka poklának, s következik az áttekinthetőbb szenvedés; a nappal rendszere és világítása feltárja és szétbontja mindazt, ami az éjszaka sötét zűrzavarában görcsös kívánság volt, titkos vágy, nyavalyatörős indulat." Márai Sándor Fényt kívánok mindannyiunkak, a sötétség zürzavaros görcseit elűzőt. Elsimító érintésket, oltalmazó csókokat, bizonyosságot adó szavakat. Sokat. Akkor még mindig minden rendben lesz. Az érkező évben is. ...és köszönöm, hogy itt valahogyan időnként velem voltatok.

  Hálás vagyok. Hálás vagyok mindazoknak, akik az életem részei és szeretnek. …és azoknak is, akik már nem részei az életemnek és nem szeretnek és nem is tartanak szerethetőnek. Hálás vagyok, mert megtanítottak választani és elengedni. Elengedni azokat az embereket, akik nem állnak készen arra, hogy szeressenek engem, vagy bárki mást, aki fontos nekem, talán leginkább önmagukat. Önmagukat jól és szépen. A legnehezebb dolog, amit valaha is meg kell tennünk az életünk során, az ez a választás, mert talán ez lesz a legfajsúlyosabb döntésünk is, ami biztosan kihat az életünk következő szakaszaira. Mert a legnehezebb dolog felülbírálni konvenciókat, akár szívből fakadó elkötelezettségeket, hűségesküt, örök barátságot, vagy életre szabott más viszonyokat, gyakran a vér szavát, akár genetikai örökséget .   Sok idő, néha nagyon sok idő kell ahhoz és számtalan nem túl kellemes tapasztalás, hogy rájöjjünk végre, senkit sem szerethetünk önmaga helyett. Bármi is a kapcsolatu...

  Akkor tört el valami, amikor előkerült a kapanyél a furatokkal. Nem kényszer szülte, hanem a zsenialitás gondolatának diadala. Nálunk a karácsonynak nem volt nagy misztériuma, csak egészen aprócska. Nem rogyadozott a fa minden évben új díszektől. Évről évre ugyanazok a kicsit kopott, kicsit törött, a csillagszórók által megperzselt, fénye vesztett üveg vagy tükörgömbök és más alakzatok kerültek fel a fára. ...és úgy forgattuk őket a színes cérnákon, hogy ez legkevésbé látsszon. Meg a nagypapám, néhány kályhacső festékkel ezüstre festett diója, megtartva a dobozokban, az előző évből, az azóta sem párolgó, erős vegyszeres festék gőzeit és csillámosra rajzolva az ujjbegyeinket, ha megfogtuk valahol véletlenül. Meg a fogcsorbító, nyálcseppentő kemény, százszínű papírba csomagolt szaloncukrok. Nálunk a karácsonynak nem volt gazdag ajándéka. Néhány csomag édesség, narancs, nápolyi, mogyorókrém, Télapová formált csokoládék, néha egy-egy könyv, vagy színes filc okozott földöntúli...

  Negyven perc… Talán ennyi volt visszatérni. Elköszöntem az utolsó betegemtől, összecsomagoltam és beültem az autóba. Millió vízcsepp prizmája szórta szét az utcai lámpa fényét a szélvédőn és az autó ülésének hidege vesébe markoló görccsel jelezte, túl régóta áll az épület előtt. Rég volt már reggel, az érkezésem órája. Megbeszéltük, ha indulok felhívom, hogy mire megérkezem, kisétáljon a parkolóba. Lassan szokta meg a szemem az esti fényket. Lassan gurultam, hogy időt adjak. „Elindultál?” - szólalt bele fáradt hangon a telefonba. „Ne siess, exitem van, covidos. Sok a papír. És még ki kell vetkőznöm mindenből.” „Jól van, nem sietek” - válaszoltam. Exit… hidegen csengett a fülemben a hangja. Egy rövid kis szó, mint egy éles kés, ami visszavonhatatlanul elmetszi valaki életének a fonalát. Holnap egy számmal magasabb lesz egy számadat. Holnap majd újra halljuk, hogy ennyi meg ennyi többségében idős, krónikus beteg hunyt el.  …és mi holnap is eltekerjük a csator...