Mese az almáról, ami messzire gurult…
Egy régi gyümölcsös szélén állt az öreg almafa. Nehéz idők jártak, rendre viharfelhők tornyosultak felette és új szelek tépték a lombokat. Hol erről fújtak, hol arról. Egy dologban voltak azonosak, elemi erők mozgatták őket és lecsaptak bármire, ami az útjukban állt. Ekkortájt az Isten nyila is oly sűrűn csapdosott, hogy félő volt, a lángba borult világ, együtt hamvad el hamarosan az újjáéledés lehetősége nélkül. Alig maradt valami a gyümölcsösből. Törött ágak, megszaggatott törzsek, gyenge levelek nevelgettek egy-egy vézna kis gyümölcsöt. Amikor eljött az ideje, az egyik almácska lepottyant az ágról és elgurult a fűben. Nem messzire, csak amennyi az erejéből tellett. Nap napra virradt és a gyümölcs, ami kezdetben piroslóan mosolygott a fűben, kiapadt élettel olvadt bele az anyaföldbe. Az öreg fa is haldoklott felette. Az új idők viharai olyan sebeket ejtettek rajta, amelyek nem adták meg neki a következő gyümölcsbontó éveket. Korhadt, roskadozott, majd egyszerűen beledőlt a ...