A koccintás...
Negyed század. És mind a mai napig képtelenség elfelejteni. Képtelenség felfogni, elfogadni és meggyászolni. Képtelenség pontot tenni az „ügy” végére. Képtelenség túllépni rajta. 1995 július 10. Potočar, az akkumulátorgyár udvarára szorult több ezer ember, zömében muzulmán menekült megnyugtatására Ratko Mladić tábornok érkezik a holland békefenntartókkal őrzött enklávé kerítéséhez. Megpaskolja egy nyolcéves kisfiú arcocskáját, megkérdezi a nevét, majd a következő megnyugtató mondatokat közli a riadt, reménykedő tömeggel. „Ne féljenek semmitől. Csak lassan… Elsőnek menjenek a nők és a gyerekek. Harminc autóbusz áll a rendelkezésükre. Átdobjuk önöket Kladnja felé, onnan már a felszabadított területek felé tovább tudnak menni. Csak semmi pánik. Engedjék előre a kisgyerekeket és a nőket. Nehogy bármelyik kisgyerek is elvesszen… Ne féljenek semmitől, senki semmi rosszat nem fog önökkel tenni.” Majd megfordul és az ott összegyűlt sajtó képviselőinek elmondja, hogy a bosznia