A koccintás...

Negyed század.

És mind a mai napig képtelenség elfelejteni.

Képtelenség felfogni, elfogadni és meggyászolni. Képtelenség pontot tenni az „ügy” végére. Képtelenség túllépni rajta.

1995 július 10. Potočar, az akkumulátorgyár udvarára szorult több ezer ember, zömében muzulmán menekült megnyugtatására Ratko Mladić tábornok érkezik a holland békefenntartókkal őrzött enklávé kerítéséhez.

Megpaskolja egy nyolcéves kisfiú arcocskáját, megkérdezi a nevét, majd a következő megnyugtató mondatokat közli a riadt, reménykedő tömeggel.

„Ne féljenek semmitől. Csak lassan…

Elsőnek menjenek a nők és a gyerekek. Harminc autóbusz áll a rendelkezésükre. Átdobjuk önöket Kladnja felé, onnan már a felszabadított területek felé tovább tudnak menni.

Csak semmi pánik. Engedjék előre a kisgyerekeket és a nőket. Nehogy bármelyik kisgyerek is elvesszen…

Ne féljenek semmitől, senki semmi rosszat nem fog önökkel tenni.”

Majd megfordul és az ott összegyűlt sajtó képviselőinek elmondja, hogy a boszniai szerb hadsereg szabad utat ad miden civilnek. Ők nem állnak háborúban a civil lakossággal. Mindenki szabad távozását biztosítják a horvát és bosnyák fennhatóság alatt álló területek felé…

Talán az ördög is elpirult ekkor a pokolban…

Este ugyan kényszeredett a mosoly a Hotel Fontana termében, de Thom Karremansszal és a holland békefenntartók parancsnokságának tagjaival koccintanak egyet az egyezségre.

Thom Karremanst később minden vád alól felmentik és a Hollandiába történő visszatérése után ezredessé nevezik ki. Érdemei elismeréséül. Ma Spanyolországban él a családjával, távol mindenkitől, aki felismerhetné őt, miközben a tapashoz vásáról hozzávalókat a helyi kisboltban. Nem kap senkitől a lelkiismeretének nyugalmát megzavaró kérdéseket.

Csak remélni tudom, hogy van tükör a házában.

Srebrenica, Orahovica, Lipovac, Viogor, Bajramovici, Fojhar, Osredak, Gostilj, Likari, Obadi…  a teljesség igénye nélkül… végeérhetetlen sora azoknak a településeknek, amelyeknek a lakóit felkoncolták, megölték, kiirtották, házaikat kirabolták, felgyújtották, javaikat elvették, állataikat leölték… néhány ezer menekült nő és gyermek, akik a sors elbizakodott fölényes fintorából előbb a holland „békefenntartók” védelmében bízva bújtak össze az akkumulátorgyár udvarán, majd a szerb tábornok és katonái emberséges szavai által gyűrték le magukban a kételyt és hagyták hátra a szeretteiket. Apákat, férjeket, fiúkat, hogy özvegyként, árvaként, megrontott lelkű gyászoló szülőként vonszolják tovább magukat a szélrózsa minden irányába, kapaszkodva a maradék élet reményébe.

Néhányukkal Szegeden találkoztam a menekültügyi hivatalban. Leírhatatlan volt a gyásszal vegyes önvád. …és a tömeges szexuális abúzusok okozta sebek során kialakult szégyen és a talán feloldozást hozó vágyott halál szintje. Megölték bennük a tisztaságot, a lelket és az életösztönt. Ha tudták volna előre, hogy mi fog történni velük, sokan, szinte mindannyian, még a biztos halál tudatával is maradtak volna a férjeikkel, szeretteikkel.

Amikor ma visszanézem a videókat, nézem az arcokat, amelyeket már akkor is, 1995 nyarán ezerszer végigpásztáztam remélve, hogy nem találom meg köztük, aki keresek, már akkor sem értettem…

Egy piros fehér csíkos, elzárt területet jelző szalag volt köréjük kifeszítve. Ennyi jelölte csak a halált hozók és halálra ítéltek közötti határt. Egy szabad kézzel elszakítható műanyag szalag.  …és a reményt adó, hazug szavak, a pillanatnyi megnyugvást hozó mondatok hamis illúziókeltése. …és az ebből táplálkozó makacs hitük, hogy itt most a szalaggal körbe véve védelmet élveznek.

Európa, a civilizált emberiség, az emberi jó, a nyugati értékek és a béke fenntartóinak védelmét. 

Fiatal napbarnított, feltűrt ingujjú férfiak, világoskék UN feliratú katonai sisakokban… IFOR katonák. A remény zsoldosai. …és mint a zsoldosok általában, elég kívülállók ahhoz, hogy a legkritikusabb pillanatokban lehajtott égszínkék katonai sisakos fejjel félreálljanak…

8327 nagyapa, apa, férj és fiúgyermek.

Sok más szégyenfolt mellé még egy, Európa oly fehérnek és előkelőnek hazudott kézelőjén…

…mára barna-rozsdásra száradó, örök nyomot hagyó vérfolt.

1995. július 11-én fröccsent oda.

A holland békefenntartók ezt a napot megelőzően többször kérték a nemzetközi közösséget, az ENSZ-t, az Európa Unió döntéshozóit, hogy bombázzák a támadásra készülő boszniai szerb szabadcsapatok állásait. Először azonban rossz formanyomtatványon küldték el a kérést, ezt követően elromlott a központ faxgépe, ezért a légicsapás sohasem érkezett meg.

Ma van pontosan 25 éve, hogy a tömeggyilkosok megérkeztek az akkumulátorgyárhoz és megálltak a piros fehér csíkos műanyag szalag előtt. Néhány óra múlva az ottmaradt fiúk és férfiak, apák és nagyapák sírva, nyüszítve vették tudomásul az elkerülhetetlen véget. Volt, aki menekülni próbált a környező erdőkbe, hegyekbe. Lőtték őket mindennel, ami csak a kezük ügyébe került, kézifegyverekből, gépágyúkból, tankokból. 

Mladić tábornok egyik katonája egy édesapa halántékához tartotta fegyverét és arra utasította, hogy hívja elő az erdőben elbújt fiát, szóljon neki, hogy jöjjön elő. Az apuka kiáltva, kétségbeesetten szólongatta Nermint, hogy jöjjön, nincs mitől tartania. Nermin megjelent a fák takarásában. Ugyanabban a pillanatban kapták mindketten a halálos lövéseket.

Minden évben megnéztem ezeket a képsorokat. Az akkumulátorgyár udvarán elhangzott beszéd során a kamera pásztázta a tömeget.

Nem akartam, hogy ott legyen.

De ott állt, halvány reménnyel a tekintetében.

Sead, drága barátom, nagyon sajnálom.

Isten adjon örök megnyugvást az áldozatoknak és a vétkeseknek örök poklot… legyenek azok akár fehér kézelőben is.