XianNa történetei

  Amikor a testem, lelkem összetörve vittem, lenézett rám és átölelt az Isten. Egy idegen arcú. Talán arca sem volt. Csak a nyilvánvaló jelenléte. Térdeltem egy szőnyegen, a könnyes, taknyos nyálam összefolyt. A mintát néztem, hogy egyáltalán hol vagyok? Egy idegen országban, egy idegen templomban, egy idegen atya simogatta hajam és kántált, idegen nyelven, idegen éneket. Mégis ismerőst. Ősi dallamot. Lélekkel hallottat, talán. Ahogyan a zokogás is ismerős volt, ami rázta a vállam. Hány éjszakán és magányos nappalon volt a társam. Ahogy a fohászom is, az alkum, vagy a haragom. „Istenem, hol vagy? Nélküled nem megy, bárhogyan akarom. „     Nem tudom, hogy mi vitt oda? Az utolsó szalmaszál? Valami vak hit, hogy az életem fonala nem érhet véget. Hogy van, ki csomózza még össze, erős boggá kösse. Szakadhatatlanná. Elég időre még. Hogy miért ide mentem, miért idegen Istent kerestem? Miért rogytam idegen mintákra, idegen rojtokba kapaszkodó árva? Talán

  Tíz kilométer futás, hogy valahol legyek, ami olyan mintha ott lennék, ahol lennem kellene. Part, hegy, hold és szikla. Pár törött kopott halászhajó. …de legalább csillagok… Egy gigantikus épület mögöttem.   Kiszűrődő fények és halk zene. Lehetne ünnepibb vagy megértőbb talán. Bennem gyász van. Veszteség és szomorúság. Gyertyát hoztam gyújtani, tengerbe sírni könnyeim. Siratni halottat és élőt is talán. Múltat és lassan reményvesztett jövőt.   Nincs templom, nincs sírhant, nincs feszület. Csak az ég, és fölöttem a fakó csillagok. Valószínűtlen véletlen, hogy egy novemberi fagyos estén látok egy hullócsillagot? Novemberi fagyos estén égi jel az égen. Reményt adó, simogató üzenet? Hogy a szilánkosra fagyó szíveket odaátról is melengeti a szeretet?   Nincs templom, nincs sírhant, nincs feszület. Csak egy kereszt medál a zsebemben. Kulccsal zörren, apró fémkacaj. Hangos gyufa sercen a tenyeremben. Gyertyaláng lobban egy üvegben, lobogtatja a