XianNa történetei

  Zsong bent, s kint a nyárvég. Már lassabban lép a hajnal és siet az este, és a mi meglassult léptűnk is lágyan szővi az árnyék miközben elcsitul kezem kezedbe. Párás pohár, utolsó kortyai még a nyárnak, csendesedő szavaink felett pufók kis kába fellegek szállnak. Felsóhajt bennünk az elmúlt tétova idő, ránckoszorús szemünk örök, odaadó szerető. Nézi a percet, a régen volt ragyogást, igazmondó tekintet mögötti nem múló lobogást, idéz tavaszt, ígéretben szépet, édes cseresznyét, libbenőn kacér léptet. Csilingelő hangot, aranyló hajtincset hullani az arcba, lágy kézmozdulatot minden férfias penge dacban. Simítón kedveset. Életem filmjét benned és a te filmed bennem, pergeti az álom. Már csak forró homlokom, nyakad gödrébe hajtani vágyom. Párnámul mellkasod, ritmusos emelését, karod derekamra még piheg bennem bármi kétség, megnyugtatón, hogy vagy nekem és én vagyok, mindig, még világ a világ, a nyárvégi zsongásban is biztos, ringató boldogság.    

  Kislány voltam. Lenhajú kis copfos, cserfes, az utcán ugrándozva járó. Katókám masnit kötött a hajamba és én tudtam, ha masnit is kapok, ráadásul olyan kéket, mint a ruhám, amit ő varrt, akkor itt valami nagy dolog van készülőben.  Hevesen dobogó szívvel kérdezgettem, hogy hová megyünk? De ő csak mosolygott. „Majd meglátod kincsem! Köszönj hangosan és illedelmesen és csak akkor szólj, ha kérdeznek.” Nem parancs volt ez, hanem amolyan szabálykönyv. Útmutató ahhoz, hogy hogyan lehetek majd a legjobb. És nem is volt kérdés, hogy én magam is a legjobb, legkedvesebb, leszelídebb és leg jólneveltebb szerettem volna lenni. „De hová megyünk? Elárulod?” – nyúztam tovább, mert a soha ki nem alvó gyermeki reménnyel valahol tudtam, hogy egy-két ilyen kérdés után úgyis mindig megszelídül és én nem maradok válaszok nélkül. „Elmegyünk tejért Mancika-nénihez”. - vágta rá a kérdésemre gyorsan. "Meg túróért" - tette hozzá mosolyogva. „Tejért, meg túróért? …és ahhoz kell a masni,