Csak mesélek. Az emberi jóról.

 

Kislány voltam. Lenhajú kis copfos, cserfes, az utcán ugrándozva járó.

Katókám masnit kötött a hajamba és én tudtam, ha masnit is kapok, ráadásul olyan kéket, mint a ruhám, amit ő varrt, akkor itt valami nagy dolog van készülőben. 

Hevesen dobogó szívvel kérdezgettem, hogy hová megyünk? De ő csak mosolygott.

„Majd meglátod kincsem! Köszönj hangosan és illedelmesen és csak akkor szólj, ha kérdeznek.”

Nem parancs volt ez, hanem amolyan szabálykönyv. Útmutató ahhoz, hogy hogyan lehetek majd a legjobb. És nem is volt kérdés, hogy én magam is a legjobb, legkedvesebb, leszelídebb és leg jólneveltebb szerettem volna lenni.

„De hová megyünk? Elárulod?” – nyúztam tovább, mert a soha ki nem alvó gyermeki reménnyel valahol tudtam, hogy egy-két ilyen kérdés után úgyis mindig megszelídül és én nem maradok válaszok nélkül.

„Elmegyünk tejért Mancika-nénihez”. - vágta rá a kérdésemre gyorsan. "Meg túróért" - tette hozzá mosolyogva.

„Tejért, meg túróért? …és ahhoz kell a masni, meg a szép ruha?” - kérdeztem értetlenül. 

Hisz Mancika- nénihez minden második nap elsétáltunk kéz a kézben, a pöttyös zománcos kannával, de eddig még soha nem kellett előtte frissen hajat mosni, bontogatni és felmasnizni és felvenni a legszebb ruhát. 

Mert Mancika néni úgy szeretett, ahogyan voltam. Mindenféle különleges elvárás nélkül töltötte az esti fejés után a finom habos, még langyos, édes tejet, a hófehér, szintén megnyugtatóan tejszagú gézen keresztül a kannába. 

Amit odafele én vihettem, de vissza már Katókán, hogy ki ne löttyenjen.

Valahogyan nem állt össze kép a tej, túró és masni között.

„Na jó!” – szelídült meg végre, „elárulom, de ne ugrabugráld végig nekem az utat örömödben, mert még odavered a kannát valahová, azután szégyenkezhetünk egy levert kannával a bárónő előtt.”

Megállt a szívem. Talán én magam is megtorpantam. Próbáltam felfogni a hallottakat. De nem is nagyon tudtam, hogy hogyan fejezzem ki a csodálattal vegyes, ici-pici szorongásomat.

Már pusztán a megnevezés is olyan távol állt az én egyszerű kis falusi életemtől, hogy még a világ összes fantáziájával is áthidalhatatlannak tűnt a távolság egy kislány élete és az a szó között, hogy BÁRÓNŐ!

„Na, gyere, lépjél már, mi történt veled? Sóbálvánnyá váltál? Megyünk és veszünk tejet, meg túrót és viszünk friss tojást, meg virágot is a kertből. Meglátogatjuk. Nem láttam már két hete és nem is hallottam, hogy játszott volna a zongorán. Remélem, hogy nem beteg.”

És mentünk, tejért, túróért, friss tojásért és a legszebb lila őszirózsákért a kertben, majd ott álltunk a hatalmas kapu előtt. Katókám magabiztosan, én remegve egy kicsit. Mert akkora volt a ház, meg a kapu is, hogy én fel sem értem a nagy fényesre koptatott kilincset.  

Lassan, bántóan nyikorogva fordult a nehéz kapu a sarokvasakon és én ott álltam egy csodavilág küszöbén. Egy hatalmas, valaha szebb időket is megélt, elburjánzott kert látványa fogadott. Rég nyírt bukszusok árulkodtak eredeti formáikról a sakkmintás lapokkal leborított terasz körül. Mindenhol buja zöld az udvarban, kúsza, gazdátlan növényzet szalad szét a porta minden irányába.

Megilletődve lépegettem fel a lépcsőkön és megnémulva álltam egy lesötétített szoba félhomályában a sarokban csendben üldögélő idős hölgy előtt.

„Van neve a gyermeknek?” – kérdezte erőtlen, elhaló, öreg hangon, miközben a pergament vékonyságúra aszalódott csontos, hideg kezeivel felemelte az állam.

Katókám noszogatva pillantott rám és pedig egy levegővel, szinte valami mély kútból felszakasztóan soroltam az ilyenkor illedelmes bemutatkozó mondatokat.

Katókám később elmesélte, hogy a bárónő az utolsó élő személy az Ungár családban. Minden családtagja vagy Amerikába menekült a háború alatt, hátrahagyva minden vagyonát, vagy... nem élnek már. A bárónőnek nincs már senkije. Egy-két ember látogatja csak a faluból. Néha visznek neki egykis ezt-azt. Hálából mindazért, hogy a múltban az öreg zsidó Ungár, mennyi segítséget nyújtott a falu lakosságának. Nem csak zsidóknak, de reformátusoknak, katolikusoknak is, bárkinek válogatás nélkül.

Katókám, ha tehette vitt neki egy kis élelmet. Ha olyan hangulata volt a bárónőnek, megengedte, hogy Katókám kihajtsa a zsalugátereket az ablakokon és engedjen be egy kis friss levegőt a dohos falak közé. Egyszer még a szőnyegeket is megengedte neki, hogy kiverje a portól. 

De ritkán volt szegénynek ilyen hangulata. Már nagyon fájt neki az élet. Fájt a múlt és az elmúlás terhe is egyaránt. Fájtak az el nem mesélt történetek, a bent ragadt szó, a ki nem élt szomorúság.

Ezen csak ritkán volt képes enyhíteni egy kis túró, vagy friss virág, óvatos, nem tolakodó emberi szó.

Hát így találkoztam én vele. Talán nyolc, ha voltam, de inkább még fiatalabb. 

Azon a napon kedves hangulatban volt. Verset mondatott velem. És én, még élek őrzőm a kezének szappan illatát.

Több tíz évvel később, egy alkalommal amikor otthon jártunk, Nyúl Zoli barátom hívott, hogy menjünk nézzük meg, hogy milyen szép lett és még mennyi munka van hátra a felújított Ungár ház, emberfeletti, de Isten által támogatott csinosítgatásában.

És én újra ott lépkedtem azok a falak között. Semmi sem volt olyan, mint az emlékeimben és mégis minden pont olyan volt. Behunytam a szemem és még a szappanillat is megjelent.

A Bácskossuthfalván élő Ungár családot, egy az abban a korban erős ítéletekre okot adó szerelmi története tette igazán ismertté. Ez a történet az alapja ugyanis a Noszty fiú esete Tóth Marival című Mikszáth regények. 

Csak Tóth Marit a valóságban Ungár Piroskának hívták és bárókisasszony volt.

1901 júliusában a Zombor mellett lóversenyistállót is fenntartó, kicsapongó életű dzsentri, aki a kellemetlen kimenetelű nőügyeiről pont annyira híres volt, mint az egyéb botrányairól, rendőrségi ügyeiről, Ungár Lajos báró és nagybirtokos házából a császárvárosba, Bécsbe szöktette annak lányát. Az akkor még fiatal pályakezdő újságíró Ady Endre írta meg a lányszöktetési történetet a Nagyváradi Naplóban. A cikk érzékeltette, hogy a szélhámos ifjúba fülig szerelmes Ungár Piroskával ellentétben, a milliomos apa mindvégig tudta, hogy Szemzőnek, - így hívták a kicsapongó életű dzsentrit- mi volt a valódi célja és szándéka.

Szemző családja a cikk megjelenését követően, azonnali és egyetlen megoldásnak látta az esküvő időpontjának kitűzését, hogy valahogyan „megmentődjön” a megszöktetett bárokisasszony becsülete.  A rágalmazásokkal, bírósági perekkel és kizsarolt párbajjal kiprovokált esküvő napján - 1902. július 10-én - a vagyonos, ám a zsidó származása miatt folyamatosan lenézett após-jelölt, a lánya védelmében, a pénzéhes násznép elé dobta lányának gyönyörű selyemruháját, majd ezt mondta a tömegnek:

„A millióval nem vagyok hajlandó restaurálni a dzsentrit. A leányom külföldre utazott. A kapu nyitva van.”

A romantikus lányszöktetés és a hozományvadászatra épülő érdekházasság Mikszáth Kálmán írót is annyira megihlette, hogy ezt a történetet dolgozta fel A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényében.

„Ma az Ungár-ház az egyedüli, ami megmaradt a család vagyonából, megőrizve annak polgári épület-jellegét. Ráday Mihály, a nagy értékmentő, a Budapesti Városvédő Egyesület elnöke a Délvidék egyik leghitelesebben felújított épületének nevezte.

Ha van ez embereknek genetikusan programozott emberöltőről emberöltőre átmenekített műkődési programja, akkor miért ne lehetne ilyen a helyeknek is.

"Az Ungár család sok éven át segítette a település lakóit. A báró és családja élen járt a térségben a mezőgazdaság fejlesztésekben, a kor modern mezőgazdasági vívmányainak alkalmazásában, amely által jelentősen hozzájárult a falu és a régió fejlődéséhez. Továbbá komoly támogatói voltak a helyi és a szabadkai zsidóságnak, de a helybéli összlakosságnak is. Gazdag adományaikkal tették jobbá és könnyebbé a település lakóinak életét."

A ház szelleme tovább él. Talán magának a háznak is van „epigenetikája” a jóra. Aki ide betér, az nyitott szívvel távozik.

2004 óta az Ungár-ház, Baptista imaház. A hozzá tartozó és a környező épületek az emberi jó otthonává váltak. Ez egy olyan hely, - amely viszi tovább az Ungár örökséget és szellemiséget, - ahol bárkin segítenek, szívből, őszintén, felekezeti, nemzeti hovatartozástól, bőrszíntől függetlenül. Segítenek a rászorulóknak cipősdoboz akciókkal, gyógyszerek vásárlásával, tűzifa beszerzéssel, élelmiszer csomagokkal, kerekesszékek beszerzésével, ingyenes kölcsönzéssel, vagy más egészségügyi segédeszközökkel.

Házakat javítanak és építenek, átmeneti lakhatást biztosítanak rászorulóknak, fürdőszobákat újítanak fel, vagy építenek, ott, ahol nincs.

Alapvető dokumentumok beszerzésénél is segítséget nyújtanak: igazolvány, egészségügyi biztosítás, szociális rendszerbe jutás. Segítik a fogyatékkal élőket.

Mindezt JÓ-SZOLGÁLAT keretében, elsősorban idős, önmagukat ellátni képtelen, önhibájukon kívül nehéz helyzetbe került személyek felé gyakorolják.

De a baptista közösség gyönyörűen felszerelt vendégházai nyitva állnak bárki számára, aki a településre látogat.

Örömmel és büszkén írok a barátságunkról és szeretettel ajánlom őket a szívetekbe.

Keressétek bizalommal Nyúl Zoltán lelkész barátomat, ha arra jártok.

Szívesen mesél nektek és vezet körbe benneteket a bárónő otthonának falai között. Talán ti is érezni fogjátok a szappanjának finom, tiszta illatát.