Nyárvégi vallomás

 

Zsong bent, s kint a nyárvég.

Már lassabban lép a hajnal és siet az este,

és a mi meglassult léptűnk is lágyan szővi az árnyék

miközben elcsitul kezem kezedbe.

Párás pohár, utolsó kortyai még a nyárnak,

csendesedő szavaink felett pufók kis kába fellegek szállnak.

Felsóhajt bennünk az elmúlt tétova idő,

ránckoszorús szemünk örök, odaadó szerető.

Nézi a percet, a régen volt ragyogást,

igazmondó tekintet mögötti nem múló lobogást,

idéz tavaszt, ígéretben szépet, édes cseresznyét,

libbenőn kacér léptet.

Csilingelő hangot, aranyló hajtincset hullani az arcba, lágy kézmozdulatot minden férfias penge dacban. Simítón kedveset.

Életem filmjét benned és a te filmed bennem, pergeti az álom.

Már csak forró homlokom, nyakad gödrébe hajtani vágyom.

Párnámul mellkasod, ritmusos emelését, karod derekamra még piheg bennem bármi kétség, megnyugtatón, hogy vagy nekem és én vagyok, mindig, még világ a világ,

a nyárvégi zsongásban is biztos, ringató boldogság.