Mese az almáról, ami messzire gurult…

 

Egy régi gyümölcsös szélén állt az öreg almafa. Nehéz idők jártak, rendre viharfelhők tornyosultak felette és új szelek tépték a lombokat. Hol erről fújtak, hol arról. Egy dologban voltak azonosak, elemi erők mozgatták őket és lecsaptak bármire, ami az útjukban állt. Ekkortájt az Isten nyila is oly sűrűn csapdosott, hogy félő volt, a lángba borult világ, együtt hamvad el hamarosan az újjáéledés lehetősége nélkül.

Alig maradt valami a gyümölcsösből. Törött ágak, megszaggatott törzsek, gyenge levelek nevelgettek egy-egy vézna kis gyümölcsöt.

Amikor eljött az ideje, az egyik almácska lepottyant az ágról és elgurult a fűben. Nem messzire, csak amennyi az erejéből tellett. Nap napra virradt és a gyümölcs, ami kezdetben piroslóan mosolygott a fűben, kiapadt élettel olvadt bele az anyaföldbe. Az öreg fa is haldoklott felette. Az új idők viharai olyan sebeket ejtettek rajta, amelyek nem adták meg neki a következő gyümölcsbontó éveket. Korhadt, roskadozott, majd egyszerűen beledőlt a kert néma csendjébe.

Rég nem volt már a gyümölcsösnek kertésze. Nem volt aki metssze, nevelgesse, oltalmazza a fákat. Nem volt, aki beoltsa a magoncokat. Nemesítse az értékeiket. Így esett, hogy a régi kidőlt öreg fák helyén a lepotyogott almákból össze-vissza sarjadtak az új husángok. De legalább mindez az életet ígérte, egy új almáskertet.

Egy a husángok közül, a kert széléhez nagyon közel, egyenes derékkal tört az ége felé. Tele elszántsággal és vadsággal bontotta első virágait és mit át a teremtő, az első gyümölcsbomlásra már ott is ringatózott az ágán egy kis zöld almácska. Magában hordozva az élet továbbvitelének nagy ígéretét és egyben a múlt által, a magvai mélyre karcolt sebeket is.

Néha, amikor hűvös éjszakákon dideregve megpróbált a fa ölelő ága közé húzódni, az csak nézte. „Mit kényeskedsz? Én is így nevelkedtem anyám ágán. Ha hideg van, gondolj a melegre és bírd ki reggelig.” Máskor, ha eső áztatta és egy-két levéllel próbált palástot formálni magának, azonnal jött a válasz, „Mit kényeskedsz, az eső maga az élet, nem olvadsz el tőle. Anyám ágán engem is áztatott eleget. A szél is vert, a villámtól is halálra dermedtem és mégis itt vagyok, fa lettem. Ez élet erőssé nevelt. Becsüld meg magad. Te nem tudod, hogy mi az, hogy nehéz idők. A nehéz idők akkor jártak, amikor a kert fáit széttépte az ítéletidő, hozzájuk képest, neked arany életed van. Nem kell semmiért sem küzdened, csak lógsz itt egész nap, én táplállak, én adok neked életet, erőn felül a még gyenge ágaimmal. Hallgass hát és örülj, hogy élsz.”  A kis gyümölcs ilyenkor mindig megszeppent, még a fa meg csak állt dacos keményen. Az emlékeiben még elevenen éltek a képek, a kert öreg fáinak szenvedéseiről. A törött ágakról, kettéhasadt testekről, a terméketlen ágon nővő taplókról, ahogyan napra nap, szívták el a még utolsó küzdelmes napjaikat élő fák életnedveit. Állt a fiatal fa dacosan az új sarjak között, mint az élet tovább vivője, keményen, hajlíthatatlanul, mert neki magának kellett már tovább vinnie a kert múltját és annak minden fájdalmából kellett új életet gyúrnia. Már ő is csak halványan emlékezett arra, hogy az öreg fa, ami őt nevelte, mit mesélt. Az emlékeit nem, csak fajdalmát szívta magába, a szomorú megtépázott testét, lelkét. Csak a szilánkosra törött ágat tudta felidézni, amin, mint utolsó gyümölcs függött. Valóban levéltakarás nélkül, dideregve a késő tavaszi fagyoktól, ázva a dúsan szakadó záporban, agyonégetve az augusztusi naptól. Neki csak ilyen emlékei voltak. Meg a körülötte haldokló fák képei és égbe törő vad magoncok kúsza összevisszasága. Tudta is ő, hogy hogyan kell ringatni, takarni, óvni. Csak azt tudta, hogy hogyan kell állni keményen és elszántan. Nem ringatott, nem mesélt a felhőkről, méhekről, a nap járásáról, nem mesélt a biztató jövőről, arról sem, hogy majd hogyan jön a tavaszi fuvallat újra meg újra, hogyan követi a csikorgó, de gyökér hizlaló telet az ígéretes kikelet. Hogy a szellő virágport hint, az élet csodáját és majd a nyári meleg érleli gazdagra és szépre az újabb gyümölcsöket. A fény táncol majd kecsesen a sárguló, narancsos, bíborba érő viaszos testeken. Nem mesélt ilyenről. Nem voltak ilyen szavai. Mintahogy arról sem, hogy gurulni kell, kicsit messzebb, hogy a fény új életet tudjon növeszteni belőlünk. Nem mesélt, mert mind erre nem voltak emlékei, hogy arra sem, hogyan kell mesélni. Ő csak táplált, szívta fel az életető erőt a földből és adta önzetlenül. És szentül hitte, ő jó almafa. Mert a legtöbbet adja, amire csak képes.

A kis alma meg, egy idő után már nem panaszkodott. Nem fogadta el, hogy nem panaszkodhat, meg az ő élete így jó ahogyan van, a régiek életéhez képest arany, csak elhallgatott. Nem küzdött már a csenddel, csak belül, önmagában zsörtölődött. Még az ágon ringatózott, alaposan megnézte magának a világot és azon morfondírozott, hogy mindenki másnak mennyivel jobb élete van, mint őneki. Nézte a fecskéket, ahogyan hasították a feje fölött a kék eget, mintha ők rendezgették volna szép szabályos bolyhokba a rakoncátlan elcsatangolt felhőszéleket. A lelke mélyén érzete, ő is fecske szeretne lenni és néha pontosan tudta is már, ha majd lepottyan, ő is fecske lesz. Nézte a pillangók kecses kis táncát és ekkor pillangó szerette volna lenni. Meg zümmögő poszméh, illatos kankalin, az égen dagadó fényes telihold, bodros felhő, vagy a hajnalt pirosra festő felkelő Nap. Leginkább a Nap szerette volna lenni, hosszú rózsaszín palástban megérkezni minden hajnalon, kecsesen végigvonulni az égen és este megint szép ruhába bújva elsétálni a felhők mögé. Egyre biztosabb volt benne, hogy leginkább Nap szeretne lenni. Mert a Napot mindenki csodálja, mindenki örül neki minden pompával ébredő hajnalon, minden fekete felhő mögüli előbukkanásakor, minden tompa fényének a hideg teleken és minden simogató melegségének az év többi szakában. Biztos volt benne, hogy ha egyszer elgurul innen, erről a fékező, rideg ágról, akkor Nappá változik.

Ebben a hitében az is megerősítette, hogy szomszédos kedves fácska néha így szólt hozzá: „De szép vagy! Úgy ragyogsz, minta a Nap. Pont olyan a színed már, mint hajnalhasadásnak.”

Ez a fa egy nagyon különleges fa volt. A többiek csak menyasszonyfának nevezték. Sohasem hozott gyümölcsöt. Az ágai roskadoztak az illatos virágszirmoktól, amelyek évről évre holtan hulltak alá, mint gyönyörű, ám de, fagyott hópelyhek. Mintha évről évre menyasszonyi fátylat öltött volna, azután a távol maradó vőlegény okán, az illatos május végére szomorúan le is vetette azt. Ez a fa mesélt neki. Mesélt a jövőről, a bizakodás fontosságáról, a remény éltetéséről, a jó kereséséről. Nagyon furcsa fa volt, a terméketlenségében is gyönyörű.

Azután eljött az az őszi nap. Az elválás napja. És ő csak gurult, gurult, gurult. Messze az anyafától és valami furcsa vonzalom okán közel a fura fához. Mert valahogyan tőle remélte a Nappá válásának lehetőségét. Az ő reményről szóló szavai hívták, éltették.

A következő tavaszon apró kis ágacska bújt ki a föld alól, két parányi zöld levélke. Ahogy széttárták magukat a napsugarak simogatására, már jött is a szorongó kérdés: „Napként születtem a világra?”

„Nem, angyalom. De hamarosan takaros kis almafácska leszel. Igyekezz a fény felé és nagyra és szépre fogsz nőni.” - szólt a menyasszonyfa szeretettel vígasztalóan.

A zöld ágacska nagyon csalódott és szomorú volt. És mintha a csalódottsága és szomorúsága táplálta vágyból képes lett volna felépíteni és egyre gazdagabbá hizlalni magában a Nappá válás vágyát, úgy táplálta keserű érzéseit újabb és újabb fájó gondolatokkal.

Folyton arról beszélt, hogy ha ő majd elég magasra nyújtózik az ágaival az ég felé, akkor egyszer csak biztosan felröppen a földről, mint a fecskék, táncot lejt majd, mint a pillangók és lassan keringőzik, mint a fodros szoknyás bárányfelhők az égen. Szentül hitte, hogy csak akarnia kell, mert ő a Nap gyermeke. Hisz rá másként süt a Nap, őt emeli magához, hozzá édes hangon beszél, őt szebbnek, érdemesebbnek tartja másoknál.

A menyasszonyfa szomorúan nézte. Igyekezett óvni az ágaival, takarni a széltől, sátrat borítani fölé az eső elöl, árnyékot adni a tikkasztó, perzselő melegben és meghallgatni a hol lelkes, hol keserűen bús csacsogásait és sóhajtozásait.

Az anyafa csak legyintett. "Messzire gurult alma, nincs már teendőm vele." - nyugtatgatta önmagát ilyenkor.

A kis fácska, meg valóban cseperedett, egyre szebbek lettek az ágai, szabályos, szemrevaló teremtésé vált. Csipkés, harsogó zöld levelekkel és olyan szép nagy, mézillatú virágokkal, mint a Nap. Aranyló bibéi szemet gyönyörködtetően nyíltak a világ felé.

Önmagát egy tócsa tükrében látta meg tavaszonként. Ilyenkor, minden szépsége ellenére mély gyászba süppedt. Még mindig gyökerek kötötték a földhöz. Rúgta, vágta őket, hátha kiszakadnak, csapkodott az ágaival, haragvóan a világra. A leghangosabban a menyasszony fával pörölt. „De nekem nem ezt ígérted! Azt mondtad Nap lehetek! Becsaptál!”  - és a választ már meg sem hallotta, nem akarta hallani, csak el akart innen menni messzire. Menekülni, kiszakadó gyökerekkel. Menekülni a valóság elől. De nem tudott. Ezért inkább miden anp újabb történetek mögé menekült. Egy számárí szebb kedvesebb, saját maga által felépített világba.

Azután az egyik virágából egy apró zöld bogyó kerekedett. „Ez meg mi?” - kérdezte a menyasszonyfát. „Az almád”. – jött a csendes és mindent megváltoztató válasz. „De én nem akarom. Nap sem lehettem, most meg oda a fiatalságom. Nekem nem kell.”

A menyasszonyfa csendben odanyújtotta az ágait. Levelei közt ringatta az apró gömböt. Énekelt neki, magához ölelte. Alátartotta az ágát, hogy le ne szakítsa idejekorán a szél és ne sérüljön amikor az őt termésbe fordító ágak sután és önmaguk leveleit fésülgetve a tócsa tükrében, veszélyt hoznak rá.

Szépen nőtt a csepp kis alma az anyja ágán a menyasszonyfa oltalmában. Nem gondolta, hogy neki nem jó ez a tavasz. Igyekezett jó almává válni. Gondviselőjévé az őt növesztő fának. Meghallgatta a hajnali sírdogálását, igyekezett önmaga kis csumájába kapaszkodni, hogy ne legyen túl nehéz az őt tartó ág számára. Minden nap úgy fordult, hogy a legszebb színű orcáját mutassa. Megtanult néhány verset és dalt, hogy az anyafa rosszkedvét messzire űzze. …és amikor ez mégsem sikerült, összehúzva magát hallgatta, hogy ő milyen haszontalan, hogy bárcsak ne lenne ekkora teher, hogy nem elég ahogyan szeret, mert egy ekkora áldozatot hozó anyafának több jár. Hogy remélik egyszer messzire gurul és nem okoz több fájdalmat, sajgó ágakat. 

Egyszer-kétszer sírt is, zokogva mondta, hogy de ő nem kérte az életét. Azután napokra csend lett. Mintha levegővé változott volna, hiába fordította a legszebb arcát, hiába énekelt a legszebb hangján, átnéztek rajta. Talán még az éltelő ereket is elzárták. Ilyenkor kínzó fájdalmat érzett. Néhány idősebb fától új nevet kapott. Árnyék.  Valahogyan fájt neki ez a név. 

A menyasszonyfa meg imára kulcsolta a kis ágakat és ringatta őt, ringatta, hogy átringassa az álmot hozó bánaton.

„Én Nap vagyok, meg pillangó. Ma meg táncoló felhő. Látod? Látnod kell! Te meg senki vagy, egy korcs kis alma. Nincs benned semmi nemes. Buta a fényed és milyen szín ez itt? Ezzel akarsz kitűnni mások közül. Annyira semmilyen vagy, túl nagy, túl gömbölyű, túl hosszúkás, túl sápadt, túl beteg, túl savanyú… túl sok nekem. Miattad ne lehetek Nap. A Napnak nincs almája. Nekem meg itt vagy te. Bárcsak ne lennél.” - hallgatta naphosszat a szívet tépő mondatokat, még egyszer csak nagy levegőt vett és elrugaszkodott és csak gurult, gurult, gurult messzire a kertkapunk túlra. Le a dombról, ki az útra. Bánta is ő, ha majd lovak tapossák, ha majd, egy kocsi kereke alatt loccsan szét, ha ott fonnyad örökre a porban, vagy ha madarak csípik ki a magjait…  csak gurult. Ki a világból. Azt tudta már, addig gurulhat még, még valahol meg nem kötik a gyökerei.

Ma egy dézsában él. Ott bomlottak ki a magvai. Beléjük volt karcolva a múlt, de ő nem leveleket növesztett elsőnek, hanem a karcokat gyógyította. Hegedjenek, simuljanak, gyógyuljanak.

Mára szép almái lettek, hatalmasak, ragyogóak, zamatosak, egészségesek. Öröm számára viselni őket. Nagyon szép életfeladat, örömviselőjükké lenni. Mennyivel szebb szó, mint a gondviselő...

Azt meséli nekik, hogy ismerni kell a múltat, de nem újra élni, nem áldozatává válni, hogy a jövő lehet nehézségekkel teli lesz, de nagyon fontos a bizakodás. Mindig éltetni kell a reményt és keresni, de sokkal inkább, tenni a jót. Az meséli nekik, hogy ne guruljanak majd el messze egymástól, mert akkor jöhet bármekkora vihar, bármennyi Isten nyila is csapkodhat, összekapaszkodva megtörhetetlenek lesznek. Három erős törzs, mint a kőszikla, olyanná válik, együtt. És neveljenek almákat. Sokat. És simogassák ki a karcokat a magvakból…

„Az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezeríziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt: de nem hagyja a bűnöst büntetlenül, megbünteti az atyák álnokságát a fiakban, és a fiak fiaiban harmad és negyedíziglen...”

Mózes II. könyve