MESEORSZÁG trilógia: 2. részt Fejlődéslélektan...

 

Az érett személyiség jellemzője, hogy nem valami ellenében cselekszik, hanem valamiért.

Pár napja Bagdy Emőke professzorasszony melletti kiállásból ültem le a billentyűzet elé. Most a gyerekeinkért teszem. A gondolataimmal Mérei Ferenc és V. Binét Ágnes pszichológusok, klinikai-gyermekszakpszichológusok, pszichoterapeuták, meseterapeuták kiváló és egyetemes szakmai anyagaira támaszkodom, többek között a Gyermeklélektan tankönyvem kőbevésett, tapasztalatokon és megfigyeléseken alapuló helytálló következtetéseire, tudományos tanaira. A könyv egyetemi tankönyv, tíz nyelvre fordították le, így a világ összes pszichológiai tanszékén alapmű a gyermekpszichológiában.

Néhány fontos neveléstudományi és fejlődéslélektani fogalmat szeretnék itt röviden tisztázni, hogy világossá váljon számunkra, hogy mit jelent az, hogy időablak van a gyermekeink fejlődési folyamatában.

Hogy ne legyen hosszú, ugorjuk át az anya-gyermek kapcsolat korai érzelmi stabilitás bázisait, a kötődéskialakulást, az éntudat kialakulását, az interiorizálás, azonosulás, szimulakrum, stb. fogalmi rendszereit és ugorjuk az ötéves korhoz.

Elsőnek nézzük a heteronómia és autonómia fogalomrendszerét.

A gyermekeink erkölcsi ítéletrendszerét heteronómia, az az mástörvényűség, egy vagy több másik ember, (szülő, nagyszülők és más rokonok, dajka, óvónő, tanítónő és más nevelők, pedagógusok) akaratának engedelmeskedő magatartással való azonosulás szabályozza. A gyermek kívánt viselkedését, parancsok és tiltások rendszere hozza létre. A folyamat lényegi motivációja a felnőttel való azonosulás. A normákat utánzással, játékos gyakorlással, együttes élményháttér kialakításával, a felnőtt személyiség mintáin keresztüli, hasonlítás vágykielégüléssel sajátítja el a gyermek. Mindaddig történő ismétléssel, még a heteronóm törvényrendszer, autonómmá, belső automatizmussá, szabályzóvá nem válik. E folyamatban vannak tudatosan átvett elemek és tudattalanul interiorizált (valamely norma ösztönössé válása) beépült szabályzók is.

1.      SZABÁLYTUDAT ÉS ERKÖLCSI ÍTÉLET

Jean Piaget, svájci pszichológus és ismeretelmélet-teoretikus volt az a kutató, és a munkatársi csapata, akik a szabálytudat és erkölcsi ítélet fejlődésének törvényszerűségeit vizsgálták és rögzítették. Megalapozva ezzel azokat a gyermeklélektani törvényszerűségeket, melyek meghatározzák számunkra, hogy a gyermek hány éves korától beszélhetünk egyáltalán szabály értelmező logikákról, szabályismeretről, a jó és rossz kategorizálásáról és az ebből következő erkölcsi kategóriákról. A játékkal összefüggő vizsgálatok azt bizonyították, hogy tíz éves korig a gyerekek értelmezés nélkül és leginkább interiorizált tudattalan folyamatként, hellyel-közzel támaszkodnak a szabályokra, fogalmi rendszerük tíz éves korra alakul ki, de még ekkor sem beszélhetünk stabil normakövetésről. Hat éves kor alatt viszont nem beszélhetünk egyáltalán tudatosan alkalmazott szabályfogalomról. Ami a játéknorma azonosulást illeti, gyakran még felnőtt korban sem…

2.      ÍTÉLETRENDSZEREK

Piaget és társainak szabálytudat vizsgálatai azonban nem adtak kielégítő válaszokat az átvett szabályok tartalmának vizsgálatára, ezért további választásos és döntéses indítékháttér vizsgálatokon keresztül bizonyították, hogy a gyerekek milyen morális szabályok mentén ítélnek. Hétköznapi eseményekből merített rövid történeteket mondtak el a gyerekeknek, melyek mindig valamilyen vétségről szóltak. Az irányított interjúk fókuszában az állt, hogy a gyerekek képesek-e megítélni a cselekedetek jó vagy rossz voltát és képesek-e két egymás mellé helyezett vétség súlyosságát rangsorolni. A különböző korosztályok vizsgálatai azt bizonyították, hogy a gyerekek legalább hét-nyolc éves korukig a következmény-etika alapján ítélnek. A szándékosság nem súlyosbítja és nem enyhíti a tettet. Nem is ismerik az enyhítő körülmény fogalmát. Az öt-hat éves korosztály ugyan használ a történetekkel kapcsolatosan norma kliséket, de nem alkalmazza azokat. A hallott történetekre pl. a „nem szabad hazudni” heteronóm szabályt alkalmazza, de nem ennek megfelelően cselekszik még.

Bár az életkori határokban lehetnek eltolódások, a szakaszok jól elkülöníthetőek és a sorrendjük is sokszorosan igazolt. A kilenc évesek ítéleteiben már a szándékos megtévesztés, becsapás is megjelenik, mint a vétkek súlyosságának kritériuma. Innentől a szándék fontosabb tényező, mint a következmény.

Érdekes momentum kúszott be a gyerekek értékítélet viszonyába, mert a vizsgálatban külön helyet kapott az ügyetlenség megítélése. Erre azért volt szükség, mert a korábbi vizsgálatok azt bizonyították, hogy a kisgyerekek az ügyetlenséget is erkölcsi szempontból ítélik meg. A kicsik az ügyetlenségből származó kárt is véteknek tekintik és a vétek súlyosságát kizárólag az okozott kár mértéke határozta meg. Ebben a felnőttek hatása erőteljesen érvényesül. Sok felnőtt gyakran úgy botránkozik meg egy ügyetlenségből származó károkozáson, mintha az erkölcsi kisiklás lenne és a büntetés mértéke is ennek megfelelő. Nemegyszer maga a felnőtt is jobban hangsúlyozza a károkozást, mint a szándékosság hiányát. Nyolc éves korig tehát, a gyerekek nagyobb hányadánál a károkozás mértéke lesz az erkölcsi alap.  

Az ítéletekből és a hozzájuk fűzött magyarázatokból Piaget és tsai. azt a következtetést igazolták, miszerint az öt-hét éves korosztály ítéletrendszerében a vezérlőelv a legfőbb kötelesség és engedelmesség, a szófogadás a felnőtteknek. Amit a felnőtt előír, azt a gyereknek kötelessége végrehajtani. A vétek, a hibáztatandó, a „csúnya cselekedet” az engedetlenséggel kezdődik. Ez az erkölcs megfelel a gyermek valós társadalmi helyzetének. Mintája a gyerek viszony a környezetéhez, léte a felnőttől függ, biztonságának feltétele a felnőttnek való feltétlen engedelmesség.

A heteronómia egy másik jellegzetessége az, hogy a szabályokat betű szerinti értelmükben fogja fel a gyermek. Mint volt is róla szó, a gyermek hét-nyolc éves koráig nem ismer méltányosságot, nem ismer enyhítő körülményt, nem tud árnyalni. Feketén-fehéren gondolkodik, ami nem igaz, az számára hazugság. Ha péknél az óriáskifli nem óriási, csak nagy, akkor az hazugság. Az eltérés az igazságérzetének a tapasztalatai alapja.

Azonban amit egy függőviszonyában állít neki a felnőtt, (szülő, családtag, pedagógus) azt viszont a felnőtt akaratának megfelelően, vagy abszolút igaznak, vagy abszolút hazugságnak tekinti. Mindannak amire van saját tapasztalata és saját fogalmi képe is, annak viszonyában azonosul a felnőtt állításaival. Gyakran ugyanazokat a túlzásokat ismerjük fel a gyermek elbeszéléseiben, amelyeket a dominancia viszonyban lévő felnőttektől hall. 

Egy területen azonban mindent abszolút igazságnak tekint, nem mérlegel, mert sok szimbólumra vonatkozóan nincs saját képe, saját tapasztalata. Ez a mesék világa. Mindent, amit a mesékben a felnőttektől hall, abszolút igazságként fogad el. A mesékkel szemben a gyerekeknek nincs kritikai érzékük.

ÉS… A mesék kondicionálnak. Nem ismerek olyan kisgyereket, aki egy mesét csak egyszer szeretett volna meghallgatni, akkor sem, ha mesében voltak számára kiemelten félelmetes momentumok, szereplők.

Nagyjából kilenc-tíz éves kortól kezdve, - egyénenként és nevelői légkörtől függően több éves eltolódás lehetséges – egy más fajta értékítélet is egyre inkább megjelenik a gyerekek erkölcsi fogalomrendszerében. Ez az autonóm erkölcs, amikor a szabályt nem engedelmességből, hanem belátásból kezdi el követni a gyermek. Az ítéletalkotásnál elkezdi mérlegelni a méltányosságot, az enyhítő körülményeket és a szándékot is. A korosztályi csoportokban a csoportnormáknak való megfelelés és a szolidaritás háttérbe szorítja az engedelmességet és a függőséget.

Magyar pszichológusok, Márton Imre és Hunyadi György fogalomazonosulás és társadalmi tájékozódás vizsgálatai megmutatták, hogy a gyerekek társadalmi tájékozódáshoz szükséges ismereti verbális szinten ugyan már tizenegy-tizenkét éves korban megjelenhetnek, de a fogalmakat jól alkalmazni, azokat kontextusba helyezni és stabilan eligazodni a fogalmi rendszerekben csak tizenhárom-tizennégy éves kortól képesek. Esetenként még ekkor sem.

 

Konklúziók…

Bár erről nem írtam egy sort sem eddig, de most megteszem…

       I.          A gyermek a szeretetmintákat, empátia és tolerancia mintákat csak és kizárólag – kiegyensúlyozottan és a korának megfelelően, lassan és folytonosan kondicionálva, stabil és autonóm személyiségé érve - szeretet, empátia és tolerancia kapcsolatokból, ismétlő és értelmező másolással képes elsajátítani.

Szeretetet, empátiát és toleranciát a következő három mintafelületből tanulja. Jó esetben…

1.          A szülő, hogyan szereti önmagát, mennyi empátiát képes kifejezni akár önmaga iránt pl. megbocsátás formájába, mennyire toleráns önmagával szemben. Ma tömegével látunk tükör előtt síró testképzavartól szenvedő, önmagukat el nem fogadó szülőket… Önvádló, önostorozó szülőket. – Ilyen estben súlyosan sérül a minta.
2.          A szülő, hogyan szereti a társát, hogyan képes empátiát kifejezni iránta, mennyire toleráns a társával szemben? Ma, amikor a házasságok és a gyermeket vállaló egyéb kapcsolati formák nagyobb hányada zárul súlyos válságba torkolló válással, könnyen el tudjuk dönteni, hogy mennyire sérül ez a minta.
3.       A szülő, hogyan szereti a gyermekét, hogyan képes empátiát kifejezni iránta, mennyire toleráns a gyermekével szemben? Ma, amikor százból minimum kilencven szülő képes telefonnal a kezében végig ülni egy játszóteres kényszerű félórát, vagy egy vacsora közben szociális médium oldalakat lapoz az érzelmi és figyelmi ráhangolódás helyett, akkor ugyancsak könnyen el tudjuk dönteni, hogy mennyire sérül ez a minta.

Amikor a szeretetnek, empátiának és toleranciának a legfőbb forrása, a család nem képes ezeknek a képeségeknek a stabil megalapozására, akkor hogyan várjuk el annak a pótlását a mesék világától? Illetve a hogyant értem, hiszen a mesék nem váltanak ki kritikai attitűdöt a gyerekeinkből… Itt van a vakfolt a rendszerben. Ezen a vakfolton keresztül bármi bevihető a gyermek tudatába. A miért azonban sokkal lényegesebb kérdés. Hiszen nincs olyan gyermek, aki egyészséges felnőtté nőve még hinne a sárkány létezésében a királyfiak csókkal halálból ébresztő képességében… Akkor miért gondoljuk, érezzük tudattorzító garanciának, hogy a gyerekként programozott széleskörű tolerancia majd maradéktalanul a felnőtt jellemzője is marad? És ha nem?

Ha viszont a családmodell a mintaközvetítés szempontjából jól operál, akkor meg minek is van szükség más, érzékenyítő forrásokra? Nem inkább a család nevelő képességét kellen segítenünk, hogy magas érzelmi intelligenciával bíró utódokat tudjon nevelni? Bízzunk abban, hogy az így felnővő újabb generációk majd élnek azzal a szabadsággal, hogy eldöntik mely helyzetekben kell toleranciát mutatniuk bármely embertársuk irányába.

Érzésem szerint itt a nézeti differencia az egyetemes és/vagy a megkülönböztető, pozitív diszkriminancia alapú tolerancia közötti különbségtételen van. Ma a toleranciát elváró csoportok megkülönböztetett, a társadalom más halmazai fölé emelő, vezeklő toleranciát várják el. Nem érik be kevesebbel…

      II.          A taglalt mesekönyv szimbólumrendszere nem spanyolviasz, nem hiánypótló mű. A mesék világa mindig is magában foglalta azokat a szimbolikus szereplőket, történéseket, érzelmi megéléseket, amelyekkel a gyerekeink számtalan mesén keresztül, elfogadóan, toleránsan és szeretet vezérelten azonosulni tudtak a szereplőkkel, helyzetekkel. Hüvelyk Matyitól kezdve, Süsün át, a Négyszögletű kerek erdő teljes társulatáig, vagy Micimackó világáig. De nevelt bennünket a kis Bicebóca és Hét krajcár szívet tépő története is. Napestig tudjuk sorolni az empátiára építő meséket.

Hiányzik belőle a szexuális orientáltságból fakadó másság halmaza? Igen, mert a gyermekeinknek, akik heteroszexuális kapcsolatok működés modelljeiben nőnek fel, nincs ilyen tapasztalati mintája és ezeket a tartalmakat nem is tudják a saját életük vonatkozásában, a kamaszkor előtti, a nemiérés szempontjából alvó életkorban, kontextusba helyezni. A más vonatkozásban empatikus gyerekeink nem lesznek elkésve, ha egy érettebb értelmezési állapotban fordulnak a már megalapozott érzelmi intelligenciájuk társas kompetenciáival a más szexuális orientációjú társaik felé.  

    III.          Nem ismételnem önmagam, a gyerekeink fogalomazonosulás és társadalmi tájékozódás szempontból, valamint integratív személyiségvédelem szempontjából, személyes minta hiányában, kamaszkor környékén válnak csak először alkalmassá a téma megfelelő, nem bántóan önvédő megítélésére, ilyen orientációjú társaik elfogadására és egészséges, nem kirekesztő csoportdinamikák kialakítására. Ehhez a mostani agresszív érdekképviselet nem ad stabil minta alapokat.

    IV.          Mi felnőttek sem vagyunk érettek a téma helyén történő kezelésére. A lobbi, az nem szakmai párbeszéd. Szaktekintélyek ignorálása, nem szakmai párbeszéd. Önreflexió nélküli indulati projekciók, nem nevezhetők szakmai párbeszédnek. A kognitív disszonancia, bármely konfliktus koalíció részéről, pont az egymás megértését megalapozó szakmai párbeszédet gáncsolja el.

Legalább az érintettek nőjenek fel előbb a téma asszertív képviseletéhez. Mert ami most zajlik az éretlen manipuláció. Sajnos.

Forrás: Mérei Ferenc - V. Binét Ágnes, Gyermeklélektan