XianNa történetei

  Egy pici félkör alakú salter ablakon keresztül kommunikáltunk velük, előre hajolva igyekeztünk a lyukon kívülre közvetíteni legalább valami minimális empátiát. Az első napokban mindenképp.  Később a szaporodó tapasztalatok birtokában ez már egyre nehezebb és nehezebb lett. Valami, amitől a lélek szeretne elhatárolódni, de már nem lehet. Soha többé nem lehet. Involválódsz és részese leszel sorstragédiáknak és meg nem adott életesélyeknek. Az első kérdés, mindig az volt, hogy benne van-e már a neve a „kockás” füzetben? Sokan először jöttek, ekkor elővettem fiókból a kockás füzetet meg a vonalzót és ott, előttük elkezdtem megvonalazni az újabb lapot. Időt adtam, hogy rendezzék a gondolataikat. Ők meg vártak. Türelmesen. A lyukon át nem láttam az arcukat, csak, ha nagyon mélyen előrehajoltam. De láttam a kezüket. Összekulcsolva, ahogyan egyik agyonszorítja a másikat. Vagy ellilul a táska fülén, kifehéredett ujjpercekkel. Volt, aki zavartan matatott. Volt, aki mereven állt, egyi

  ...A fájdalom nevel, formál bennünket a legeredményesebben. A legmélyebben bevésődő leckéket a fájdalom diktálja. A testi, lelki fájdalomé egyaránt. Mélyebben rója a rovátkákat a memóriánkba, idegrendszerünkbe, a szívünk rostjai közé és a DNS-ünk szekvenciáiba, mint a szeretet. A fájdalom mutatja meg nekünk, hogy honnan és mikor meneküljünk, mit kerüljük el és ha nem tudunk menekülni, hogyan keményítsük meg önmagunkat és éljük túl, akár a legnagyobb fájdalmainkat is. Az menekülésre nekem professzionális mintám van. Amikortól az „eszemet tudom”, mélyen bevésődött szituációk sorozatának emlékképei törnek elő a memóriám legrégebbi rétegeiből. Helyzetek, amikor a primer kötődésem sérült, vagy érzelmileg meghatározó mintát kaptam a menekülésre. Mert az anyám, a legkülönfélébb konfliktushelyzetekből kimenekült. Egyszerűen elment onnan és ezzel lezártnak tekintette a helyzetet. Napokra, nem ritkán hetekre bezárkózott saját világába és kizárt onnan minden ignorálandót. Beleértve enge

  Általában a kályhánál szoktam kezdeni, hogyha egy témát komolyan veszek.  Ilyenkor hosszú okfejtés következik. Most sem lesz ez másként.  A pedagógus sztrájkról fogok írni.  Saját értékrenden átszűrve a történéseket. A szemüveg szubjektív. Ezúttal is fenntartom a tévedés jogát.   Fogunk e valaha is szembenézni a biológiai valóságunkkal? …és annak megfelelően, tudatosan alakítani az életünk és elfogadni, hogy időszakos, ciklikusan visszatérő biológiai hiányosságokkal és alkalmatlanságokkal élünk együtt?  Vagy mindezt továbbra is sértőnek tartva önmagunkra nézve, kárhoztatjuk a világot, mert észre meri venni hormonális esendőségünk?   „…amikor egy alkalommal a Yale egyik oktatója ismertetett egy állati viselkedéssel foglalkozó tanulmányt, feltettem a kezem és megkérdeztem, hogy milyen eredményeket talált a kutatás a nőstények viselkedésére vonatkozóan. A professzor úr félreseperte a kérdésem, mondván: „Soha nem alkalmazunk nőstényeket efféle kutatásokban, mert a menstruációs ci