Részlet

 

...A fájdalom nevel, formál bennünket a legeredményesebben.

A legmélyebben bevésődő leckéket a fájdalom diktálja. A testi, lelki fájdalomé egyaránt. Mélyebben rója a rovátkákat a memóriánkba, idegrendszerünkbe, a szívünk rostjai közé és a DNS-ünk szekvenciáiba, mint a szeretet.

A fájdalom mutatja meg nekünk, hogy honnan és mikor meneküljünk, mit kerüljük el és ha nem tudunk menekülni, hogyan keményítsük meg önmagunkat és éljük túl, akár a legnagyobb fájdalmainkat is.

Az menekülésre nekem professzionális mintám van.

Amikortól az „eszemet tudom”, mélyen bevésődött szituációk sorozatának emlékképei törnek elő a memóriám legrégebbi rétegeiből. Helyzetek, amikor a primer kötődésem sérült, vagy érzelmileg meghatározó mintát kaptam a menekülésre. Mert az anyám, a legkülönfélébb konfliktushelyzetekből kimenekült. Egyszerűen elment onnan és ezzel lezártnak tekintette a helyzetet. Napokra, nem ritkán hetekre bezárkózott saját világába és kizárt onnan minden ignorálandót. Beleértve engem is.

A kötődés az a képességünk, amellyel kialakítunk és fenntartunk egészséges, tartós érzelmi kapcsolatokat, amelyek elsősorban a korai gyermekkorban kezdenek el formálódni.

A szülő gyermek kapcsolat egy veleszületett komplementer rendszer. Az újszülött veleszületett hajlama az anya közelségének a keresésére. A kötődés mindig minimum kétoldalú élmény, amely megköveteli mind a közelséget, mind a válaszkészséget. Az azonnali reakciókat a gyermek szükségleteire.

Ha egy felnőtt ember, mint egy megszakító relével, ki-be kapcsolgatja az érzelmi biztonságot, a gyermekben a kötődési képesség nagy eséllyel sérül. Vagy érzékeny élettémává válik.

Ha szerencsésen alakul a helyzet akkor, a gyerek ilyenkor lemásol egy mintát, az érzelmileg instabil helyzetekből való kilépést/kimenekülés mintáját. Én is ezt tettem.

Tulajdonképpen átkeretezve, élem végéig hálás leszek az anyámnak, hogy az instabil érzelmi közeggel kialakította bennem a magas igényt a tartós és érzelmi biztonságot adó kapcsolatokra. ..és megtanított a szelekcióra. Mert felnőttként amint a gyerekkoromhoz hasonlatos érzelmi bizonytalansághoz hasonlatos helyzetet tapasztaltam meg, azonnal kiléptem abból a viszonyból. De leginkább bele sem kezdtem.

Persze, egy anya sem önmagától és szándékoltan működik érzelmi megszakító reléként. Minden anya ilyenkor traszgenerációs traumákat örökít tovább.

Mindez azonban nem vigasztaló és semmi alól nem ad felmentést.

Nem tudom, hogy önvédelemre képtelen gyerekként, van e fájdalmasabb megtapasztalás, mint traszgenerációs traumák áldozatának lenni, úgy, hogy nem követtünk el az égivilágon semmit az átörökített büntetésért.

A menekülés tehát az én szocializált elkerülő lelki mechanizmusommá vált. Lassan egyre gyakorlottabban sétáltam ki az engem bántó, fájdalmat okozó helyzetekből. DE sohasem tanulás nélkül. Viszont gyakorlottan vállalva egyre nagyobb veszteségek gyászmunkáját is.

Milyen bölcs mondhatnánk és milyen bátor, de igazán, minden kisétálás egy örökre becsukott ajtót is jelentett és jelent, függetlenül a kapcsolat minőségétől, hogy rokoni viszonyról, barátságról, avagy intim kapcsolatról, szerelemről volt-e szó.

A fájdalom baltával farag. De lefaragja rólunk az összes felesleges burkot és pőrén, de meghagyja a legfontosabb vázunkat, a lelkünk gerincét. Csak azt, amit érdemes megtartani.

Nyúztad már le gyerekkorodban a térded? Na, ilyen a fájdalom. Bevési neked, hogy milyen egy kis „bőrvesztés”, milyen védtelenné és esendővé tud tenni a semmiség is, hát még az ennél súlyosabb fájdalmak.

Van fájdalom, ami a lelkünket nyúzza eleven lüktetőre.

Ezek a fájdalmak általában hosszan és mélyen hatnak és nehezen felejthetők. Mert pont az a lényegük, hogy ne felejtsük el őket soha. Ez a természetük.

Ilyenek a csalódásaink és veszteségeink. Van, amelyiknek élethosszig képes lüktetni a sebe.

A lélek sebei, transzgenerációs lenyomatként a leglényegesebbeken adnak lenyomatot, az összes sejtünk sejtmagjában írva be kódokat. 

A transzgeneraciós hatások, azaz az, hogy az egyik generáció tudattalanul is átadja a megélt traumájának a lenyomatát a következő generációknak, nem olyan régre visszanyúló tudásuk, de régre visszanyúló ismeretünk.

E századi megfigyelésünk, mert talán csak ebben a századra ért meg annyira a kríziskutatás módszertana és egyben erre a századra produkált az emberiség olyan tömeges traumákat, ahol több generációs életpályákat, lelki és szomatizációs összetevőket is érdemes együttesen kutatni. Az érdemes szó hajmeresztő voltát ebben az összefüggésben nézzétek el nekem.

A mai korra van több olyan történelmi vonatkozású tömeg trauma okán is szignifikáns mintánk, ahol megfigyelhető és leírható, hogy olyan generációknál is jelentkeznek/jelentkezhetnek a traumatizáltság hatásai, akik maguk nem voltak kiteve traumáknak, de őseik a saját megélt súlyos traumáik lenyomatait vagy lelki vagy testi szinten örökítették tovább, indirekt módon, nem feltétlenül involválva a saját trauma feldolgozásába az másodlagosan érintett generációkat.

A transzgenerációs epigenetikai kutatások ma már olyan folyamatokat írnak le, amelyek a DNS alapszerkezetének megváltoztatása nélkül átírhatóvá tesznek bizonyos génszakaszokat, így befolyásolva az azok által kódolt programokat.

Egyszerűen, az előző generációk által megélt traumák a következő generációk életében vagy súlyos lelki küzdéseket, vagy szomatikus lenyomatokat, esetlegesen testi betegségeket kódolnak.

A nagynénémnek kilenc éves korától voltak heti rendszerességgel migrénes fejfájásai. Abroncsszerű vagy féloldali, mindent felülíró pokoli fejfájásai, gyakorta hányinger nélkül jelentkező, idegrendszeri sugárhányással, fény és hanginger kerüléssel, mozgásra fokozósó fájdalom lökéshullámokkal és a fájdalmai semmilyen fájdalomcsillapító hatására nem szűntek.

„42 éven keresztül tapasztaltam ugyanezeket a tüneteket saját magamon. Volt, hogy már ezekkel a tünetekkel ébredtem. Szinte minden héten volt egy három négy napig tartó iszonyatos bal oldali halántéktáji fej görcsöm. A sugárhányást egész éjszakai lüktetés előzte meg. Így dolgoztam le a 35 év munkaévemet. A migrénes fejfájás kilenc eves koromban kezdődött.”

A lányának és a lány unokájának szintén gyakori visszatérő migrénes fejfájásai vannak. A harmadik generációs kisunokának, kilenc éves korában kezdődtek a fejfájás rohamai. Csakúgy, mint a nagymamának.

A nagynéném, fiú testvérének, aki az én apám, szintén gyerekkora óta gyakorta jelentkező migrénes epizódai voltak. Az én migrénes fejfájásaim tizenkét éves koromban kezdődtek, a fiaim fejfájásai úgyszintén. A férjemnek soha nem fáj a feje. A húgom migrénes epizódjai szintén kamaszkorban kezdődtek, csakúgy, mint a lányáé, aki az én fiaimhoz hasonlóan szintén már a harmadik generáció a migrénes fejfájást „átörökítő” sorrendben.

Régen, az ilyen nem valóságosan örökletes intergenerációs betegségtovábbadást, hajlam örökítésnek hívtuk és elfogadtuk, hogy esszenciális alapú (azaz, nem igazán tudjuk behatárolni az eredetét orvosi szempontból). Ma már inkább epigenetikai szomatizációs következményként tekintünk rá és ha van türelmünk familiáris traumafaktort keresni, hát végig bogarászhatjuk a családfánk összes göcsörtös ágát.

Mi a familiáris migrénnel ilyen úton szépen el is jutunk az apám és a nagynéném édesanyjához, aki hatalmas űrt és szűnni nem akaró bűntudatot hagyva maga után 1988. május 1-én önkezével, önakasztással vetett véget az életének.

Traumakutatást akkor végez az ember a tágabb családja körében, amikor, a nyersre nyúzott lelki sebek nem égnek már, úgy mintha tüzes vassal sütögetnék őket, mint a lenyúzott térd, hogy a sebet tépő szavakból felidézzük a fájdalom eredeti emlékképét. Ez pedig sok idő. Mindenki sebének hegedési ideje más és így más és más érzékenységet követel meg.

A nagymamám halálának idején a nagynéném harminchat éves volt, az apám harminckilenc. A nagymamám első öngyilkossági kísérletének az évében a nagynéném kilenc éves volt, az apám tizenkettő.

A nagymamám minden öngyilkossági kísérlete önakasztásos kísérlet volt. A pontos számát nem ismerem. Több kísérlete volt.

A következő sorokért elnézést kérek, miden érintettől.

Az akasztás pillanatában

·        A légcső elzáródik. Ez néhány perc alatt öntudatlanságot eredményez és az oxigén hiány 10-20 perc alatt vezet szívhalálhoz. Gyakorlatilag az akasztásos halálnemnél fulladásról van szó, nagyon fájdalmas és kínzó folyamatról.

·        A nyakcsigolya törése, széthúzódása, csak olyan esetben gyorsítja a folyamatot és hoz azonnali öntudatvesztést és okoz légzésbénulást, ha legalább 3 métert zuhan a test. Ellenkező esetben hosszú és fájdalmas fuldoklásról beszélhetünk.

·        Elzáródnak a nyaki verőerek. Itt az agy vérellátása meggyengül vagy megszűnik, ami másodpercek alatt öntudatlanságot eredményez. A halál beálltához 10-20 percet kell várni erre az állapotra Ez idő alatt az agyi oxigén hiányos állapot és az agyi erek megfeszüléses görcse, pokoli, migrénszerű fejfájást okoz.

·        Ettől a migrén szerű fejfájástól az öntudatlanság létrejöttét segítő a vagus (bolygóideg)-reflex fellépése segít megmenekülni, amennyiben a nyaki ütőerek elzáródása olyan, hogy az agyban a vérnyomást megnövelik. Ez előszőr villámlásszerű fejfájást okoz, majd azt ez a gerincvelői reflex, igyekszik kioltani azt azzal, hogy az agyi vérnyomás megnövekedésének hatására a szívverés lassításával válaszol. Ennek hatására a felakasztott szervezet a saját szívverését állítja le.

·        Ugyanez a túlnyomás az agyi erek megpattanásához, azaz agyvérzéshez is vezethet, ami szintén másodpercek alatt öntudatlanságot eredményez.

 

Az önakasztásos öngyilkosság migrénszerű pokoli fájdalommal járó fejfájás epizódot hoz létre.

Akárcsak az általam feltételezett harmadik transgenerációs szomatizációs trauma, a nemzedékről nemzedékre örökített epigenetikai lenyomat, a családi transgenerációs migrén...