A TEA

Azt hiszem eddig erről a legnehezebb írnom. Mert ebben a témában nem lehetek szubjektív. Illetve lehetek, de vannak felületek, amelyek már csak a tea világa iránti tiszteletből is megérdemlik a pontosságot és a tényszerűséget. A tea világa nekem már mindent jelent. A valóban ötezer éves múltat, ami emberöltőben mérve meghatározhatatlan időviszonyt és távolságot, a tapasztalatot, ami ez idő alatt művészi szintre emelte és önálló kultúrává formálta ezt a világot. És jelenti a szorgos kezeket, amelyek nap, mint nap azon fáradoznak, hogy az asztalunkon illatozó gőzök és a kecses kis csészékből örömmel kihörpintett kortyok boldogabbá tegyék a lelkünket és egészségesebbé az életünket. 

Azt hiszem, érzem, tudom, hogy most olyan témáról írok, amelyben minél többet tanulok és minél mélyebb és pontosabb tudásra teszek szert, annál inkább csak azt a bizonyosságot erősítem magamban, hogy olyan területen járok, ahol évekig, évtizedekig tartó tanulás után tehet az ember csak kijelentéseket, addig csak alázattal és halkan formálhatja a szavakat.

Kicsit olyan ez, mint ötezer éves hagyományos orvoslást tanulni.  Csak nagyon mély, őszinte tisztelettel lehet. Elfogadva azt, hogy a kínai orvosláshoz és a teakultúrához is csak annak lehet érteni, aki oda született és abban a világban éli mindennapjait. Mindenki más csak a kegyben részesülhet, hogy felszínes betekintést nyerjen, de ezért a felszínességért is hálásnak kell lenni, mert ez is milliószor több mint, ami Európából ezekben a témákban megtapasztalható. Az orvoslás és a teakultúra között az én vonatkozásomban mégis van némi különbség. Még az első félig-meddig a hivatásom része és már hosszú évek óta az emberek egészségének megőrzésével foglalkozom szakemberként, sőt néha azon túl is, tehát volt /van hozzá némi alapom, addig a személyes teaviszonyom, „teakultúrám” sokáig kimerült a legelterjedtebb gyógyteák felismerésében és fogyasztásában.

Amilyen erős elhatározásommá vált már a Kínába utazásunk előtt is kínai/tibeti orvoslást tanulni, annyira nem gondolkodtam abban, hogy teaértő, kínai teakultúra ismerő emberré válljak.

Én ugyanis kávéfogyasztónak vallottam magam. Nem is akármilyennek. Évtizedek alatt mélyítettem el az ismereteimet és váltam tudatos és talán mondhatom kifinomult fogyasztóvá. És a végén teljes mértékben kielégített a Blue Mountain és más speciality dupla espresso-k világa. =D Nemigen vágytam hát a teára.

Azt hittem, ahogyan a világ felosztható kutyás és macskás emberekre, ugyanígy felosztható kávébolondokra és teabolondokra is, és a kettő nem keverendő. Hiszen más az íz világ, más a ritmus, más az elkészítés és fogyasztás szertartása.

Gyerekként citromos és agyoncukrozott fekete teán nőttem fel, mint oly sokan mások. A tea ízét, az őt elnyomó, domináló édes savanyú ízek mellett csak, mint valami lényegtelen mellékzöngét érezhettük. Nem hagyott nyomokat és főleg nem hagyott olyan vágyat maga után, ami a felnőtt életemben folytatás után kiáltott volna. A tea leginkább valami szükséges rossz mellékszereplőjévé vált, betegségek fontos gyógyító kellékévé, vagy az iskolai menzák arctalan italává. Egyhangú kopottságát kizárólag akkor volt képes kissé feledtetni, ha hideg téli estéken, illatos bundás kenyér mellé kortyolgattuk és a bögre jóleső melege, távol űzte tőlünk a kinti hidegből eredő maró, ujjszurkáló fájdalmat egy-egy hógolyózás vagy hóemberépítés, szánkózás után.

Nem így az én gyerekkorom titokzatos itala, a kávé. A szertartás, ahogyan a felnőttek minden nap egymással hosszan beszélgetve őrölték, főzték és itták a mi színes és hangos Balkánunk fekete italát, a török kávét, a csésze alján maradó vastag zaccával és az egész házat betöltő illatával, már önmagában is a gyerekek számára valami titokzatos világot rejtett.  Hát még amikor, a kávét kortyolgató nők értőn nézegették a zacc rajzolatokban rejlő jövőt, vagy cinkosan összekacsintva súgták egymásnak a nedves kávéaljból kiolvasott titkos szerelmek monogramját, akkor éreztük igazán, hogy a kávé maga az ígéret és a felnőtté válás kapuja. A mi családunkban úgy dívott a gyerekeket elhessegetni az ilyenkor átbeszélt felnőtt témáktól, hogy a felnőttek azt állították, ha egy gyerek kávét iszik, vagy annak csak a közelébe kerül, akkor farka nő, mint a macskának. Mesevilág volt ez. Maga a misztikus csoda és a felnőtté válást jelentő fontos lépcsőfok. Mert a felnőtteknek már nem nőtt macskafarka a kávétól. Vágytunk rá? Hát persze.

De folyton tanul az ember.

Most éppen azt, hogy ugyanazt az emberi lelket a nap egyik órájában képes fekete bársonyba bugyolálni és ringató öleléssel ölelni egy csodaillatú kávé, még egy másik órában odaadó pezsgetéssel hat rá egy jó zöld tea. Mindkét világ megfér bennünk, mindkét ritmus, mindkét íz és mindkét mozdulatsor és ezek nem egymást kizáró vagy-vagy világok, hanem egymást kiegészítő, teljesebbé tevő is-is világokká válnak.

Sok hónapja ejtett rabul a tea.

Amikor Kínába költöztünk, tudtuk, hogy a világ legősibb teafogyasztó országába érkeztünk, ennél értőbb közeg, színesebb teakultúra talán nincs is. A városban járva-kelve lépten-nyomon teaházakba, kedves kis tea-shopokba botlottunk.  Mindenhol mosolygó fiatal lányok invitáltak bennünket és mi örömmel mondtunk igent, ha időnk engedte, egy-egy teakóstolásra. Lassan már ismertük az utunkba kerülő helyeket, a megszokott útvonalainkon elérhető teaházakat és beterveztük az időnkbe a fél-egy órás szertartást, ahol lévén nagyon ritka a városban élő külföldi, főleg három fiúgyerekkel, már a második találkozás alkalmával ismerősként és visszatérő törzsvendégnek kijáró tisztelettel fogadtak. Lassan megszoktuk a kitüntető figyelmet, amivel a teamesterek kezeltek bennünket és az ilyenkor körénk gyülemlő tömeg sem zavart már néhány alkalom után. Mi lettünk a teaházak látványossága. Egy idő után a tapasztalatainkat összegezve rá kellett jönnünk, hogy ez nem kizárólag csak annak szól, hogy külföldiek vagyunk, sajnos annak is, hogy mi vagyunk szinte az egyetlen vendége ezeknek a helyeknek. A kínai emberek nagyon ritkán ülnek be teaházakba. Nagyon ritkán vásárolnak ezekben a csodaszép tea-shopokban. A történelmi városrészek turistacsalogató utcái és az ott található teaházak képeztek csak kivételt, minden más helyen mindig üres volt az „asztal” a számunkra és nagyon gyakran az egész teaház üresen és álmosan tátongott, egyetlen vendég nélkül. Nem értettük, hogy itt vagyunk a tea őshazájában, minden teák forrásánál és ennek a hétköznapi élet szinterein alig látjuk nyomát, jelentőségét. A mai ember teafogyasztásának egyetlen jele a kézi teakulacsok színes világa és, hogy mindenhol, ahol emberrel találkozunk, találkoztunk egy-két teás üveggel is, benne úszkáló néhány szál zöldteával vagy krizantémteával goji -bogyó és jujuba kíséretében.  Ez lenne hát a híres kínai teakultúra? A Hello Kitty-s műanyag kulacsok és színes teaszűrős üvegek világa, egyedi teahordozó tokokkal, zenélő, csillogó ráakasztható fityegőkkel? Reméltük, hogy nem. Összevethetetlen a tradicionális teaházakkal, a gyönyörű ruhákba öltözött csinos fiatal nőkkel, a kecses mozdulatokkal, a mindenhol megvásárolható méregdrága teaszertartási eszközökkel, és olyan teaboltokkal, ahol tearitkaságok tömegét kulcsra zárt hűtött vitrinek mögött őrzik, mint egy méregdrága, jó szivart. Mintha az ország fel lenne készülve csodás eszközökkel, még csodásabb és millió féle teával, kiváló tudással bíró tea-hölgyekkel, csak éppen igényes, teát ivó ember nincs egy ekkora városban?! Nem tudtuk, hogy hol keressük, kitől kérdezzük a tapasztalatunk okát, mert éreztük megint, hogy egy olyan témához érkeztünk, ami bár nem szigorúan vett tabu, de magában rejti annak veszélyét, hogy kérdéseinkkel „elvesszük valaki arcát”. A kínai ember ugyanis minden körülmények között törekszik arcának megőrzésére. Ami itt annyit takar, hogy nem szeret kényelmetlen témákról beszélni, azokkal szembesülni. Ezt már számtalan helyzetben tapasztaltuk, hogy ha megpróbáltunk megérteni egyes jelenségeket, amelyek nem feltétlenül festették a legjobb képet erről az országról, az itt élő emberekről, akkor egy kínos elharapott kényszer mosollyal követett, de mindent rövidre záró mondattal válaszoltak: ” Welcome to China!” , vagy „Have a nice time in China!”. Itt-ott feltett kérdéseinkre a témába kitérő választ kaptunk, vagy valami jól megkomponált, de valós tartalom nélküli marketing szöveget. Így miután a körülmények okai titokban maradtak előttünk, megpróbáltunk magára a téma főszereplőjére figyelni, magára a teára.

Kezdetben csak udvarolgatott nekem a tea, mint egy táncos, aki mindenkinek táncol, de veled elhiteti, hogy a tánca csak neked szól. Az első teaszertartáson még csodálkozással vegyes elégedettséggel figyeltem az újdonság hatását, amivel elvarázsolt. A szertartás mozdulatsorai, a tea-somelier kecses és pontos mozdulatai valóban egy kifinomult táncra hasonlítottak. Maga a ceremónia, mint valami pontosan megkomponált, felépített mű bontotta ki előttünk a tea perspektíváit. Gyönyörű szép faragott teaasztalok, gyönyörű szép színes és hagyományos kínai öltözetben felszolgáló teamesterek. Míves porcelánok, csillogó üvegkiöntők, kóstolócsészék, nehéz öntöttvas teáskannák, apró fából faragott eszközei a szertartásnak. Mind-mind a maga nemében mestermunka.

…és akkor a főszereplő, a tea még be sem lépett a tánctérbe.

Megszámlálhatatlanul sok teaszertartást ültünk már végig, kóstolgattunk finomabbnál finomabb teákat, és noha számos azonosságot véltünk felfedezni a mozdulatsorokban, mégis minden újabb szertartás feltárt előttünk valami új praktikát, elemet, felszolgálási logikát.

Hónapok óta gyakorlati tapasztalatszerzésben volt/van részem. Figyelem és tanulom a szertartás elemeit, az egyes teafajták felszolgálási módját. Legtöbbször közös nyelv híján a saját hiányos ismereteimet józan logikával és temérdek hozzáolvasott irodalommal pótolom. De sokáig még sem állt össze kép.

Azt már pontosan tudom, hogy mikor melyik aromacsészét, tálaló csészét, tisztességkancsót, vagy kóstolócsészét kell a kezembe venni; azt is, hogy mi a különbség a saját élvezetre elkészített és szervírozott tea, a másoknak tartott teakóstoló mozdulatsorai, vagy egy hivatalos üzleti vagy diplomáciai tea szertartás elemei között. Csak azt nem sikerült kiderítenem néhány nappal ezelőttig, hogy mi is tulajdonképpen az, hogy tea és teakultúra. …mert a legfontosabb eleme a fogyasztó, hogy kinek is szól tulajdonképpen és miért, az rejtve maradt előttem. Hogyan értelmezzem az itt vörös, de a világban bárhol máshol feketének nevezett teák megnevezési különbségeit? Miért és hogyan válik a zöld tea fehérré vagy sárgává, vagy akár oolong-gá? …és még millió megválaszolatlan kérdésem maradt. 

Persze nagyvonalakban tudtam néhány információt, hisz a „google” a barátom, meg a könyvesboltok is, de ahány teával foglalkozó könyv van a piacon és a polcomon, annyi féle értelmezést ad például a különböző teafajtáknak.

Azután, néhány napja lehetőségem nyílt egy itt alapfokúnak számító (otthon talán ez már doktorandusz szint =D ) teaoktatáson részt venni, ahol nagyon sok fogalom pontosítása mellett egy igazi teamesterrel folytathattunk több órás kötetlen beszélgetést a témában egy csodaszép új teaházban.

A gyönyörű fiatal hölgy hét évig tanulta a Pekingi Egyetemen a ma élő leghíresebb teamestertől a kínai teakultúra összes elemét, a teatörténelemtől, a professzionális kóstoláson, teafelismerésen át a tökéletes szervírozásig. Majd újabb hét évig Kína különböző teatermelő vidékein vizsgálta és tanulta a teakultúra speciális helyi elemeit. Azt hiszem teatémában az egyik legautentikusabb mestertől kaphattam információkat.  A vele folytatott beszélgetések tették helyre a teaismereteim hiányzó „puzzle” darabkáit.

Kínában többféle monda kering a legelső emberről, aki a véletlen segítségével fedezte fel a teát.

Az egyik legelterjedtebb monda szerint ő egy mintegy négyezer évvel ezelőtt a korai császárságok idején élt uralkodó volt. Akinek a kerti tavába hullott bele a teafa levele. Egy meleg nyári napon, amikor a szomját akarta oltani, ivott ebből a vízből és meglepetésére frissesség járta át a testét. A monda szerint innentől a teát az emberek a frissességük megőrzésére, vagy annak megszerzésére itták.

A másik elterjedt monda szerint ötezer évvel ezelőtt élt egy „Jin Vezető” nevű kínai ember, akit a haragosai arzénnal mérgeztek meg. Ettől elszíneződött a bőre és megbetegedett. A mérgezés semlegesítésére keresett gyógynövényeket, de azok nem hatottak, ezért az akkori gyógyászat számára addig ismeretlen növényekkel is próbálkozott. Így talált rá a természetben egy vad teafára, aminek szintén elfogyasztotta annak levelét. Ezt követően a mérgezés tüneteként elszíneződött bőre visszanyerte eredeti színét és a mérgezés tünetei is lassan megszűntek. Ettől kezdve gyűjtötték és fogyasztották az emberek a tea levelét, gyógyászati céllal, főleg mérgezéses állapotok kezelésére.

Bárki is volt, bármilyen véletlen folytán is jutott hozzá az emberiség a teához és az elmúlt négy-ötezer évben bármennyi emberi kéz által is finomodott, fejlődött, érett, hála érte. Nagyon szegény lenne a Föld a teák ízei nélkül.

A kínai emberek úgy tartják a tea olyan, mint egy jó házastárs. Egész életen át elkísér. Engem már biztosan. De a házassághoz megismerés és elköteleződés kell.

A tény tehát, hogy Kína a tea őshazája, a világ teafái és teacserjéi innen keltek útra az elmúlt évezredek során és honosodtak meg számtalan kontinensen, földrészen, országban és alakították ki a helyi teakultúrákat, szokásokat, íz-világokat, nos ez borzongató felismerés.

Miután most már talán a teakultúráról is tudnék egy szerény kis pár tíz oldalas könyvet írni, arra gondoltam megnézem, kinek van igénye arra, hogy ilyen irányú ismeretekkel is boldogítsam.  Ha szeretnétek, hogy írjak a kínai teakultúráról, a kis-nagy felfedezéseimről, a kínai emberek teaviszonyának végül mégis lassan megmutatkozó fájdalmas igazságáról, nagyon szívesen teszem meg a jövőben. Ha ez mégsem lenne ennyire populáris téma, akkor megtartom magamnak a tudásom és felismeréseim örömét és inkább azt a néhány érdeklődőt, aki szeretne róla többet megtudni, a hazaérkezésünk után meghívom egy kis autentikus teakóstoló szertartásra. Köszönöm a figyelmeteket! <3

2017. február Chengdu