Adél lámpása

Adél olyan lány volt, akinek a zsigereiből árad az őszinte szeretet. Minden mozdulata, minden gondolata olyan alapos, tiszta, jó szándékból fakadó. Adél valahonnan Kovászna megyéből érkezett, egy zsebkendőnyi faluból, Csíkszentmártonból. Nem hozott magával csak néhány ruhát meg egy meleg tekintet és egy akkor szívet, ami nagyobb volt az összes csomagjánál.

Én azokban az időkben sokat voltam távol. Az élet úgy hozta, meg a politikai szelek forgandósága, hogy a családunk egyik pillanatról a másikra gazdaságilag végtelenül kiszolgáltatott helyzetbe került, így hiába fogadtam magamnak ezerszer is, hogyha a jó Isten egyszer mégis úgy gondolná, hogy a sok fájó veszteség után megajándékoz az anyaság boldog állapotának lehetőségével, akkor dehogy hagyom én egy pillanatra is másra, más örömére a babámat. De a jó Isten valami tanulás okán, az anyaság mellé ránk szabadított valakit, aki képtelen volt felnőni a feladatához, így csupa olyan döntést hozott az övéivel, ami nap nap után csak még keservesebb helyzetet teremtett és még védtelenebbé tette a családokat. Ezért én szintén nap nap után autóba ültem és százkilométereket autóztam, hogy növeljem a biztonságunkat.

Ennek okán azután, egyszer csak Adél állt ott az ajtóban „Hát megjöttem, Adél vagyok.” és már ölelt is magához a megszokott mozdulatával, ahogy otthon szokás azt, akit már első pillanattól a szívébe enged be az ember. Erős karjai csupa biztonsággal mutatták, ő itt nem csupán a lakást fogja pedánsan rendbe tartani, de nincs az a baba, aki ő mellette ne mosolyogna egyvégben teli szájjal.

Így alakult a szerelem azonnali örök kötelékké Miklós fiam és e kedves székely lány között. Adél, ha jött, végig énekelte a napot. Nyomában friss, finom tiszta illat maradt, csillogás a padlótól a plafonig és ropogós inggallérok. Ha vasalt, a pár hónapos Miklóst, mint egy helyes kis csomagot, befészkelte a frissen mosott, napon száradt illatos ruhakupac közepébe és csak mesélt és dalolt és kacagott.

Volt akkoriban egy érdekes vonzalmam. Valami miatt megakadt a szemem a lámpásokon. Nem a modern szép cirádás szerkezeteken, csak az egyszerű olaj- vagy petróleumlámpásokon. Minél kopottabb, rozsdásabb, töröttebb volt a szerkezet, annál jobban vonzottak. Valahogyan azt éreztem, hogy az idő nyomai, mesék nyomai rajtuk, olyan történeteké, melyeket valódi tűz fényénél szeret hallgatni az ember. Olyan tüzeknél, amelyek ma már ritkán gyulladnak és amelyeket ma már még ritkábban ülnek körbe mesélők és hallgatók.

Elbűvöltek ezek az egyszerű tárgyak, így ahol lehetett szerte a világban, ha a tulajdonosa nem ragaszkodott hozzá ezer emlékkel, szívesen fogadtam örökbe őket.

Egyszer Adél hazalátogatott az övéihez. Valamit ünnepelni, feltöltődni, a nyári helyett téli, vagy a téli helyett nyári ruhát hozni. Nem emlékszem már pontosan. Ilyenkor sok órán át utazott. Az odaúton felpakolva a szeretteinek, az anyukája jóvoltából örökbefogadott több árva kistestvérének vitte az ajándékokat. Nem csillogó értéket, csak valami addig nélkülözött ruhát, egyszerű eszközt, a tanuláshoz, a mindennapokhoz. Otthon égis kincset érőt. Elmondásaiból már névről ismertem a családtagjait és gyakran megkönnyeztem azt a természetes és szinte megfogható érzelemgazdag szeretetet, amivel mindig mesélt róluk. Adél nagyon sok órát utazott, néha egy vagy két egész napot is. Átszállásokkal, várakozásokkal. A visszaúton meg mindig hozta a pakkját, a kicserélt ruhákat, az odacsomagolt otthoni élelmet és mindig valakinek valamit. Egy kis szederfahordós áfonyapálinkát, néhány házi mézeskalácsot, és ez alkalommal nekem is egy csomagot. Egy extra pakkot. Amikor kicsomagoltam, emlékszem elsírtam magam. Leakasztotta otthon a tehénke mellől az istállóból a viharlámpát és átcipelte nekem a fél világon.

Amikor elmesélte mellé, hogy hogyan vívott meg érte egy csatát az anyukájával, aki a jó Istennek sem akarta megérteni, hogy Magyarországon milyen szegénység lehet, ha még egy ócska viharlámpára sem telik és azt meg végkép nem, hogy mindeközben meg ezek a flancos városi népek mással vasaltatják az ingujjat. Ahogyan mesélte könnyes szemmel dőltünk a nevetéstől.

A viharlámpa történetét elmeséltem tegnap Miklósnak, aki leporolta és a többi régiséggyűjtemény tagjai közül kiemelve felvitte a szobájába. Most kapott igazán méltó helyet a szívünkbe, az emlékeinkben, az életünkben.

Isten áldja meg érte Adélt. Mindannyiukat.

2020. május, Győrszentiván