Bolondokháza

Valaki ma este sűrűre engedte az ég redőnyét. Nem történhetett másként, határozottan emlékszem tegnap ilyenkor még fürdettem az arcom az esti Napban. Ma meg hunyorgok a hazafelé úton az autók lámpafényében. És valaki levette a hőfokot az égi radiátoron is. Erre is határozottan emlékszem. Tegnap még más volt. Melegebb. Nem húztam még össze magamon a divatból felvett farmerkabát gallérját. 

Ma este kitöltöttem egy pohár rozé fröccsöt. …mert az írta a palackon, hogy illatos, ragyogó, igazi nyáriasan friss íz, amiben az érett málna és karamella ölt testet. Lágy de roppanós gyümölcsös savkarakterekben… pont, pont, pont. Hű. Keserű. Határozottan keserű utóíz, nem a jó keserű, ami még emeli is az aromákat. Ez a rossz keserű, ami fintorra húzza az orrot… …hogy a bortól lesz-e az ember lányának keserű gondolata az őszelő sötét és hűvös estéjén, vagy a sötét és hűvös este lopja-e a ki a boromból a málnát karamellástól, lehet nem is lényeges… 

Itt ülök és kavarog bennem a régmúlt, a jelen és egy csipet jövő. Rájöttem az emberben mindig akkor kavarog valami, ha ráér kavarogtatni… Hetek óta ma először úgy jöttem haza, hogy nem hoztam magammal még ezer óra tennivalót. Nem foglalja le a kezem és az agyam, hogy mi helyett mit kellene előre vennem a listámon. Ezért hát kavarog. Például, eszembe jutott számtalan helyzet, amikor valamilyen munkacsoportban a jeget megtörő ismerkedős, első találkozás körében, olyan banális kérdéseket kaptam, hogy milyen munkáért kaptam az első fizetésemet. Ilyenkor előre kuncogva magamban a meghökkent arcokon, még nagyobb, felvett lazasággal dobtam be a mindent taroló mondatot. Bolondokházában dolgoztam. Persze, mindig azonnal el is szégyenletem magam a profán, lélektelen megfogalmazásért, meg a könnyen jött rivaldafényért, mert emlékszem, hogy ez a munka mennyivel többet jelentett nekem, mint az üres figyelemhorog félmondat, amibe beletömörítettem. Nem tudom, hogy miért ez hozta fel ma este a lélekbugyorból a málna helyett epésen rám törő rozé. A hagyományos kínai orvoslás szerint a keserű íz, a szív íze. A szív eleme a tűz, az évszak, amiben él és virul, a nyár. Ma vége van a szív szakaszának. Átléptünk a föld elem szakaszába. ...és akkor is, ha ez egy békés átmenet, mert a föld a tűz hamujából születik, valami elvágólagosan megváltozott. A föld elem, termékeny, bőséges, befogadó. 

Ma akkor is, mégis, keserűvé válik a málna a szájban… karamellástól. Mert a föld érzékszerve a nyelv. ...és ő érzékeli, hogy ma minden más, mint tegnap. Hiába a felirat a borospalack címkéjén… 

Ma a gyerekkorom alapvető, de nehézkes emlékei tolulnak elő. Valami, amit konstatáltam, de nem tudtam vele mit kezdeni, mert túlmutatott rajtam. Ilyen volt a „bolondokháza” is. Mert, bolondokházának nevezte a falu. Egy bentlakásos szociális intézmény volt, és az ma is. Középsúlyos és súlyos értelmi, és/vagy halmozottan súlyos mozgásszervi fogyatékkal élő EMBEREK számára. Akik gondozása, hétköznapi életvitele, vagy ön és közveszélyes állapota túl nagy, megküzdhetetlen terhet jelentett a családjaik számára, ahová az Isten egy fejfájós napon pottyantotta őket. 

Emlékszem a régi épületre majdnem a falu közepén, a magas falra, ami az egész nagy udvart körbevette. A kapura, a nagy öntöttvas kilincscsel, amit lenyomni kétszeres teher volt. Egyszer a testnek tűnt megküzdhetetlennek, egyszer meg a léleknek, ami apró mogyorónyira húzta össze magát a kapu mögött feltáruló látványtól. 

Emlékszem a falakon túlra kilopakodó hangokra. Igen, talán a hangok voltak a legborzasztóbbak a laikusok számára, mert a hangot mindig az egyes emberi elme fantasztikus és borzalmas világa ruházta fel képekkel. Az elme, ami minden embernél egy életen át hordoz, szinte a semmiből gyúrt rémképeket, borzasztóbbakat, mint bármely valós emberi valóság. 

A hangok engem is riasztottak. Az első kilincsig. Miután leküzdöttem, a belső démonaim is elcsendesedtek. A kapu mögött bármilyen torzók is, de emberek voltak. Szívvel, lélekkel, néha az elme teljes vegetatív tartományába zárva örök időkre. Értelem nélkül. Elém futott egy kis alacsony emberke, nyakig húzott nadrággal és a füleit lenyomorgató, a lehető legmélyebbre húzott svájci sapkában. Akár a filmekben a megtestesített bolond-karakter. Róla mintázhatták. Karon ragadott és foghíjas, kedves mosolyával, hadaró beszédével rángatott, repített magával az igazgatói iroda felé. Emlékszem, magától értetődő volt a bizalmam. Amikor a kortalan imbecil vigyor néz ránk és amikor a szív és lélek marad csak az értelem pislákoló gyenge kis lángjánál, akkor nem jut eszünkbe kételkedni semmilyen szándékban. Nem emlékszem a nevére. Csak arra, hogy szerb neve volt. Talán Iván. Sokszor láttam faluban. Korábban is, később is. Néha csoportot vezetett, hozzá hasonló, csak tán még kevesebb értelemmel élőket, és néha egyedül érkezett, egy-egy fagylaltot megenni. Sokáig kuncogtak mögötte az emberek, azután megszokták. Mindenkinek hangosan köszönt és talán néha beszélt is magában mindeközben kicsit. Chaplin-esen kifelé csámpázó lépteivel haladt át a parkot átszelő járdán. Hogy rájátszott-e a karakterére, sohasem lehetett tudni. Én hiszem, hogy igen, de azt hiszem, hogy csak így tudta túlélni ezt az egész életet. Határozottan a falu látképéhez tartozott, mint a betonhíd a nagyárok felett, ahol esténként a falu fiatal férfiai ültek sort, hajnalig beszélgetve, néha meg-megsuhintva az elhaladó csinos lányok szoknyaszegélyét. 

Az első nap kilincse után ő vigyázott rám. Valahogyan ott termett mindig, ha tanácstalan voltam, kerestem valamit, valakit. Vigyorgott és segített és mindig mindent tudott. Hogy hol van a húszmillis fecskendő, (miután az egyik ápolt képes volt letuszkolni a torkán és mindig kikutatta, hogy hol van az új rejtekhely, így már mi magunk sem mindig tudtuk, hogy hol keressük.) Iván, - talán mégis így hívták -, mindig tudta, hogy hol az új rejtekhely. Tudta a nővérek beosztását, számon tartotta, hogy mennyi tiszta lepedő van még a raktárban... 

…és mindig kikísért a kapuig, ha végeztem az aznapi teendőimmel. Karon ragadott és csámpázott mellettem és beszélt, beszélt, beszélt. 

Iván valószínűleg már a jó Isten mellett ül és vigyorog, bizonyára pontosan tudja, hogy melyik angyal nem dokumentálta a jócselekedeteit a nagykönyvben, mely felhő bolyha bodorodik rossz irányba, hány villám van még a raktárban és be nem áll a szája és most is éppen összekavarja Szent-Pétert ebben a nyárvégi szorgosteendő halmazban, ezért ma a nyárvégi napsütés helyett lefutott egy kis októberi program és a Napkorong is korábban zuhant le az égről, mint kellett volna. Istennek megint fájhat a feje Iván be nem álló szájától, de azért mosolyogva nézheti, ahogyan kifelé fordított lábfejekkel felhőről felhőre lépve elcsámpázik az égi fagylaltozó felé egy kis málnafagyiért. Mert a boromból valahová csak lennie kellet annak az érett málnaíznek. 

2019 tele Csopak