Buce ajándékai 1-3
Bruce talán tizenkilenc, de legfeljebb huszonkét éves lehetett. Jól beszélt angolul, így lett a sofőrünk. Ez majdnem olyan képtelenség volt, mint bármely rejtői fordulat és legalább annyira életveszélyes is. Azt, ahogyan autót vezetett nem nevezném még rutintalannak sem, pedig tele vagyok irányába jóindulattal. Első nap, órákon át meredt, szinte hipnotikus figyelemmel néztem, - remélve, hogy ezzel valami transcendens úton a segítségére lehetek, meg hát imádkozni hangosan mégsem lett volna illő,- ahogyan még keresgélte a váltót és közben hátrafordulva magyarázta, hogy hol is járunk éppen. Ez Kínában felér az állandó és akut életveszéllyel. Bruce és a helyes, csinos filigrán hölgy, - akinek a nevét a harmadik találkozásunk alkalmával sem sikerült megtudnom, mert ő meg nem nagyon beszélt angolul, - az utolsó együtt töltött napra, egy újabb kulturális élményt ajándékoztak nekünk. Egy ősi, három ezer éves halászfalut készültünk meglátogatni. Lassan araszoltunk ki a városból, egy ingatlanvásár és kiállítás tömegén áttörve, amikor Bruce, fiatalos pimaszsággal, de kedves és nagyon is szerethető közvetlenséggel visszafordult hozzám az anyósülésről (szerencsére, ezen a napon nem ő vezetett, a filigrán hölgy viszont profi rallysokat megszégyenítő módon nyomta le a város taxisait.) és megkérdezte: - Ma van a születésnapod? Szinte meghatódtam a figyelmességtől, hogy nem kezeljük ezt a számomra fontos állapotot a nap mellékzöngéjeként és ugyan nem csapunk kellemetlenül nagy csinnadrattát, de nem is hallgatjuk agyon. Visszafogott igent válaszoltam és már kezdtem meghatódni attól, hogy ezzel indítja a napot, amikor kurtán rám vakkantott. - "Akkor hívd fel anyádat, meg apádat." Amikor látta, hogy levegőt sem kapok a meglepetéstől, tört angolsággal még hozzátette: - "…mert nekik köszönheted az életedet. Ez nem a Te érdemed." Így kaptam meg a 46. születésnapom első leckéjét egy a húszas évei elején járó kínai fiútól. - "Hívd csak fel őket és köszönd meg!' - és ezzel be is volt fejezve a köszöntés. Csak ültem az autóban és azon törtem a fejem, hogy hogyan is magyarázhatnám meg ennek a szemtelen, helyes, az én értékrendem szerint túl tradicionális, és idealista fiúnak, hogy mi is a család fogalom tartalma nálunk Európában. …hogy mi minden vezethet ahhoz, hogy egy ilyen mondat az ember életében a legnagyobb és legfájóbb képtelenséggé váljon. És miközben Brucenak fogalmaztam, és fordítottam tudatom ősi bugyraiból előbányászva a soha nem használt angol szókincsemmel a valóságot, rájöttem, hogy nem Brucenak összegzem a helyzetem, hanem egy oly régóta halogatott feladatot végzek saját magam számára. Több mint harminc év önreflexiói, élményfeldolgozásai, superviziói, pszichoterápiás önmunkái nem mentek olyan hatékonyan mélyre, mint ennek a fiúnak egy idegen kultúrából odadobott mondatai. Bruce nem is tudja, hogy milyen vastag, negyvenhat éve bezárt ajtót rúgott rám.
…és nem tudja, hogy mekkora ajándékot adott nekem. Mint amikor a gyöngyhalász a tenger mélyéről végre a felszínre ér, szétrobbanó tüdeje és végre friss oxigénhez jut. Bruce, köszönöm. ...és mindazoknak, akiket illet… Köszönöm az ÉLETEM!
2016. április Chengdu
Bruce ajándéka 2.
Közel két órás, de számukra soha véget nem érőnek tűnő és az európai közlekedési kultúrához szokott vezetőnek rémisztő utazás után, egy csodálatos helyhez érkeztünk. A vidéken festői művelt teraszos telkek, - a csodálatos meleg és párás klímának köszönhetően, évente háromszor beérő gyümölccsel, zöldséggel – apró szórt falvakkal váltakoztak. A festői látványt azonban csak alig élvezhettük, mert egy nyolc vagy tíz sávos autópályán autóztunk, - eldönteni nehéz, mert az autók hol tizennégy, hol tizenkét sorban haladtak egymás mellett tülekedve,- ahol időről időre még gyalogosok is átfutottak az autók között, keresztbe az úton, vagy minden előzmény nélkül buszok fordultak meg, akár a belső sávban is és arra is volt bőven példa, hogy valaki tartósan szembe jött velünk a sávunkban. Ilyenkor, hol én markoltam bele férjem lábába, hol fordítva és halkan suttogtuk egymásnak, hogy „mindjárt odaérünk, csukd be a szemed, vagy imádkozz”. Közben dudáltunk és mások is dudáltak, - mert Kínában ez a szokás -, gyakran látszólag ok nélkül, de leginkább eredmény nélkül, mert erre már senki sem figyel. Viszont ha tényleg baj van, akkor már nem a dudát nyomják, inkább a kormányt tekeri mindenki. Bruce a két órás rémisztő utazás alatt végig kedélyesen beszélgetett velünk. Mesélt Kína csodálatos természeti szépségeiről, a történelméről, a kultúrájáról, az élet sokszínűségéről. Amikor bennünk megfagyott a vér egy-egy konkrét veszélyes helyzet okán, ő derűs nyugalommal kiáltotta „Welcome to China!” és ez, mint egy parancsszó, varázsolt a mi arcunkra is fokról fokra egyre oldottabb vigyort. Bruce felkiáltásai kapcsán, megtanultuk értékelni, hogy egy újabb látszólag elkerülhetetlen katasztrófát túléltünk, a sokadikat és lassan elhittük, hogy így lavírozva ebben az őrült forgalomban, igazán, csak egy könnyed kaland részesei vagyunk. Ekkor már sejtettem, hogy Bruce, vagy egy jó pszichológus, vagy maga Buddha. Megérkeztünk az úti célunkhoz, egy három ezer éves folyóparti halászfaluhoz, ahol minden téglát, minden kunkori sárkányfarkat, vagy víz mosta lapos követ órákig tudtam volna nézni. Bruce örömmel osztotta meg velünk minden ismertét, a filigrán csinos hölgy sokat mosolygott, mi pedig igyekeztünk nem tátva hagyni a szánkat az ámulattól. Gyönyörű épületek. Minden tetőcserepet lezáró elemen más, a családot, otthont védő szellem, sárkány grimaszol. Kristálytiszta patakmeder számtalan faragott kő békával, teknőssel, gyaloghíd gyanánt. Virágkoszorúba öltöztetett negyvenhat éves fejem, hangok, illatok, színek. Kavalkád. Órákon át nézelődtünk, sétáltunk, fogadtuk be Kína több ezer éves formáit, hangulatát. Sétáltunk a falu gazdag, központi részén át, a turista látványosságok világából lassan araszolva a puritánabb, ősibb és praktikusabb utcák felé, ami a valós kínai falusi élettér, a mai napig. Kína öreg, ráncos, nem tökéletes, de méltóságteljes, a természetes szépségében tündöklő, sallangmentes arca tárult elénk itt. A rettentően sok látnivaló után egyre néptelenebb utcák jöttek. Láthatóan az ott élő emberek mindennapjaiba csöppentünk bele. Az utcán készülő ebédbe, a frissen fogott, számunkra ismeretlen halak látványába, a komótos tempóban áramló hagyományos kínai életbe. Kísérőink egyszer csak befordultak egy egyszerű ház kapuján és egy népes család otthonában találtuk magunkat. Hihetetlenül megtisztelő az a nyitottság és természetesség, ahogyan fogadtak bennünket. Pillanatok alatt terített asztalhoz ültettek és már hozták is a tradicionális szecsuáni, frissen forrázott zöld teát. A család nőtagjai sürögtek, forogtak körülöttünk és alig fél órán belül az asztalunkra került egy számtalan helyi fogásból álló csoda. Gyömbéres halleves, sertés zöldségekkel, fűszeres rizstészta, rák, spenót, tofu, jázminvirágban főtt sütőtök, fűszeres olajak és frissen pirított földimogyoró. Fenséges lakoma. Miután már napok óra hatalmas szorgalommal gyakoroltuk az evőpálcikák helyes használatát és önmagunkra, mint fél profikra tekintettünk, =D nagy igyekezettel és koncentrációval vigyáztunk, hogy nehogy egy-egy csúszósabb falatot visszaejtsünk az olajos fűszeres lébe. Közös teríték lévén arra is, hogy ki elől mit veszünk el, és, hogy az általunk használt pálcikákkal a lehető legkevésbé érintsük, a tálban marad közös ételt. Ebben a csendes és koncentrált elfoglaltságban, lassan a fél falu és a teljes család tisztelettel teli figyelemmel volt jelen. Tőlünk pár méterre, mindenféle ülőalkalmatosságon helyet foglaltak és ámulattal néztek. Így hát, még inkább jól akartunk teljesíteni. Mindez csendes étkezést eredményezett, amelyben legfeljebb egy –egy finom falat esetén bólintottunk elismerően az alkalmi szakácsaink felé. Nem így Bruce. Ő evett. Minden porcikájával, beleéléssel, örömtelien. Az alig negyven kilós fiatalember, majdnem önmaga súlyánál több élelmet evett meg szó szerint és láthatóan boldogan, és közben kérdezgetett: - „Ti otthon mindig csendben esztek?” - „Igen, Bruce. Többnyire.” - „A gyerekeitek is?” - Igen, ők is.” - Megtiltod nekik, hogy hangosan egyenek?” Már majdnem jött volna az önkéntelen válasz, hogy dehogy tiltom, de nem tudtam kimondani. Mert nem volt igaz. Mert igen, rájuk szólok, ha „túl sokat” bohóckodnak az asztalnál, …ha nem fogy a számunkra elfogadható ütemben az étel, …ha valaki csámcsog, …ha esetleg más hangokat is kiad…ha nem törli meg a kezét, …ha véget nem érő hangos röhögésre készteti a másikat, …ha nem evett zöldséget, …ha nem ivott eleget… Bruce nem érdemelt csak őszinte választ. …és én sem érdemeltem hazugságot. - „”Igen, mi ott Európában megtanítjuk a gyerekeinket, hogy csendben egyenek. " – mondtam keserű szájízzel. Így hát Bruce is folytatta: - ”És mikor boldogabbak a gyerekeid? Ha halkan esznek, vagy ha hangosan?” - „Az utóbbi esetben.” - „Értem. És nem lesztek betegek attól, hogy nem vagytok boldogok, amikor esztek? Látod, mi itt Kínába boldogok vagyunk amikor eszünk. De tudod mit, ha ide jöttök, egyetek ti is hangosan és boldogan, hogy egészségesek legyetek!” Bruce, köszönöm! Talán arra már többségében figyelünk, hogy mit eszünk de, hogy ezt boldogan tesszük-e vagy tele ezer, önmagunk gyártotta szabállyal és ebből fakadó szorongással, ezt döntse el mindenki kedve szerint. De a jövőben, nyugodtan nyaljátok le ti is a kiskanalat.
2016. április Chengdu
Bruce ajándéka 3.
Kiadós ebédünk után meglassulva sétálgattunk a falu utcáin. Szinte öt méterenként ugrott egy-egy újabb iskolai osztály elénk, ugyanazt a kérést intézve felénk. Egy kiválasztott diáknak tetszőlegesen, legyen az fiú vagy lány, mondjam átéléssel a szemébe kínai nyelven, hogy szeretlek. Wu ái ni. Közben rövid felvételt készítettek a jelenetről a telefonjukkal, kacagva, mintha valami felbecsülhetetlen kincset találtak volna. Így esett, hogy a születésnapomon több kínai gyerek telefonján készült felvételen vallok a szeretetről. ..és csak jöttek és jöttek. Mágnesként vonzotta őket a szőke hajam. Már azon voltunk, hogy a haladás érdekében keresünk valami nyugalmasabb utcát, amikor ismerős zene ütötte meg a fülemet. Egy buddhista szentélyhez érkeztünk. Jeleztem Bucenak, hogy ismerem a zenét, erre is szoktam otthon meditálni, mire ő hitetlenkedő, de gyorsan felragyogó tekintettel berángatott a szentélybe. A bejárat mellett közvetlenül egy szellemfal állt, egy fára épített apró toronynak tűnő építmény, körbevéve fallal, ami a rossz szellemek távol tartását hivatott ellátni. Előtte hatalmas színes sárkány tekergett egy faoszlopon. Ez már, csak Kínára jellemző motívum. Már többször láttuk, tapasztaltuk, hogy a Buddhizmus kínai változata sajátosan átalakult az eredeti indiai gyökerekhez képest. Erőteljesen hatott rá a konfucionizmus és taoizmus filozófiai, erkölcsi és pragmatikus viselkedés szabályrendszere, hit és szokásvilága. Belépve a szentélybe, mindenhonnan különböző illatú füstölők, gyertyák aromái töltötték meg az orrunkat. A lelkünket meg valami megfoghatatlan nyugalom és béke szállta meg. A küszöb átlépésével nem csak egy szentélybe, de a saját belső szellemi termünkbe is beléptünk.Bár szemünk, agyunk felfogta a bennünket körülvevő világ színeit, formáit, benyomásait, mintha mégis párhuzamos külső és belő világokban léteztünk volna egyszerre. Az első csarnokban szembe találtuk magunkat a nevető és szép kövér Maitjére, vagy más néven Milefo Buddhával, azaz eggyel a bódhiszattvák közül, akik arra rendeltettek, hogy Buddha váljék majd belőlük. Vidám vigyorával és terpeszkedő pocakjával inkább tűnt a hedonista élvezetek rabjának, mint, a szellemi világ Istenségének. A következő csarnokban Weitoú, a szigorú tekintetű, komoly, szikár Buddha ült merev derékkal. Ő a hit védelmezője. Gyakran ábrázolják karddal, katonai ruhában, vagy teljes hadsereggel, ami nem ritkán akár ötszáz Buddha katona szobrot is jelent. Ők a luohánok. Aki abban különböznek a bódhiszattváktól, hogy noha elérték a tökéletes lény státuszukat, a szellemi világ helyett a földi szolgálatot választották, hogy segíthessenek a hit őrizetében. A főteremben ül Sákjamun, a történelmi Buddha, megosztva a csarnokot a bölcsességet megszemélyesítő Mandzsusrival, vagy Wenshuval, Baiszadzsjaguru, vagy más néven Yaoshifo gyógyító Buddhával és Szamatabhadra, vagy más néven Puxian, a jóság és boldogság Buddhájával. Itt derült ki számunkra, hogy Bruce hithű Buddhista. Kis türelmet kért és leborult, áldozott Sákjamun lábai előtt. Háromszor kongatott neki a szerzetes a leboruláshoz és ő háromszor hajolt a földig. Álltunk megtisztelve, hogy részesei lehetünk a hittételének, amikor mosolyogva kijött és megkérdezte: - „Van kérdésetek?” A férjem, aki még ebben a világban is képes a praktikus gondolkodásara, feltette a kézenfekvő kérdést: - „Bármerre megyünk Kínában, két Buddha ábrázolással találkozunk,a kövér, mosolygós Milefoval és a szigorú, sovány Sákjámunnal. Mi a különbség köztük?” Bruces-nak ezzel láthatóan feladta leckét, de rövid gondolkodás után, mégis jött a válasz. - „Tudod mi a különbség a menedzser és a boss között?” - „Igen, Bruce! Tudom!” - mondta a férjem. - „Na látod, a mosolygó kövér Buddha a menedzser. Ő itt elől ül, először vele találkozik mindenki. Nincs más választása, mosolyognia kell. Ez kemény munka. Azért olyan kövér, mert kell neki az energia ehhez a munkához, ennie kell. Az ott hátul a boss, a főnök, neki már nem kell annyit dolgoznia. Mi soha nem keverjük össze a kettőt.” Lehet nem illő hangosan röhögni egy Buddhista szentélyben, de mi alaposan megszegtük ezt a szabályt. …és mintha ez még nem lett volna elég, Bruce még csendesen odasúgta. - „Szerintem Te is BOSS vagy, nem menedzser!” Kedves, drága Partnereim! Vezetők! Akikkel volt szerencsém az elmúlt húsz évben együtt elmélkedni a vezetés objektív és szubjektív csodáin. Bruce üzenetét átadnám nektek, a vezető nem menedzser és menedzser nem vezető. Bármilyen címkét is viseljetek, nekem Ti BOSS-ok vagyok! <3
Itt nem ért véget még Bruce ajándékainak a sora, mert most én jöttem sorra. Karon ragadott és cipelt magával. - „Elviszlek a te Istennődhöz, akitől kérhetsz bármit!” Ott álltunk egy különálló, hátsó csarnok előtt, ahol Kína leghíresebb Istennője, Guanyin tárta szét száz karját. Ő a Könyörületesség Úrnője és az anyák védelmezője. Gyermekáldásért az ő lábaihoz járulnak a nők. Talán a mi Szűz Mariánk megfelelője, sok a hasonlóság, leszámítva a karok számát. - „Menj, kérj bármit. Vár téged!” - hangzott Bruce biztatása, de én csak álltam ott. Kattogott az agyam, örvénylettek a gondolataim és az érzéseim, majd beléptem és letérdeltem. Vártam a leborulást jelző gongot és újra és újra és újra földig hajoltam. Megköszöntem Guanyinnak az egészséges, tehetséges, csodálatos fiaim. A szerető férjem, aki minden őrült ötletemben társ, figyelő, óvó támaszom. A gyönyörű életem, a szabadságom, az egészségem. Az egységet, az egészet és az elégségest, amit mindez alkot. Felálltam és kijöttem. „Mit kívántál? – hangzott Bruce kérdése. „Semmit Bruce! Mert már mindenem megvan. Ezt köszöntem meg Guanyinnak! ...és neked is köszönöm, hogy erre ma ráébresztettél” Pimasz, kedves vigyorral nézett rám: -„Welcome to China! Welcome to Home!”
2016. április Chengdu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése