Csendtörő

Emlékszem gyerekként nem mindent értettem és talán akkor nem is tudtam, hogy ami történik az nem feltétlenül természetes, „szabályos” vagy hagyományoknak megfelelő. Mert, hogy volt fenyőfánk és elő is kerültek az ágyneműtartóban őrzött cipős dobozból a kopott, sok generáción át elrakosgatott, valaha jobb időket látott, itt-ott megcsorbult, számomra mégis varázslatos ünnepi hangulatot képviselő díszek. Néhány nagyobb dió, a kocsány lyukába szúrt dróttal, arany meg ezüstszínű, a kezünkön nyomot hagyó kályhafestékkel befestve, aminek a megfogása után a felnőttek, azonnal elzavartak bennünket kezet mosni. Hogy a szigor annak szólt-e, hogy ne kenjünk össze mindent csillogó fényesre a testékes kezünkkel, vagy annak, hogy nem volt túl egészséges az egy éven át dobozba zárt, mégis még mindig szagló festéket markolászni, ebben máig sem vagyok teljesen biztos. Azt tudom, hogy a diókat a tatám festette „ünnepire” és minden évben a szerdai falusi piacról hozott mellé csillogó fényes, színes sztaniol papírba csomagolt szaloncukrot. Amolyan igazi kemény fog csorbítóst. Ami, bármeddig is vártunk, sohasem puhult meg és ha mégis bátran úgy döntöttünk, hogy megkóstolunk egyet, akkor szinte egész nap liszt és porcukor ízű kemény masszával volt teli a szánk, mert kiköpni nem mertük. Mert akkoriban ételt kiköpni valahogyan a legnagyobb vétket jelentette, a szaloncukrot meg, egyenesen valami szentségtörésnek hittük. Így rágtuk hát, rendületlenül. Csorgott a ragadós, édes nyálunk beszéd közben, de valahogyan ez is minden évben hozzátartozott az ünnep varázsához. Ahogyan a nagynéném vékonyra élezett szabóollója és némi maradék fonal is, amelyből kötözőket vágtunk egy pohárra feltekerve a fonalat és végig vágva, hogy minden cukorkára felkerülő kötés azonos hosszúságú legyen. Ez volt a mi "Karácsonyunk". Ami tulajdonképpen nem is karácsony volt, mert azt hallottam a felnőttektől, hogy ez valami titkos dolog, meg valakik jönnek/jöhetnek ellenőrizni, hogy mikor állítottuk fel a fát. Szorongató érzést keltett, hogy "valakik" majd egyszer csak betoppannak és ezért csak az év utolsó napja előtt állíthattuk fel, előbb semmiképp. Azt mi gyerekek nem értettük, hogy ez valami misztérium része-e, vagy sem, csak valahogyan megtanultuk, hogy ez is olyan téma, amiről nem mesélünk másoknak, ami valami családi titok és illik visszafogottan megélni. Azt sem tudtuk, hogy az e a természetes, hogy szilveszter napján a bútorgyár ebédlőjébe jön egy „dedamráz”. Akiről az első találkozásig azt hittem, hogy egyenlő a krampusszal, aki megkopogtatja a sötétben kívülről az ablakot, ha rossz vagyok, mert ő szokott elmenni a rossz gyerekekért, hogy elvigye őket magával a sötét éjszakába. Hogy miért, azt nem tudtam, de valahogyan az volt a természetes, hogy rossz gyerekeket eszik, ha éhes. Ezt ugyan nem mondta senki, de az ellenkezőjét sem. Így hát igyekeztem jónak lenni, mert nem tudtam borzasztóbbat elképzelni, mint hogy élve felfal valami a sötét éjszakában. Más idők jártak akkor. Amikor először hallottam ezt a fura szót, úgy, hogy már el is jutott a tudatomig, hogy mennyire furcsa csengése van, "dedamráz"! - éreztem, hogy ez csak valami borzalom lehet, ilyen pergő, kemény kimondhatatlan névvel és próbáltam felidézni, hogy mikor és mennyire lehettem rossz, ha most nem ő jön el értem, hanem nekem kell odamenni hozzá a hidegben, hóban, egy hosszú, a temető mellett vezető utcán keresztül. A temető már kevésbé volt félelmetes, hiszen a dédszüleim a temető mellett laktak és gyakran hallottam a halottaskocsi csikorgó kerekét, a pap kántáló énekét, az asszonyok jajveszékelő sírását és a temetést lezáró fúvószenekar recsegő, ropogó zenéjét. Nem volt ebben számomra semmi szomorú vagy félelmetes, csak egy kicsit izgalmas. Egy olyan esemény, ami megtörte a mindennapok ritmusát és valahogyan még az én gyerek életem zajlását is megállította egy–egy pillanatra. De a dedamráz, az megrázó volt. Így egyben, mert azt hittük ez valami magyar szó, olyan, mint a többi, csak egy picit idegenül, furcsán csengő, szinte reccsenő. Az első utat halálos félelemben végig izzadtam a hideg fagyos szélben, szorongva a rám váró, kiszámíthatatlan eseménytől. Máig emlékszem, hogy hogyan fázott a kezem a kesztyűben, mert annyira megizzadt a bénító félelemtől, mintha átáztattam volna a kesztyű anyagát egy hógolyó gyúrásával. Azután emlékszem, ott ült a konyhaszagú teremben végében egy bácsi egy széken és senkit sem evett meg. Furcsa molyirtó szagú, piros ruhába öltözött férfi, nagy zsákkal. Ami első látásra még nagyon gyanús volt, de azután nem beletuszkolta a gyerekeket, hanem kis csomagokat vett ki belőle. Cukorkákat, csokoládét, eurokrémet és "szlánistápityit" osztogat mindenkinek. Tudtuk is mi, hogy, hogy van ez? Csak énekeltük teli torokból a Hulla pelyhest és vittük haza a kis ajándékot a még nedves, vékony kesztyűben átfagyott kezükben. Mert egy Istennek sem engedtük volna el, vagy kértük volna, hogy a bútorgyártól hazáig tartó hosszú úton valaki felnőtt elrejtse elölünk valami táskába. Mert már a látvány is örömteli volt, mert ez volt számunkra a „karácsony”, meg a hazaérkezésünkre végre feldíszített fenyő illatától boldogabbá váló otthon. Csak jóval később értettem meg, hogy mi az, hogy párt, meg, hogy ami vallásos az tilos, vagy maradi és bajt hozhat ránk. Hogy nem csak a karácsony veszélyes, de veszélyes beszöknöm iskola után a hittanórára és bújócskázni a templomkert és a paplak bukszusai között. Mert a párt, legyen az akárki is, nem szereti az ilyet. Így azután, hogy ne legyen baj, csak addig maradtam ott, még a hittanóra előtt futottunk bokortól bokorig és felfedeztük a legjobb búvóhelyeket, vagy sorban álltunk várva egy hozzánk mérten óriási fára felkötött hintára, lendülni kettőt és átadni a helyet másnak. Csak addig maradni, még szépen sorba ültünk egy kicsit a zongora előtt, amin nem volt szabad klimpírozni, mert akkor elhangolódott. Vártuk a „Szerzetesnénit”, mert valamiért így neveztük, a református pap feleségét, aki a hittant tanította. Meghallgattam egy kicsit a történetekből, a szép mesékből és a szünetben felkaptam a táskám és úgy futottam haza dombról le, dombra fel, hogy máig érzem a kiszáradt torkomban dobogó szívem. Mert nagyon féltem, hogy megtudja párt és baja lesz apukának, meg anyukámnak. Aztán később még kerültek elő ilyen történetek, foszlányok a felnőttek beszélgetésiből, amikor szigorúan elhangzott, hogy nem szabad beszélni, mert abból baj lesz. Mert a párt megharagszik. Ha jobban belegondolok, egész gyerekkoromban attól féltem, hogy ha rosszat mondok, vagy olyat, amit nem lenne szabad meg sem hallanom, akkor valaki nagyon megharagszik majd rám és nagyon nagy baja fog történni a szüleimnek. Hogy mi lehet ez a nagy baj,az sohasem derült ki. De elképzeltem, hogy van egy felnőttek számára is kopogtató krampusz, csak azt úgy hívják, hogy párt és eljön azokért, akiknek a gyerekei olyat mondanak, amit nem szabad. Tudtam is én, hogy mi az, hogy kommunista. Azt hittem valami állapot, olyan, mint az általános iskola, amit a középiskola követ. Vagy valami kitüntetés, amit ki kell érdemelni, olyan, mint Isten a hittanórák meséiben, aki hol haragszik, hogy meg kegyet osztogat. Nem tudom, hogy vágytam-e rá piros kendős kis pionírként, hogy kapjak majd valami kegyet egyszer, mert azt hiszem inkább féltem, hogy én azt sohasem fogom kiérdemelni. Mert inkább attól tartottam, hogy egyszer az a sok gondolat, amit nem szabad kimondani csak úgy magától kipottyan a fejemből, pont a párt lába elé. Azután, ahogyan nyílt a tudatom, másoktól is hallottam olyan történeteket,amiket nem volt szabad mesélni. Hallani sem. Más gyerekek szüleinél is a közös játék közben megtapadtak szavak, mondatok, néha a tanáraink is igyekeztek visszaszívni egy-egy kibuggyanó, veszélyesek tűnő véleményt. Voltak foszlányok, amelyek összeálltak történetekké. Dunába lőtt falubeliekről, rendszerellenesekről, meg olyanokról, akikről megint csak nem volt szabad beszélni, mert eltűntek, vagy itt maradtak üresen a házaik egy éjszaka leforgása alatt. Azután jóval később, ott volt egy emlékmű nevekkel. Azoknak a neveivel, akikről korábban nem volt szabad beszélni. Az emlékmű után meg már nem hittük, hogy szabad… Arra is emlékszem, hogy egyszer sárga ruhában heteken át tanultunk mozdulatsorokat, táncot a szlettre, hogy Tito elvtárst megörvendeztessük a születésnapján, ami tulajdonképpen nem is akkor volt, mert az az ifjúság napja volt, de ő csupán szívjóságból, a fiatalok iránti tiszteltből hajlandó volt a születésnapját más napon ünnepelni. Futottunk a park mögötti úton a sarki bolt felé a stafétákba zárt születésnapi jókívánságokkal és nagyon fontosnak tűnt ez az egész. Este ezt figyeltük a TV híradóban, hogy az egész ország minden kis és nagy településről, hogyan indulnak el a születésnapi jókívánságok, gyárakból, iskolákból, orvosi rendelőkből, a tűzoltóságokról, mindenhonnan. Az ünnepség fénypontja az volt, hogy minden levelet felolvastak egy tribün előtt és a nép megtapsolta. Szép volt. Este láttuk a TV-ben, hogy Tito elvtárs nagyon boldog volt. …és valahogyan mindenkinek kiolvadt egy picit a szívéből a szorító félelem. Mert kimondatlanul is biztosak voltunk benne, hogy ha ő boldog, akkor nem lehet nagy baj. Akkor talán nem hallotta meg senki, amit nem volt szabad kimondani és talán a párt sem jön el apáért és anyáért. Vagy értem. Azt hiszem valahol itt dőlt el, hogy ma felnőttként miben hiszek, és mitől tartom a lehető legtávolabb magam. Itt valahol születhetett meg bennem az igény a félelemmentességre és függetlenségre és innentől hiszem azt, hogy ha valahol valamiről nem szabad beszélni, onnan el kell menni, mert ott nem lehet élni… vagy ami még jobb, beszélni kell, mert aki beszél, az erős. Azt hiszem ma nem ártana már hangosan kiabálni… mert egy ideje megint oly sokan intenek csendre.