Dukai Pistám

Tegnap este eszembe jutott a drótkerítés másik oldala, a tyúkudvar. 

Gyerekkorom színterének, a terasznak és a kertnek a fura szomszédsága. 

Az ezer évesnek tűnő rozsdás, toldozott foldozott drótkerítésen át néztem azt a meghatározhatatlanul misztikus világot. Látótávolságon belül csak néhány ól, meg az imbolyogva ide-oda futkosó tyúkok és a tüdőbetegnek tűnő, fújtató néma kacsák világa lopózott be az életembe. Csak amit a teraszunkról beláttam. Néha feltűnt egy viharvert, megtépázott, soványkán nyurga, kopasznyakú tyúk. Általában egyedül járt. A többiek, a gombóccá hízott rozsdaszínű tollasok ütötték, vágták, csípték ahol érték. Ő meg szalad, hosszú elnyújtott léptekkel, majd felreppent az eperfa alsó ágaira. Ott lelt mindig békére a nehezebben repülő tollgombócok elöl. Pont, mint az embereknél. A jó Isten a hiányosságokból is erőt kovácsol. A sok menekülés, futás inassá tette, szikárrá, a teste nem volt olyan elnehezült, mint a társaié, így a tépett csorba szárnyai képesek voltak a többiek fölé emelni. Nem szólt semmit, - talán soha nem is hallottam a hangját - csak csendben gubbasztott az ágon, behúzta a száraz vörös, ráncos nyakát és lassú megnyugvással nézett le az alant perlekedő többiekre. Azután méltóságteljesen elősétált a kakas, és csend lett. Mindenki szertefutott még egy-egy utolsót kárálva. A kopasznyakút éveken át ott tartotta a jó Isten a baromfiudvarban, csak a többi tollgombóc cserélődött körülötte, időről időre. Mert Pistám néha ráállt egynek-egynek a két szárnyára és belefojtotta örökre a perlekedő hajlamot az élesre fent konyhakéssel. 

Eddig láttam. A félbevágott vashordóig, amiben ott pirította a nap a kukoricaszemeket, a beáztatott savanyodó szagú darát. Meg a cserép itatóig, amibe belealgásodott a víz és amikor a baromfiudvar tollasai időről időre beletolták a csőrüket az itatólyukba, akkor zöldre festette a csőrhátat a kocsonyásra hízott alga… Innen tovább már leginkább csak a fantáziám vitt. 

Ritka vendég voltam ebben az udvarban. Csak akkor jártam ott, ha az anyám tojásért küldött. A ház egy elnyújtott épület volt, mindig hangos népséggel. Pistám, - nekem azért mindig István-bácsi maradt, csak a felnőttek szólították így - a magas, inas, hiányos fogazatú biciklijavító mester, együgyű béketűréssel tért napirendre a nők csapta csetepaték felett. Pont, mint a kopasznyakú tyúk. Talán ez a sorsközösség menekítette meg éveken át szegény párát a nagy konyhakés villanó acéljától. 

Nem hiszem, hogy ismertem Pistámnál, a szó legnemesebb értelmében egy-ügyűbb embert. Apámat mindig druszámnak szólította.Csak akkor költözött belé valamicske élet, ha feltűnt a rozsdás drótkerítés túloldalán, nagyot rúgva a lába körül tekergő cirmosba, és mintegy mellékesen szidta el a foga között a szoknyás népet. Csak úgy magában rendezve, aminek rendje van. Azután megpillantotta apámat és már jött is mérföldes léptekkel, lengő nagy karokkal, mintha a kerítés sem lenne számára akadály és felhangzott az öblös hang: DRÚÚÚSZZZÁM! 

Különleges és titokzatos hely volt ez a baromfiudvar, meg a hozzá tartozó ház a kerttel. Nyírt bukszus bokrok között kacskaringózott a téglából rakott járda a ház felé. Az ablakokban Isten tudja mióta száradt egy-egy ott felejtett, lefordított, mázas, piros bögre, fehér pettyekkel. Mindig félelem gyúrta gombóccal mentem oda tojásért. Mert a ház lakói az élet különös kegyetlenségéből vagy talán kegyelméből adódóan, az öreg Lidi-néni kivételével, mind valami nehéz szellemi hiány nyomait viselték testükön, lelkükön. 

Dukai biciklis mester, Pistám, kacsázó léptekkel járva ölelte kis feleségét, Évát. Szomorúan komikus látvány voltak együtt. Éva a „mester” derekáig ért, onnan nézett fel rá, kancsal szemeivel és lelkes, rajongó mosolyával. Éva mindig ordítva beszélt, pedig igazán jámbor lélek volt. A sors és leginkább Anti-bácsi, a református lelkészünk kegyelméből Pistám személyében minden testi és szellemi adottsága ellenére rátalált a szerelem. Lidi-néni lányát, Zsuzsikámat hasonló csomaggal és szellemi terheltséggel áldotta meg a teremtő. Aki szintén acélos jellemű fehérnép lévén, igen sokszor beszélgetett hangosan Évámmal az élet nagy mikéntjeiről. Ez elöl menekült Pistám a kopasznyakú társaságába, a baromfiudvar végébe, időről időre megnyugvást keresni.

Így zajlott az élet a kerítésen túl, a híres Bezerédy-kertben, a düledező drótkerítés mögött.