Emei Shan

Emei Shan – Omej hegy (kínai: 峨嵋山, pinjin: Éméi shān)

A négy buddhista szent hegy közül az egyik, a legmagasabb a maga 3099 méterével. Hagyományosan ezt a hegyet tekintik Szamantabhadra bodhiszattva bodhimandájának, azaz megvilágosodási helyszínének. Szamantabhadra kínai neve Pu-hszian Pu-sza (普賢菩薩).

Már a 16-17. századi források beszámolnak a kolostorokban történő harcművészeti gyakorlatokról az Omej-hegyen. Harcos szerzetesrendek élnek itt. A hegyen található Kína legelső buddhista temploma, amelyet az 1. században építettek. A helyszínen hetvenhat Ming és Csing kori buddhista kolostor található, amelyek közül a többség a hegycsúcs közelében van. A kolostorok építészeti stílusa változó, alkalmazkodva a különböző környezethez. Vannak olyanok, amelyek különböző szintmagasságú teraszokra épültek, mint például a Pao-kuo-szi imaterem, és vannak olyanok, amelyek cölöpökre épültek, mint például a Lej-jin-szi. A korábbi korok buddhista kolostorait átalakították annak érdekében, hogy még jobban kihasználják a környezet természetes szépségét. A Csing-jin-ko épületei egyenetlen felszínre épültek, egy keskeny földsávra a Fekete- és a Fehér Sárkány-folyó között. A hatalmas területen a kanyargó ösvény hossza 50 km, amelyet napokba telhet végig sétálni.

A hegynek kijáró tisztelettel keltünk útra. Tudtuk előre, mi az ötven kilométeres túrát három okból sem fogjuk gyalogosan teljesíteni. A hegyet hó borítja és a lépcsős utat nem takarítják, a feljutás gyalogosan a teljes zarándoklatúton nagyon komoly erőpróba. A legkisebb fiam bár bátor, okos és nagyon kitartó, de mégis csak kilenc éves lesz márciusban. Az ő terhelhetőségéhez kell mérnünk a vállalásunkat. Az én összegyűjtött erőm és energiám sem pazarolható el végletesen és meríthető ki teljesen egy ilyen zarándoklattal, hiszen minden erőmre szükségem lesz a terápiám viseléséhez.

Hajnalban indultunk. Szitáló esőben és tejföl sűrűségű ködben. Nagyon kellett egymást biztatnunk, hogy jó ötlet ilyen viszonyok mellett egyáltalán elindulni. Ha nem ez lett volna az utolsó lehetőségem a hegyre való feljutásra, bizonyára visszabújunk a finom meleg ágyunkba és megvárjuk az optimálisabb időjárás körülményeket.

Kínában, ha nem vagy turista és nem szerveznek meg neked egy ilyen utat és nem teszik a lehető legkényelmesebbé, akkor nincs más választásod, mint az interneten fellelhető információkra és ott járt emberek tapasztalataira támaszkodni és bátran elindulni az ismeretlenbe. Majdnem olyan, mint leugrani egy ismeretlen folyóba egy sziklaperemről…

Azt tudtuk, hogy fent a hegyen hideg lesz, tél, hó, jég, mostoha időjárás körülmények. Azt is tudtuk számtalan saját tapasztalatból, hogy az elérhető élelem főleg kínai dobozos instant ételekből és nem túl gusztusos hírtelen sült disznó és csirkealkatrészekből áll. Az előbbi a kínai ismerőseink szerint is tömény méreg, szigorúan tilos még megkóstolni is, az utóbbi meg a fűszerezettsége és csípőssége és gyakran a feldolgozás elnagyolt szintje (pl, némi toll a csirkelábon) miatt fogyaszthatatlan, főleg a gyerekeimnek. Élelmet, folyadékot, meleg folyadékot, energiát adó dolgokat vinnünk kellett tehát magunkkal. …és mindenkinek cipelnie kellett a saját adagját.

Száznegyven kilométeres részben autópályán, részben közúton történő autózás után, őrült autósok között, (továbbra is, és a köd ellenére is világítás nélkül, néha szembemenve a forgalommal, vagy gyalogosan átkelve az autópályán, a sövényen túlra) egyre sűrűsödő ködben és egyre erősebben szakadó esőben érkeztünk meg a hegy lábához. Egész úton azzal nyugtattuk önmagunkat és egymást is, hogyha itt lent vannak a felhők, akkor fönt a hegyen biztosan süt a nap. Bár ez soványka vigasz volt, hiszen olvastunk és hallottunk is a hegy különleges mikroklímájáról, mely egyben az egyik látványossága is, ez az ún. felhőtenger, összefüggő hófehér felhőtakaró, amelyet a hegy csúcsáról lehet látni, mely többféle jelenségből áll, például a szokásos felhők alatt megjelenik egy másik felhőréteg is. Azaz, miközben a hegy lábát köd borítja az év legtöbb napján, a hegycsúcs is felhőtakaróba burkolózik. A reményünk, hogy ez mégsem így lesz, minden méterrel fogyott.  Nem láttunk az orrunkig sem. Két választásunk maradt. Nekivágunk sötétben, nyálkás csúszós lépcsőfokokon, ismeretlen utakon, nyelvet nem beszélve, (itt ezen a vidéken senki, semmilyen idegen nyelven nem tud, azok sem, akik a turizmusból élnek), a helyi viszonyokat nem ismerve, és lesz, ami lesz. Vagy autóval felmegyünk, ameddig lehet és megnézzük, hogy változik-e a helyzet. Nem önmagukat megfeszítő hősök akartunk lenni, hanem a lehető legnagyobb biztonságban feljutni a hegyre. Az utóbbi mellett döntöttünk, és a hajnali pirkadatban és ködben szinte vakon kanyarogva tettük meg az emelkedő első harminc százalékát (Lacinál, aki egyébként egész nap a legnagyobb hős volt, a másnapi vérvörös szem részben ennek az eredménye…).  Az utunk végén már a reggeli fényeknél két dologgal szembesültünk, hogy a köd semmit sem ritkult, viszont a hegyre velünk együtt autókkal és buszokkal felfelé poroszkáló tömeg elképzelhetetlen méretűvé duzzadt.

Újabb döntés előtt álltunk, mégpedig, hogy innen gyalogosan folytatjuk az utunkat és reménykedünk abban, hogy a magasabb régiókban majd jobb lesz, vagy buszra szállunk és még valamekkora utat annak segítségével teszünk meg.

Az én bátor és elszánt fiaim úgy döntöttek, hogy nem azért jöttünk a hegyre, hogy kényelmesen felvigyen bennünket valami jármű, hanem azért, hogy mi magunk tegyük meg az út egy részét.

Egy kínai mércével mérve, négy csillagos szálloda parkolójában sikerült megállni, ez a magyar és európai viszonyok szerint egy Z kategóriás munkásszálló szintje. Fűtés nélkül, komfort nélkül, folyosó végén közös mosdó és hetente egyszer cserélt ágynemű. Miközben egy toalettet keresgéltünk, akaratunk ellenére benézhettünk egy-két szobába, ahol tárva nyitva álló ajtó mögött aludtak emberek, vagy éppen öltözködtek. A két betűs helyiségben újabb meglepetés ért. Azt már megszoktam, hogy csak két tappancsos lyuk a WC, lassan azt is megszokom, hogy a bokszokon nincs ajtó, vagy az elválasztó fal, ha van, a derekunkig sem ér, és hogy közösségi élmény minden, amit itt művelnek az emberek. De itt olyan meglepetés ért, amiben eddig még nem volt részem.  Miután a mellettem lévő helyre is elhelyezkedett egy hölgy, kissé bátortalanul kezdtem neki a dolgomnak. Otthon néha az is zavar, ha más is hallja a „hangokat”, itt már túl vagyok ezeken az apróságokon. =D A művelet kellős közepén arra lettem figyelmes, hogy a fejem felett megjelenik egy kéz és egy telefon és éppen sztárfotót készítenek rólam a kiszolgáltatott helyzetemben, letolt nadrággal. Első gondolatom az volt, hogy kultúra tisztelet ide, vagy oda, beletolom a képébe a WC-kefét. Aztán ráeszméltem, hogy Kínában vagyok, tehát itt nincs ilyen (mármint WC-kefe). Mire felöltöztem és kiértem kezet mosni, a hölgy már a kínai „fészbukon” (Baidu) osztotta meg a képemet és gyorsan készített rólam még egy-kettőt. Ennyit az intim zóna tiszteletéről. Ha bárhol az interneten találkoznátok az én pisilős képemmel, kérlek, ne osszátok meg. =D Szeretném még a maradék méltóságomat megőrizni.

Magunkhoz vettük a csomagjainkat és elindultunk. Azt érzékeltem, hogy egyszerre vezényszóra, több ezren. …és ez sajnos cseppet sem túlzás. Az első órákat vastag ködben, lefagyott jeges lépcsőkön, lökdösődő tömegben, el-eleső emberek között tettük meg. Kapaszkodva, néha már-már reményvesztetten, kimerülve, lihegve, kimelegedve, ettől fázva, átázva, és szent hegy áhítatát sehol sem találva haladtunk előre. Tanácstalanul kérdezgettük egymást, hogy mi legyen? Megálljunk, visszaforduljunk, vagy menjünk tovább? A táj szépségéből semmit sem láttunk. Néha sejtettük, hogy alattunk éppen egy folyó kanyarog, vagy egy hídon haladunk át, hogy fák szegélyezik az utunkat, de mindebből két dolog miatt semmit sem láttunk, a köd miatt és amiatt, hogy minden lépésnél néznünk kellett, hogy hová is lépjünk, hogyan a legbiztonságosabb és hogy mibe kapaszkodjunk. Fotót készíteni bármiről nem volt értelme, a nagy szürke semmi nem tűnt jó fotótémának. Miután sehol sem láttunk jelzőtáblákat, és így nem tudtuk, hogy mekkora utat tettünk már meg, és mennyi van még hátra bármilyen állomásig, azt sem tudtuk, hogy előre célszerű-e mennünk, mert ott vár ránk valami megoldás, vagy feladni az egészet és visszafordulni. Csak azt éreztük, hogy minden lépéssel fogy az erőnk és hitünk. Egyre nehezebben tartottuk már egymásban a lelket, de az, hogy fel kell adnunk talán még elkeserítőbb volt, mint megküzdeni a következő lépésért. Valahogyan mindig egymást húztuk tovább, valaki újra és újra megszólalt bizakodva, hogy szerinte már csak egy pici van hátra, gyerünk tovább.

A tömeg egyre nőtt, mintha eső után gombák lennének, a semmiből teremtek az emberek, öregek, fiatalok, kicsi gyerekek, felnőttek, aggastyánok. Mind mentek a hegyre, mintha hívná őket valaki. A legtöbbjük nem az időjárási körülményeknek volt öltözve. A cipők nagyon nagy része utcai, vagy a nőkön alkalmai cipők, vékony kabátok, vagy még az sem, a férfiak zakókban, sapka, sál, kesztyű nélkül mindenki és láthatóan nagyon fáztak, csúszkáltak. Összenéztünk és azt mondtuk, mi öten százszor jobb helyzetben vagyunk, mint ők. Ez újabb erőt adott.

A hótakaró egyre vastagabb lett és lépcsőkre rakodott letaposott jegyes réteg is. Már láttuk, ahogyan a fák ágai meghajlanak a hó súlya alatt, sőt, egy-egy széllökés után jelentős hó mennyiséget kaptunk a nyakunkba. Majd szinte egyik pillanatról a másikra fény csillant a fák ágaink, a havon, a lépcsőt borító jégrétegen és kitisztult körülöttünk a világ. Felértünk az alsó felhőréteg fölé és ragyogó napsütésben gyalogoltunk tovább. Igaz, a tömeg szinte elviselhetetlenné duzzadt, de legalább láttuk, hogy hogyan tudjuk megkerülni őket, hová lép a lábunk, hol van kapaszkodó. Sok órás vak gyaloglás után végre fellélegezhettünk és már tudtuk, nem kérdés fel fogunk jutni a csúcsra.

Végre megérkeztünk oda, ahová a buszok szállítják fel az embereket és találtunk tájékoztató táblákat, megnézhettünk az útirányt és vásárolhattunk, igaz nagyon borsos áron olyan eszközöket, amelyek a cipőre húzva, megkönnyítették a jégen való haladásunkat. Kínában ugyanis mindig felfedezik a szükségleteket, a nehézségek szülte ad-hoc szükségleteket is. Nem takarítják és sózzák le egy ilyen turistalátványosság útjait, hanem árulnak olyan eszközöket, amivel magadnak megkönnyítheted az utat. Egymás tehetetlenségéből és kiszolgáltatottságából élnek. Ilyenkor sokaknak jól megy a cipőre húzható frottír zokni vagy a felcsatolható jégkampó üzlet. A hógolyókészítő műanyag kanalakról nem is beszélve. =D

A napfényes utunk további szakaszát majmok és emberek között kellett megtennünk. A majmoktól a hegyen járt emberek elbeszélései alapján tartottam egy picit. Azt mesélték, hogy szemtelenek, agresszívek, ráugranak az emberekre, és mindet ellopnak, amit csak tudnak. Ehelyett az agyonetetett majmok csak ültek, vakargatták magukat, lustán ringatóztak az ágakon és eszükben sem jutott semmiért sem megmozdulni. Ugyanis több Magyarországnyi ember dobálta őket mindenféle ennivalóval.

A tömeg viszont kezdett nagyon zavaróvá válni. Mindenki hozzánk ért, lehet, hogy többet fotóztak bennünket, mint a Makákó majmokat (kétes dicsőség…). =D Lépten-nyomon valaki megérintet bennünket, vagy nemes egyszerűséggel fellökött, átgázolt rajtunk, estében magával rántott. Úgy tűnt legalább fél Kína itt van a hegyen. Ezért megint választás előtt álltunk, az utolsó szakaszt méterről méterre megküzdve a tömeggel tesszük meg, vagy felvonóval. Több tíz méteren át tartó közelharc után, amikor is minden centiméter előrehaladásért konkrétan meg kellett küzdenünk, úgy döntöttünk, inkább fizetünk, kivárjuk a sort és az utolsó szakaszt már felvonóval tesszük meg.

 A felvonó itt úgy néz ki, hogy nincs tömegkorlátozás. Amennyi belefér, és hát ügyesen igyekeznek is annyi embert bepréselni (a szó legszorosabb értelmében), amennyit csak tudnak, ha kell egymás hegyére, hátára, lábára, nyakába. Intimzóna megint nulla. Valaki áll a lábadon, más könyököl a gyomrodban, és hogy kinek a keze van a fenekeden, már nem is találgatod, csak reménykedsz, hogy nem csúszik lejjebb. A szagról már nem is tudom, hogy érdemes e írnom. Ázott állatszag, ételszag, több hónapos mosdatlanság penetráns bűze, vagy az éppen emésztés alatt álló étel gázainak, ilyen olyan forrásokból történő kiáramlásai. Ugyanezt az utat visszafelé is ki kellett bírnunk. Azt hiszem még egy, harmadik ilyen összezártsággal engem vallatni lehetne, pedig már azt hittem, több hónapja teljesen kipusztult a szaglóhámom.

Végre felértünk és a csúcson három csoda fogadott. A gyönyörű táj, hófehér felhőpaplan alól kibukkanó hegycsúcsokkal, az Aranyhegycsúcs két csodálatosan szép temploma és Szamantabhadra szobra, ami önmagában is egy templom, amely a szobor gyomrában található.

Nem győztünk betelni a látvánnyal. Éreztem, ahogyan átjár az energia, mintha valaki felemelt volna tenyerében. Álltam a füstölők füstjében, a napsütésben, a szobrot borító arany csillogásában, a szélben, a tömegben, a hangzavarban, a szerzetesek kántáló énekében és súlytalanná váltam. Talán picivé is, hisz itt eltörpül az ember, de leginkább légiessé.

Leborultam, elmondtam az imáimat az Istenségnek. Meggyújtottam a saját füstölőimet, hosszan végig soroltam, mi mindenért vagyok hálás. Az életem minden pillanatáért, a szerelemért, ami örök az életemben, a tehetséges, okos, egészséges, és kivételes fiaimért. A tágabb családom, barátaim, ismerőseim támogatásáért, szeretetéért. A hivatásomért, tudásomért, képességeimért. A rákért, ami tanít engem, formál és motivál. Az univerzum erőiért, amelyek tartank, átjárnak és építenek. Mindenért. Becsuktam a szemem és eggyé váltam mindennel, ami körülvett.

Megérkeztem. A hegyem elfogadott, befogadott, elringatott, megtartott.

Omej hegy. Jelentése: magas, fennkölt. Azt súgta, segít nekem.

2017, február Emei Shan