Esküszegés 1.

Akkor már pár éve több munkahelyen dolgoztam egyidőben, valahogyan így alakult. Élveztem, főleg, hogy a feladataim jelentős része krízis-jellegű mély emberi drámák kezelésére szorítkozott. Mint pályakezdő lélekgyógyász, tele voltam tenni akarással és világ megváltó energiákkal. 

...és szentül hittem a „csak akarni kell, mindent megteremtő” képességében, mint az afféle huszonéves naiv frissdiplomások. Valahogyan pakolta is rám a helyzeteket az élet, mert aki keres az talál, feladatot is, kihívást is, bőségesen.

Párhuzamosan megtanultam, önmagam alapos feltárásából is ismereteket kovácsolni, mert tudni akartam ki vagyok és miért vagyok ott, ahol és csinálom azt, amit, mert abban is hittem, hogy csak egy vastag és stabil önismereti alap menthet majd meg a hivatásom törvényszerű önelégető jövőképétől. Azt már tudtam az egyetemi éveim önmunkájából, hogy miért "vonz" a halál, mit akarok feldolgozni a megismerésével és mint minden valamire való, a pályáját helper syndromásként kezdő segítő, én is belevetettem magam a halál témájába alaposan. Így kezdtem a pályám rögtön paradoxon módon az élet sűrűjében, egyszerre olyan párhuzamos feladatokban, amelyből minden „normális” ember számára egy is elég lenne, talán sok is.

Dolgoztam lelkisegélyszolgálatnál, mentőztem és krízisintervenciós szakemberként gyászmunkában segítettem végstádiumos haldokló rákbeteg gyerekek szülői csoportját. Többek közt.

Azután egy nap, az egyik szakrendelésre egy kezeit tördelő anyuka jött be. Megtört, sovány, látszott rajta, hogy az évei száma jóval kevesebb, mint ahogyan az élet terhei okozta nyomok azt mutatják. Hamarosan kiderült, hogy a fekete ruha, amiben még törékenyebbnek és légiesebbnek tűnt, a néhány hónapja elhunyt daganatos beteg férjének gyászát hivatott világgá kiáltani. 

De más okból látogatott meg. A tizennyolc éves fia nem akart tovább élni. Szerette volna a segítségemet kérni, látogassam meg őket az otthonukban. 

Már belekezdtem volna az ilyenkor hivatalos szövegbe, hogy a tizennyolc éves már felnőttkorú és saját magának kell kérnie a segítséget és személyesen eljönni a rendelőbe, hacsak nem akut öngyilkossági krízisről beszélünk, mert akkor mentőt küldök azonnal. De nem erről volt szó. A fia is haldoklott. Egy belignus, de nagyon gyorsan növő és terjedő térhódító idegrendszeri tumor támadta meg a testét, ami ugyan nem adott áttétet, nem úgy pusztított, mint a rosszindulatú daganatok általában, mindent felemésztve és átszőve, hanem ez a jóindulatú idegrendszeri daganatfajta a térhódító jellege miatt kerül gyorsan a már nem operálható állapotba. Ennek következményeként a fiatalember, aki korábban egy vitális, okos, élsportoló fiú volt és kiváló tanulója a megyeszékhely elit gimnáziumának, ebből az állapotából három év alatt olyan szintre épült le, hogy teljes spastikus bénulás állt be nála mind a négy végtagjában, megvakult, súlyos halláskárosodott lett és az édesanyja látogatásának időpontjában elkezdte teljesen elveszíteni a beszédkészségét is, valamint gyakori epilepsziás rohamok törtek rá rendszeresen. 

Majdnem teljes Locked-in-syndroma. Ép lélekkel bezárva egy beteg testbe,kommunikációs lehetőségek nélkül. Majdnem mint, Jean-Dominique Bauby könyvében, A pillangó és szkafanderben. Bár, itt volt még egy szűk rés a kapcsolódásra. 

Az édesanya azért keresett meg, mert úgy érezte, hogy nem tudna rövid időn belül két ilyen sorscsapást is elszenvedni, pedig a gyermeke napi szinte könyörgött neki a kegyes halálért. Meglátogattam őket. Nehéz volt meglátni az eltorzult arc egykor vonzó vonásait, megrázó volt az az állapot, ahogyan egy értelmes ép szellemet egy ilyen torzó börtönbe zárt. Megrázó az üres tekintet könyörgése, a széthulló, gurgulázó beszéd, az artikulálatlan hangok összevisszasága. 

Emlékszem erre az első találkozásra, ennek minden momentumára, ahogy kényszertartásban, merev végtagokkal feküdt az ágyban és az önkéntelen arcmozgásai még nehezebben érthetővé tették a beszédét. Sok találkozás követte még az elsőt, ilyenkor egy könyvet vittem magammal minden alkalommal és hangosan olvastam neki Antoine de Saint-Exupéry: Éjszakai repülés című történetét. Nem könnyű szöveg, de hálás voltam a nehézségéért, mert mindkettőnktől fókuszálást követelt. A lassan kibontakozó történet, olyan érzést keltett, mintha sohasem érne véget. 

Természetesen beszélgettünk is, nehézkesen, de lényegre törően. Minden búcsúmnál, amikor megfogtam a görcsbe merevedett kezeit, hogy tudja elmegyek, de a szorításomból higgye, vissza is jövök még, kierőltette magából a mondatokat. „Ha vége a könyvnek én is meghalok. De így jobb meghalni, mert nem vagyok egyedül már. Csak még nem tudom, hogy hogyan haljak meg, mert már nem tudok véget vetni ennek.” 

Néhány hétig minden látogatáskor együtt zötykölődtek velem ezek a mondatok a villamoson. Bebújtak a kabátom alá és belemarkoltak a szívembe. Nem volt lelki erőm biztatni. Nem volt miért. Amikor becsuktam a könyvet az utolsó oldal utolsó mondata után, sokáig fogtam a kezét, ígértem, hogy hozok másik könyvet, ő meg csak annyit mondott, „Már tudom, hogy hogyan csináljam, ha elmentél. Köszönöm, hogy velem voltál amíg lehetett.”

Valóban néhány óra múlva elment. Kiköpte az addig oly szigorúan bevett epilepszia elleni gyógyszerét. Hamarosan egy grand mal roham magával is ragadta. Ez volt az ő éjszakai repülése.

A temetésén szakadt az eső. A pap monoton hangom olvasta a nevem, azt mondta a legjobb barátja voltam.

Esküszegés. A terapeuta és a páciens csak kivételes helyzetben lehetnek barátok.

2020. május 20. Győr