Esküszegés 2.

Vezetőbeosztásban dolgozott, családos volt, két fiú édesapja, kissé merev és erősen konzervatív, amolyan mindent elért, amit csak lehetett férfi.

Mindig decens, élére vasalt szürke öltönyben jött, fekete bőr cipőben, kék apró mintás nyakkendővel. Távolságtartó, kimért, modoros.

Kezdetben azt hiszem erősen disszimulált. Azt gondoltam róla, hogy elfedi a valós motivációt. Azt mondta elfáradt és kiégett és nem okoz már örömet az életében sem a munkája, sem a családja. De még a megteremtett anyagi biztonság sem.

Lassan haladtunk, mert amit „gyógyítani” akartunk, akörül állandó falak épültek.

Valahogyan rendre kisiklott az önreflexiók elől. Már ott tartottam, hogy lezárom, mert az ilyen döcögő segítő-paciens kapcsolat gyakorta vesz nemkívánt, nem konstruktív irányt.

Azonban ekkor elővett egy hosszúhajú női parókát és feltette. „Ez vagyok én igazából” – mondta. Megérkeztünk. Egy férfi testbe kényszerített női lélek. Ok, tiszta ügy. Van BNO (betegségkód) száma, pszichodiagnosztikai eszköztár, van kezelési protokoll és végre a valóságról beszélhetünk.

Hetente jött. Hetente kerültünk közelebb a forráshoz, hetente mérlegeltük, hogy mit nyer és veszít ha minden marad a régiben, mit nyer és veszít egy bátor kitárulkozással.

Lépésről lépésre haladtunk, hiszen egy személyiséget lecserélni, az egy valós életkrízis. Sőt, elnyúló kisebb és nagyobb krízisek láncolata.

Mint kiderült, nem csak én „kezeltem”. Illetve csak én kezeltem, a többiek támogatták. A sztár pszichiáter, aki már sok ilyen esetben adta meg a következő lépés engedélyét, a sebészfőorvos, aki majd elvégzi a már betervezett műtétet, a nőgyógyász, aki felírja a megfelelő hormonkészítményeket.

Én csak a szükséges "rossz" voltam a szakmai teamben, az állandóan „károgó” akadékoskodó. Aki olyan kérdéseket tett fel, hogy hogyan fog egy új személyiséget felépíteni, milyen női mintákra támaszkodik, hogy valóságos legyen és szerethető elsősorban önmaga számára az új önképe, hogy ne csak egy rossz másolat, hogy ne poshadt, elfuserált hús legyen az új arculat. Hogy hogyan viseli el a majd veszteségeket, ha mégsem sül el minden az idealizált, elvárt, tökéletes kimenetel szerint.

Nem fértem bele az önigazolások és önigazolók körébe. Mindenki azt hitte, ez csak egy test-téma, a lélek majd felnő hozzá, pikk-pakk. 

A napon elalszik kétségek között és boldog várakozással, B napon felébred boldog átalakulásban, a lélek pedig majd lereagálja ezt az igazán nagyszerű önmegvalósulást.

A műtét után hosszú hónapok teltek el. Némán. Nem jelentkezett. Majd egyszer csak megcsörrent a telefonom. Zokogott, hosszan, kétségbeesetten. Neki nem ezt ígérték. Mi lett a testével? Mivé lett? Mi lesz ezután? Már nem férfi és soha sem lesz nő, csak valami átmenet a két nem között, sehová sem tartozó. 

Senki sem volt még kész erre a változásra, ő biztosan nem, csak a sztárpszichiáter, aki már sok ilyet engedélyezett, a sebész és a nőgyógyász.

Mindenki más, összeomlott.

Egy hónap múlva álltam a temetésén. Férfias halálnemet választott. Megállt az autóval a vasúti síneken. Meg akarta csonkítani, a már megcsonkított testét.

A pap férfinéven búcsúztatta. Ez volt a végakarata.

Esküszegés.

BNO kód és KRÍZIS, de már a „szakma” is, csak mint jogról vitatkozik róla.

Mind emellett azt hiszem, nagyon kevés pszichiáter, sebész, nőgyógyász és jogvédő jár a páciensei temetésére. Piszkosul kevés...

2020. május 20 Győr

A tegnapi, parlamenti döntés margójára.