Itt tartunk

…mert alig két generáció alatt cseréltünk le egy kultúrát.

…és ez megbosszulja magát.

Nagyanyáink még „haszonnak szültek”. Dolgos kezeket a család túléléséhez, öregkori eltartót, vagy a vagyon tovább őrzőjét. Gyakran neve sem volt a kisdednek, sem keresztelője, hisz bizonytalan volt, hogy megmarad-e. Nem volt korai kötődés, mert így kevésbé fájt a gyász, ha mégis azt hozta a sors kereke. Gyakran az utca nevelt, a libalegelő, a mester az inast, vagy a faluszéle, a többi mezítlábas az utcai porban, vagy az alig piruló cseresznyefán lógva. 

A minta mindenféle magyarázat nélkül másolódott, de megkérdőjelezhetetlenül. A nevelést a hatalom itatta át, a bármily kicsi hatalom is. ...és ami helyre tette az elhajlásokat, az a fakanál volt, a puszta a tenyér vagy az apák életen át viselt, nyűvött nadrágszíja. Az érzelmek meg nemkívánatosak voltak, mert gyengítették a túlélési esélyeket. 

Mostanában olyan gyakran ugranak be az emlékeimbe A nagyfüzet című film jelenetei Molnár Piroskával a főszerepben. Ami oly hűen adja vissza, hogy a háború által megnyomorított lelkek túlélési esélyei hogyan nőttek napról napra az érzelmek elsorvasztásával. Nagyanyáink generációja ilyen generáció volt. Túlélő. Pragmatikus, matriarchális, irányító. 

Ha tudományos magayarázatra támaszkodunk, akkor a Becker-féle  nevelésmodell alapján a kontroll és akceptálás tengelyek teremtette halmazokból, az ő generációjukból szinte teljes hányadban - attól függően, hogy „érzelemgazdag” vagy érzelemszegény volt-e a nevelői közeg, és az szinte mindig az érzelemszegényég felé hajlott, hisz azt diktálta a korszellem, a túlélési öszön, zömében alacsony EQ szinttel rendelkező utódok kerültek ki. Mert csak ez az érzelmileg lefojtott minta tudott csak másolódni. A műveltség és tanultság szintjétől függően akceptáló vagy nem akceptáló, szabály- és tekintélytisztelő, dependens (függő), konformista (kényelmes), kevésbé kreatív és lelkiismeretes vagy szorongó, barátságtalan, boldogtalan, neurotikus hajlamú, önpusztító utódokat "termeltek ki" a háborút megélt generációk. Tisztelet minden kivételnek.

Nem volt más, mert a kontroll az konstans szükséglet volt az élet mindenterületén és felülírhatatlan, mint minden kritikus érában, amikor az életesélyek kontroll nélkül csökkenhettek volna. Ahogyan a háború után nőtt a „relatív jólét” és egyre kevésbé avatkozott be az állam a polgárok hétköznapi életébe, az erős kontrollfunkció nem csak, hogy nemkívánatossá vált, hanem egyenesen nyűggé, majd bűnné. Mára már minden ami bármilyen kontrolla összefügg, az elmaradottság jelét hordozza magán, a múlt századi konzervatív megrekedtség és a szeretetnélküliség megtestesítőjévé vált. Mindezt a stigamtizáló folyamatot gazdagon támogatták a huszadik és huszonegyedik századi neveléselméletek, melyeknek az egyik legnagyobb tévedése volt összemosni a kontrollfunkciót az érzelmekkel, a szeretettel. A modernkori nevelési irányzatok mind amellett kardoskodnak, hogy a kontroll rossz és főleg érzelemmentes. Pedig a kontroll lehet érzelemmentes IS. Meg nem érzelemmentes IS. A neveléstudomány újkori irányzatai szerint ebből a nevelési irányzatból lesz egyenes következmény a felnőtt életében szorongó, barátságtalan, boldogtalan, neurotikus hajlamú, önpusztító utód. 

...és valljuk be, a magyar önpusztító mintasokaság valóban alátámasztja ezt a nézetet, a maga sok ezer alkoholfüggő, kapcsolatfüggő, teljesítményfüggő, nikotinfüggő és más módon dependens halmazával. ...hogy az öngyilkossági hajlamot már ne is említsük. 

A további nagy csapda Becker nevelésmodelljében, hogy a fentiekkel szemben az akceptáló és engedékeny, kevés szabályt állító szülőt úgy írja le, mint akinek a nevelési stílusából MINDIG barátságos, non-konform, kreatív, kezdeményező, vezető utód fog születni. 

Hát, ki nem szeretne ilyen gyereket magának? A jövő vezetőjét, a kreatív, önálló, okos, a világot formáló, forradalmi utódot, aki minden rezdülésével visszaigazol a szülő nevelői minőségére. A szándék tehát megvan mindenkiben, akkor mégis hol bicsaklik meg ez a történet? Hát ott, hogy elsőgenerációs lasseiz faire (szabadelvű) nevelőként olyan mintanélküliek a szülők és ebből fakadóan gyökértelenek és további következményként hiteltelenek, hogy ihaj. 

Mert mindannyian majd megfeszülünk, hogy a „Vekerdik” - minden tiszteletem és jó szándék elismerése mellett, - jó szülők tízparancsolatait betartsuk. Egy idealizált, minden elemében tökéletes szülői viselkedésmintát, ami valójában CSAK papíron létezik. Miért? 

Mert a biokémia irányít bennünket és nem az elhatározás, hogy most akkor tizenöt könyvet elolvasva tökéletes szülő leszek. Hormonok, enzimek, aminosavak, kémia vegyületek, amelyek ilyen-olyan viharos változásai nem, hogy nem kontrolálhatóak, de még csak tudatos megélésük sincs. Anélkül meg, a ráhatás igencsak gyengécske eséllyel kecsegtet. Pedig biokémiai szintünk legapróbb változásai is ezerféle eltérő, sőt gyakran egymásnak homlokegyenest ellentmondó viselkedéskövetkezményt generálnak. Befolyásolni akarni azt akarhatjuk, amihez izomzatunk van. – mondja valamely általam akceptált szerző, akinek most juszt sem ugrik be a neve - ...és ami a tudatos szintünkön realizálódik. - teszem hozzá én. 🙂 Márpedig jószülőség-izmunk nincs és ennek a szerepkörnek a legtöbb megélt pillanata is spontán és tudattalan. 

A huszadik, huszonegyedik század laikusoknak íródott neveléspszichológiai könyvei pont olyan hatékonyak, mint a pozitív gondolkodásról olvasott könyvek fél-könyvtárnyi tömege. Ha nincs mihez mérni, mihez hozzá toldani, nincs tudományos megalapozottság, ismeret, akkor egy dologra jó, az elbizonytalanításra és a szülők szerepszorongásának olyan szintű mélyítésére, mint ahol pont most tartunk. Ha körbe nézek magam körül, alig-alig látok olyan szülőket, aki ne mérnék magukat más szülőkhöz, akikről azt hiszik, hogy azok magabiztosan hoznának meg döntéseket a gyermekeikkel kapcsolatban. Hiszik. ÉS akik ne szoronganának attól, hogy elég jó szülők-e és elég sikeres gyerekeket lesznek-e képesek nevelni az ilyen-olyan, bármilyen képességű gyermekeikből. 

Mára a "kontrolltiltásból", - vagy fogalmazzunk békésebben - “kontrolltagadásból" fakadóan a ló másik oldala és a jószülőség fokmérője a kontrollnélküliség és a minél magasabb szabadságfok biztosítása. 

Becker nevelésmodelljének másik két halmaza a konstans nevelési irányzat, a szabadságfok, és az akceptált vagy nem akceptált irányok egyvelege. Lásd. táblázat. Szerencsénk lenne, ha az engedékeny, kevés szabályt állító szülői attitűd, az elfogadó, akceptáló, szeretetteljes viselkedéshalmazzal párosulna, de még akkor sem lenne semmire garancia ez az irányultság-páros, mert abba, hogy ebből biztosan az elvárt barátságos, non-konform, kreatív, kezdeményező, vezető utód kerüljön ki, még erőteljesen beleszól a szülő tett-, és létorientált ösztönzőinek aránya. Egyszer máskor majd kifejtem, ha most teszem, ez az írás, doktori disszertációvá nővi ki magát… 😃 ez meg nem cél.

Vissza inkább az elejére. Az új nevelési irányzatok, amelyek a laikusok szintjén megfogalmazva és jelentős mértékben az olvasó értő olvasási készségére és valós megértési igényére támaszkodnak, sajnos sok esetben távol maradnak az elvárt hatástól. Mert az olvasó mégsem érti a speciális szakmai terminológiákkal megtűzdelt szöveget, vagy ha érti is, nincs mire építeni az új információkat. Így sok értelmezési torzuláson és sekélyes leképezésen megy keresztül a tudományos jó szándék. Így a nevelési tudományból nevelési divatirányzattá silányul, amit tömegek követnek, mert mindenki jó szülő akar lenni. 

…de valós megértés nélkül. Van olyan közeli családtagom, aki minden nevelési vitában végső érvként egy rádióműsort rángat elő a kalapból és a Vendég a háznál beszélgetésrészleteit idézi, akár kontextusba helyezhetőek, akár nem… 

Egyszerűen szólva, mi ma Magyarországon közel hétmillió "koca" neveléstudós országa vagyunk. Aki divatot követ, az megtagadja az adott élettémában a kulturális támasztógyökereit. Így esett, hogy az elmúlt húsz-harminc évben rettentően sok terápiás ülésen próbáltam megküzdetni a pácienseimet azzal a felfedezéssel, hogy a frissen szerzett  laikus szintű nevelési ismereteikhez mérten, milyen bűn rossz és érzelmi analfabéta szüleik voltak. Hány felnőtt emberrel dolgoztuk végig a szülői minták megtagadását, a szülői támasz erodálódását az új irányzatok diktálta értékek fényében. Szomorúan tapasztaltam meg, hogy az én generációm milyen szinten lett talajtvesztett a megtagadott szülői minták nélkül. …hogy mennyi haragot, fájdalmat és elbizonytalanodást hozott ez a mesterségesen generált nevelési kultúraváltás és milyen rohamos gyászmunkákkal bizonytalanított el felnőtt embertömegeket. Követhető minták nélkül, újakat kell kitalálni, ami mindig sokszoros munka a lekövetéshez képest. A sokszoros munka sokszoros energiákat követel és az mintatagadás, meg pont a támaszok elveszítésével jár. Hisz megszűnik a megtagadott szülők regenerációt biztosító, tehermentesítő, felszabadító szerepe is. A szülők mára elhasználódtak azon törekvéseikben, hogy jobb szülővé váljanak. Fáradtak, frusztráltak, kiégettek és szorongóak. A szorongó szülő viszont nem figyel jól, mert befelé, önmagára figyel, a komfortvesztésére. Így a gyereket egyre gyakrabban érzi tehernek. Ne, ne! Ne tessék most még emiatt is lelkiismeret furdalást érezni. Ez nem vád, ez tény. A fáradt, kizsigerelt szülő elutasít, gyakran tudat alatt. Az engedékeny, kevés szabályt állító, ámde elutasító szülő neveléskövetkezménye pedig nyíltan agresszív, a morális szabályzórendszert megtagadó, antiszociális, a szülő helyett is kontrollálni akaró, motiválhatatlan utód lesz. Értitek már, hogy most miért szólnak a hírek kollégium felgyújtásról, szülők megölésére bérgyilkost felbérelő tizenévesekről. Utcán obszcén módon üvöltözőkről, keresztet a hídról passzióból letörőkről…. holnap polgárháborúban masírozókról… Ma a tizenéves generáció tagad meg, mert neki meg erre van mintája. A megtagadásra. Az a baj, hogy ő bennünket… és erre mi magunk tanítottuk meg.

2019. augusztus Csopak