Katókám
Már azt sem tudom, hogy melyik évben mentél el. Ahogyan a halál tényét, úgy az időpontot sem akarja bevenni veled kapcsolatban az agyam. Vagy a lelkem. Egyszerűen csak megélem, hogy hiányzol. Még mindig, néha pokolian fájón. Néha olyan jó lenne ráhajtani a válladra a fejem, mint gyerekkoromban. Megnyugvást keresni az állad alatt, ahogyan a madár bújik az eresz alá a vihar elöl.
Néha beszélgetek veled, magányomban, hangosan.
…és képzeletben válaszokat is kapok. Ilyenkor, szinte érzem, hogy valahol itt vagy körülöttem. Nem abban a térben, ahol én vagyok, csak valami megmagyarázhatatlan dimenzióban, ami átjárhatatlan, mégis kitölt mindent kívül, belül.
Mintha itt lennél a zsigereimben. Néha rám törnek emlékképek, be-be villannak a mozdulataid, a hangod, az illatod. Azóta sem volt soha semminek sem olyan Katókás illata.
…és azóta sem ettem olyan jó savanyú meggyszószt ahogyan te készítetted, ezer meggyel, alig valamicske cukorral, ami után még felnőtt koromban is mindig megnéztem a nyelvem a tükörben, mert olyan szépre színezte a meggylé.
Mennyi minden nélkül kellett megtanulnom tovább élni. Lényegtelenül lényeges dolgok vesztek el veled. Mint a meggypiros nyelvem is. Már nem nézem a tükörben.
A minap újra eszembe jutottál, talán pont a névnapodon, eszembe jutott, amikor csendben lopva, hogy senki meg ne tudja, imádkozni tanítottál.
Pedig, te magad sem jártál templomba, mert akkor még nem nagyon lehetett. Meg, mint mondtad nem is a templom a fontos, meg a pontos szövege az imának. Csak az, hogy valahogyan, valamiben megnyugvást, menedéket találjunk. ...és Isten lenézzen ránk. Bárhol vagyunk.
…hogy néha önmagunkban együtt legyünk valamivel, ami áldást hoz a mindennapjainkba. Imádkozni tanítottál, de csak óvatosan, belül vívódva, hogy szembe mész-e valakivel és szabad-e neked abban a korban egy kicsi kislányt kitenni annak, hogy a tiszta szívből fakadót bűnösnek, félelmetesnek, veszélyesnek élje meg.
Csendben mormoltuk a hiányos szöveget, az elején még lendületesen „Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem…” majd elhalóan keresve a szavakat, mint a sötét szobában a tájékozódási pontot vesztett ember a kilincset. Tétován, mindig másként fejeztük be, sorolva mindenkit, aki kedves nekünk és szinte belesúgtuk az érkező éjszakába, „…vigyázz rájuk Istenem” Azóta sem tanultam meg másként ezt az imát, csak ahogyan mi mondtuk, a mi titkos világunkban.
Sohasem mondtad, hogy erről nem szabad beszélni, ez valahogyan a helyzetből adódó természetes következmény volt. Nem beszéltünk róla. Akkoriban sok mindenről nem beszéltünk. Mégis mindig beszélgettünk. Mintha néha azért beszélgettünk volna apró, jelentéktelen dolgokról, hogy ne derüljön ki, hogy mi mindenről nem beszélhetünk valójában.
Voltak köztük súlyos témák is. Az egész életed súlyos témákkal volt megterhelve. Most így, felnőttként bogozom a múltam, múltunk elfedett valóságát, szövöm össze a régvolt tapasztalásokból, emlékfoszlányokból, elharapott félmondatokból vagy hallgatás csendjéből az életünk sántikáló történetét. Most válnak jelentéssel bíróvá az akkor jelentéktelennek mutatott helyzetek.
Most rajzollak meg magamnak a tompuló, mégis valahogyan kikristályosodó emlékekből. Néha riasztó felfedezésekből.
Úgy életél ott velünk, a család szigorú, áldozatot követelő törvénye szerint, mint egy világi nővér, saját élet nélkül, másokat szolgálva. Mindenről lemondva, türelemmel, szeretettel, saját igényeid elfojtva, elfedve, eltemetve, csak adtál.
Ma találtam egy kései rózsát egy drótkerítés mellett és rájöttem, hogy pont ilyen voltál. A rózsa miatt nem is látszik a drótkerítés. Ha akarom. A rózsa megváltoztatja a környezetét. Ő maga belefonódik a hideg drótba, érzelem és empátiamentes, rideg valóság veszi körül, hideggé váló november éjszakák, elsorvadó levelek, elhaló élet. De ad. Még valami szépet, áldást, mint a tökéletlen ima.
Ma tudom, hogy súlyos terheket és titkokat cipeltél és mindig óvtál attól, hogy ezek valaha is megérintsenek, még az este elsuttogott bicebóca imával is.
Valamit adni akartál, hogy ha mégis meg kell majd valamivel birkóznom, akkor legyen valami, amiben megnyugvást, menedéket találok. Az ima volt a te tövised. A suta szavak, a hideg drótkerítés szorításában.
Egyszer majd lesz merszem kimondani, hogy mi ellen növesztettél töviseket.
2019. november Csopak
Megjegyzések
Megjegyzés küldése