Keserű tök
…és mint azt a fizikaórákon jól megtanultunk minden erő pont ugyanakkora ellenerővel hat vissza…
Sokat forgatom mostanában Konrád Lorenz könyveit. …és persze más kiváló társadalomtudósok írásait is olvasgatom, mert piszkosul feszít, hogy megértsem, mi visz bennünket a paradicsomból a pokolba éppen.
Azt hiszem, hogy ma az veszejti el a világunkat újra, hogy az emberek többsége megelégszik azzal, hogy csak félig ismer valamit, de ezt a csipetnyi ismeretet olyan önbizalommal fogalmazza át a mindenné, és ennek erejével olyan arroganciával képviseli, mintha az valóban a mindent is jelentené. A tudás hiányát önigazolásokkal, pótló dogmákkal tömögeti be. Ennek okán is az egyre több információ között, melynek a jelentősebb hányada ilyen-olyan manipulációs szándékkal eleve torzított, egyre inkompetensebbek leszünk. Erre a lápos tudásra építünk mi várakat, és ma ez a halmaz követeli magának a döntés és irányítás jogát mindenhol, mindenben. Az arroganciával kipótolt féligazságok világa viszont csak erőszak útján tartható fenn. Minden körbe forog. Nem tanulunk semmiből. Szomorú.
...és megint csak felteszem magamnak a kérdést, hogy hol és milyen korokban tapasztaltam hasonlót és hogy onnan hová vezetett az út? Riasztó önkontrollvesztésbe.
Ha végig gondolom, tudom, hogy életem során csak gyerekként féltem, ezután kialudt bennem a félelem. Nem féltem a délszláv háborúban átslisszolni a határon, nem féltem a ráktól és nem féltem Kínában, amikor úgy tűnt, hogy végkép elveszni látszik minden egy baleset kapcsán. Nem féltem, csak másokat féltettem. Ha végig gondolom, akkor tudom, hogy most sem félek, de egyre többször nyugtalanítanak a jelek. Nem félelem ez, csak valami fura gyomorszorító érzés, leginkább szorongás, hisz ismerem az emberi psziché sajátosságait és a mostani helyzetünkben oly tisztán kirajzolódó pszichológiai törvényszerűségek ordítják, hogy milyen irányt vesz a világunk újra. Van rá bőven tapasztalatom, szakmai ismeretem, hogy az indulat mivé képes formálni bármely embert, hát még egy halmazt. Harminc éve ezt is tanítom, ez is szakterületem.
Lassan, de biztosan kúszunk bele valami krónikussá váló konfliktus ötödik szintjébe, a tekintélyvesztés és rombolás alig visszafordítható fokába. Ahol uralkodóvá válik a destrukció, a minden mindegy, „a vesszen, ami nem bennünket szolgál” gondolat. Ahol a koalíciók kialakulása után a szövetségesek megléte bátorítja a konfliktusban lévő feleket olyan tettek elkövetésére is, amelyekben egyedül még belső korlátok fékeznék őket. DE már egyre kevésbé fékezik. Ebből az egymást megerősítő önigazoló és egyben önfelmentő magatartásból, feloldózó fedezetet és további önbizalom megerősítést nyernek. Itt már az a cél, hogy mindenki, az egész világ vegye észre, tudja meg, milyen a másik fél „igazi arca". Az az arc, amit képesek erős torzításokkal festeni egymásnak, mert egymásról akarják lerántani a leplet. A konfliktusok ezen szakaszában állandóvá válnak a támadások, a provokációk és mindemellett lényegtelenné válik az eszköz, hiszen az a szent harcban megszentesül… Innen már csak két út van: vagy egy nagyobb krízis elmossa a konfliktus jelentőségét, vagy tovább mélyül az az ultimátumok és megsemmisítő csapások szintjére.
…és most újra krízisszag van a levegőben.
Az eszközök megszentesüléséről eszembe jutott egy Kínában hallott történet… "
A keserű tök
Történt egyszer, hogy a tanítványok nagyon szerettek volna elmenni egy hosszú zarándokútra, messzi, szent helyeket felkeresni. A mestert is hívták, de nem akart velük menni. Végül, amikor a zarándokcsoport útnak indult, az öreg előjött és így szólt: „Fiaim, lenne egy nagy kérésem. Itt van ez a kis keserű tök. Vigyétek el magatokkal és nagyon ügyeljetek rá. Merítsétek bele minden szent forrásba, folyóba, emeljétek a magasba, hogy rászálljon a megszentelt füst, vigyétek be magatokkal minden templomba, remetebarlangba, minden kegyhelyet járjon veletek végig ugyanúgy. Vigyázzatok rá és ahol csak tudjátok, szenteltessétek meg.” Amikor a tanítványok visszajöttek, a mester fogta a világjárt tököt, és egyszerűen megfőzte, feltálalta egyfajta szentséges ételként.
Különös – mosolygott az öreg ravaszul. Sem a szent vizek, sem a szent helyek nem édesítették meg."
A nemesnek hitt küzdelem szándéka sem szentesíti meg a mocskos eszközöket.
Így van ez kedveseim. Ezért sürgősen vissza kellene térnünk az indulatok harcteréről a józan ész talajára.
…és nem, nem várhatjuk, hogy a másik kezdi.
Csakis önmagunk felett rendelkezhetünk.
Győr, 2020. június
Megjegyzések
Megjegyzés küldése