Keserű tök

Próbálom felidézni, hogy mikor éreztem utoljára ezt a görcsöt a gyomortájékomon, amit most napok óta hiába próbálok nyelni, kioldani, vagy pozitív személyes tetteimmel felülírni. Bármit teszek, bármivel is kötöm le a kezem, bárhogyan is koncentrálok a teendőimre, a gondolataim útjai szabadok és azokon lüktetve árad a kérdés, mi történik megint velünk? Nem tudom lépten-nyomon nem észre venni, akkor sem, ha szinte minden médiumforrást elnémítok körülöttem, hogy micsoda megveszekedett arrogáns erőfitogtatás vesz körül pillanatnyilag bennünket. Ha bekuckózom az otthonomba, vagy ha egy picit is eltávolodom az otthonom melegétől, rám tör a közeg lelki állapota. Ami koránt sem pozitív. Innen-onnan beszűrődik a világ zaja az életembe. És ez a zaj feszültségektől terhes. A közgondolkodás offenzív, támadó, azonnal felcsattanó elemekkel tarkított mindenhol. Ha csak öt kilométerre távolodom, vagy ötszázra, vagy ülök a szobámban és dolgozom a gépemen, ugyanazt a birodalmi elbizakodottságot és hatalmi nyomásgyakorlást vélem felfedezni mindenhol.

…és mint azt a fizikaórákon jól megtanultunk minden erő pont ugyanakkora ellenerővel hat vissza…

Sokat forgatom mostanában Konrád Lorenz könyveit. …és persze más kiváló társadalomtudósok írásait is olvasgatom, mert piszkosul feszít, hogy megértsem, mi visz bennünket a paradicsomból a pokolba éppen.

Azt hiszem, hogy ma az veszejti el a világunkat újra, hogy az emberek többsége megelégszik azzal, hogy csak félig ismer valamit, de ezt a csipetnyi ismeretet olyan önbizalommal fogalmazza át a mindenné, és ennek erejével olyan arroganciával képviseli, mintha az valóban a mindent is jelentené. A tudás hiányát önigazolásokkal, pótló dogmákkal tömögeti be. Ennek okán is az egyre több információ között, melynek a jelentősebb hányada ilyen-olyan manipulációs szándékkal eleve torzított, egyre inkompetensebbek leszünk. Erre a lápos tudásra építünk mi várakat, és ma ez a halmaz követeli magának a döntés és irányítás jogát mindenhol, mindenben. Az arroganciával kipótolt féligazságok világa viszont csak erőszak útján tartható fenn. Minden körbe forog. Nem tanulunk semmiből. Szomorú.

...és megint csak felteszem magamnak a kérdést, hogy hol és milyen korokban tapasztaltam hasonlót és hogy onnan hová vezetett az út? Riasztó önkontrollvesztésbe.

Ha végig gondolom, tudom, hogy életem során csak gyerekként féltem, ezután kialudt bennem a félelem. Nem féltem a délszláv háborúban átslisszolni a határon, nem féltem a ráktól és nem féltem Kínában, amikor úgy tűnt, hogy végkép elveszni látszik minden egy baleset kapcsán. Nem féltem, csak másokat féltettem. Ha végig gondolom, akkor tudom, hogy most sem félek, de egyre többször nyugtalanítanak a jelek. Nem félelem ez, csak valami fura gyomorszorító érzés, leginkább szorongás, hisz ismerem az emberi psziché sajátosságait és a mostani helyzetünkben oly tisztán kirajzolódó pszichológiai törvényszerűségek ordítják, hogy milyen irányt vesz a világunk újra. Van rá bőven tapasztalatom, szakmai ismeretem, hogy az indulat mivé képes formálni bármely embert, hát még egy halmazt. Harminc éve ezt is tanítom, ez is szakterületem.

Lassan, de biztosan kúszunk bele valami krónikussá váló konfliktus ötödik szintjébe, a tekintélyvesztés és rombolás alig visszafordítható fokába. Ahol uralkodóvá válik a destrukció, a minden mindegy, „a vesszen, ami nem bennünket szolgál” gondolat. Ahol a koalíciók kialakulása után a szövetségesek megléte bátorítja a konfliktusban lévő feleket olyan tettek elkövetésére is, amelyekben egyedül még belső korlátok fékeznék őket. DE már egyre kevésbé fékezik. Ebből az egymást megerősítő önigazoló és egyben önfelmentő magatartásból, feloldózó fedezetet és további önbizalom megerősítést nyernek. Itt már az a cél, hogy mindenki, az egész világ vegye észre, tudja meg, milyen a másik fél „igazi arca". Az az arc, amit képesek erős torzításokkal festeni egymásnak, mert egymásról akarják lerántani a leplet. A konfliktusok ezen szakaszában állandóvá válnak a támadások, a provokációk és mindemellett lényegtelenné válik az eszköz, hiszen az a szent harcban megszentesül… Innen már csak két út van: vagy egy nagyobb krízis elmossa a konfliktus jelentőségét, vagy tovább mélyül az az ultimátumok és megsemmisítő csapások szintjére.

…és most újra krízisszag van a levegőben.

Az eszközök megszentesüléséről eszembe jutott egy Kínában hallott történet… "

A keserű tök

Történt egyszer, hogy a tanítványok nagyon szerettek volna elmenni egy hosszú zarándokútra, messzi, szent helyeket felkeresni. A mestert is hívták, de nem akart velük menni. Végül, amikor a zarándokcsoport útnak indult, az öreg előjött és így szólt: „Fiaim, lenne egy nagy kérésem. Itt van ez a kis keserű tök. Vigyétek el magatokkal és nagyon ügyeljetek rá. Merítsétek bele minden szent forrásba, folyóba, emeljétek a magasba, hogy rászálljon a megszentelt füst, vigyétek be magatokkal minden templomba, remetebarlangba, minden kegyhelyet járjon veletek végig ugyanúgy. Vigyázzatok rá és ahol csak tudjátok, szenteltessétek meg.” Amikor a tanítványok visszajöttek, a mester fogta a világjárt tököt, és egyszerűen megfőzte, feltálalta egyfajta szentséges ételként.

Különös – mosolygott az öreg ravaszul. Sem a szent vizek, sem a szent helyek nem édesítették meg."

A nemesnek hitt küzdelem szándéka sem szentesíti meg a mocskos eszközöket.

Így van ez kedveseim. Ezért sürgősen vissza kellene térnünk az indulatok harcteréről a józan ész talajára.

…és nem, nem várhatjuk, hogy a másik kezdi.

Csakis önmagunk felett rendelkezhetünk.

Győr, 2020. június


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

III. Mit tegyünk, ha hisztamin intolerancia tüneteivel élünk együtt?

II. Folytassuk ott, hogy mi a bánat az a hisztaminintolerancia...

I. Akkor egy kicsit még bővebben a biogén aminokról, kiemelten a hisztaminról meg a bontó enzimekről és test grimbuszairól…