...mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa...

Reggel óta nem tudok szabadulni a gondolattól… de gyakorlatilag már napok óta nyomaszt. Be-be tör a tudatomba, ahogyan ez az olyan embereknél szokott, akik saját „élmény” alapján érintettek a témában.

Ma reggel óta, a tömény hányingert igyekszem legyőzni, a fizikai valóságban is. Lelkileg, meg átvitt értelemben meg azután, a leírhatatlan állapotot…

Néhány napja írt nekem egy ismerősöm néhány sort. Az a néhány sor egy kérdés volt csupán, hallottam-e, hogy meghalt Benedek Tibor. Álltam a telefonom kijelzőjét bámulva a konyha közepén, a kezemben egy edénnyel, üveges tekintettel és nem értettem, hogy mi történik. Hogy ki? …és miért kérdezi ezt tőlem? És most akkor ez igaz? …és, hogy... Ez lehetetlen… NEM! Ő nem hallhatott meg. A szomszéd Béla bácsi is túlélte ugyanezt a betegséget a maga hetven plusz évével...

Mert, hogy ez így működik nálunk "érintetteknél". Mindig van egy listánk. Valaki valakihez képest biztosan több eséllyel küzdi majd meg ezt a gyötrelmes utat. Ha Béla bácsi legyőzte, akkor az meg sem kottyan egy háromszoros olimpiai bajnoknak.

Később láttam az ismerősöm oldalán a kiírást. Nem hagyott nyugodni, rákérdeztem, ez biztos? Egy közös ismerős válaszolt, igen sajnos igaz. Néztem a sajtót, sehol semmi hír, a médiumok hallgatnak. Visszakérdeztem, a válasz az volt, hogy ez kimondottan a család kérése. A beszélgetés után egy harmadik ismerős is jelentkezett. Ő, mint a család személyes jó barátja erősítette meg a hírt.

Este ültünk a srácokkal a vacsoraasztalnál némán a gyásztól. Az én mellkasomon megint hatalmas lyukat ütve robogott át valaki halálnak a ténye. Mindig, amikor a hősök közül bukik el valaki, akkor olyan, mintha letörne egy hatalmas nagy darab a hitem hegyéből. Amit tulajdonképpen belőlük építettem, mert hozzájuk társítottam az „ő biztos meg fog gyógyulni” gondolatot. Ők, a halhatatlannak hittek adják a kapaszkodót nekem.

Ezért ilyenkor egy teljes megsemmisülést hozó belső összeomlást élek meg mindig. Ha ő, az erős, az értékes, a kiváló, a már-már emberfeletti is elment, akkor én a porszem, hogyan maradhatok/maradhatnék?   

Mert a rák diagnózisa olyan, mint az alkoholizmus. Absztinens lehetsz, de életed végéig alkoholista maradsz.

Párhuzamosan…

Tünetmentes daganatos beteg lehetsz, de életed végéig rákbeteg maradsz. Csak a „jajj, mit hoz a következő kontroll?” és az „Istenem, csak még egyszer másszak ki ebből” szorongások váltják egymást…

Én olyan ember vagyok, aki az első csalódásig feltétel nélküli bizalommal kezel másokat. ...és általában a második csalódás már nem történhet meg.

Így kétségek nélkül kezeltem a három ember által elmondott bizalmas információként is, külön tiszteletben tartva a bizalmas jelzőt és a történet érzékenységét.

Közben teltek a napok és nem értettem. Nem értettem a csöndet. Nem értettem, hogy hogyan lehet egy ilyen kivételes ember halálát ilyen módon negálni, agyonhallgatni, ignorálni. Kinek jó ez és milyen gyászt szolgál? Próbáltam csak az empátiámra koncentrálni a gyászolók iránt, mert valaha megtanultam, hogy nincs olyan, hogy elvárt gyász. A gyász mindig irracionális és szubjektív és ugyanilyen reakciókat is vált ki. Mindenkiből mást. Itt ítéletnek helye nincs, csak elfogadásnak. Mégis rettentően hiányzott, hogy én magam is a magam szubjektív reakcióival, másokat nem sértve szabad utat adjak a saját személyes gyászmegélésemnek.

Ma reggel megértettem.

Hová? Milyen módon? Milyen sekélyes, olcsó, szánalmas, értékvesztéssel, embertelenséggel, mindent felülíró figyelemkoldulással képes valaki valakinek a halálát hazudni, öt perc „jól értesültség, bennfentesség, hazudott barátság” okán, minközben az az ember, aki ennek a történetnek a főszereplője, az élete utolsó és egyben lenehezebb napjait, óráit „éli meg” egy intenzív osztály infúziós rendszere által, még néhány marasztaló óráig nyújtott haldoklással.

Nincsennek szavak. Nincsenek szavak erre a mocsokra.

Hová jutottunk?

Hová vagyunk még képesek lealjasodni?

Nem sok mindent gyűlölök ezen a világon, de a hazugságot teljes szívből. Az értelmetlen, pitiáner, lar pour, figyelemkolduló, mindennél betegebb és mocskosabb hazugságot kimondhatatlanul…

Van rá okom. Jó vastag.

Hát nincs sehol semmi jóízlés-határ? Nincs már semmi, ami szent lenne?

 

Benedek Tibor, hős…  

Legyen neked könnyű a föld.

Gyászoló családtagok…  

Bocsánatot kérek, végtelenül sajnálom.