Megtűrten

Azt hittem, talán reméltem, hogy tán ránk sem virrad ma. Sötét marad minden egész nap, gyászba, fájdalomba dermesztve a szíveket. Megrettenést hozva, mély befelé fordulást, sajgó lüktetést, kényszerű mélyre ásó önvizsgálatot. Vagy hangos, önmagunkból kivetkőzve ordító, a mindig elfojtott gyászzokogásokat végre kiadó megemlékezést, hogy pont száz éve ezen a napon, hogyan is vizsgáztak Európa „nagyjai” kicsinyességből, bosszúból, ezeréves törlesztő vágyból, fölényes hatalomból és embertelenségből.

Azt hittem, talán reméltem, hogy tán ránk sem virrad ez a nap, hogy a sötétségben megélt magány csak egy, egyetlen egy napra képes lesz mindenkiben messzire űzni a még mindig néma, még mindig kirekesztő közönyt. Hogy egyszer végre a kollektív emlékezet beleroppantja a gerincet e csodás és förtelmes őskontinens százéves gerinctelenségébe. Hogy egyszer végre valakik bele tudják suttogni a sötétségbe arctalanul a „Jajj, mit tettünk?” mondatot és hogy végre térdre rogy a gyászoló és vezeklő egyaránt. Álltam a konyhaablak előtt, fájdalommal nézve a tündöklő Napot, várva, hogy a kávéillat talán megszelídíti a ma újra égetően fájdalmas gondolatokat, majd kiléptem a teraszunkra és megértettem. Ma a szél üzen. A hideg metsző szél, ami egy pillanat alatt elvitte a kávém illatát,hidegre dermesztette a csészém forróságát és rám tekerte az összes este kint hagyott meleg takarót. Néztem az utcán szaporán lépdelő embereket, ahogyan összébb húzták magukon a kis könnyű nyári kabátokat, vállgödörbe húzott előredöntött fejjel fúrták magukat a széllökésekbe, nekifeszülve a hideg áramlatoknak, összekulcsolt karokkal, vagy a nyakukat védve, összemarkolt inggallérral ölelték önmaguk a júniusi fagyos léghullámokban. Annyira szimbolikus látvány volt. Didergő lélekkel önmagunk öleljük már száz éve. Semmi sem változott.

Csak azt tudom, hogy mi ott lent a Délvidéken valahogyan beleszülettünk a hallgatásba. Az óvatoskodásba. Nem is nagyon tudtuk, hogy miért, de voltak témák, amelyeket csak suttogva, nagyon halkan, röviden pár szóban, mintegy mellékesen említetek meg a felnőttek. Gondosan vigyázva arra, hogy a kimondott szavak több értelmet is hordozzanak, és velük együtt valami végső kibúvót, ha a másik fél mégsem értené a szándékot. Valami átfordító más értelmet, ami mögé mintegy védelembe lehet húzódni, ha szükséges. Száz év alatt mintha, bizonyos témákra elveszítettük volna a fogalmainkat, elfelejtkeztünk volna a szókincsünk egy részéről. Mert voltak témák, amelyekről még suttogva, halkan, röviden, pár szóban sem beszélt senki. Mert ezeket a súlyos és fájó témákat nem lehetet sem szándékoltan, sem véletlenül másként értelmezni, mert a szavakon túl,az emberi lélek arcokon hagyott jegyei elárulták viselőjét. Sok mindenről nem beszéltünk hát. Csak beleszülettünk abba, hogy mi mások vagyunk. Megtűrtek.

Nincs konkrét emlékem arról, hogy mikor és kitől hallottam először a kimondhatatlant. Oly sok mindenről nincs emlékem, ami nélkül, most nagyon nehéz emelt fővel élni. Nem emlékszem sem a körülményre, sem a megrendülésre, a helyzetre, az emberre, vagy a szavakra, amelyek földhöz csaptak volna könyörtelenül. Csak arra emlékszem tompán, hogy tudtam róla, mindig is. Öröktől. Nem volt rá magyarázta, nem volt megértést segítő válasz a belül fel sem tett kérdésekre, csak a tény volt, mi mások vagyunk. Nem csak mások, alávalóbbak. Nekünk jobban kell vigyázni. Vigyázni a kimondott szóra, a tettre, de még a gondolatokra is. Nekünk nem szabad kérdezni. Nem szabad észre venni dolgokat. Valahogyan belengte a velünk, bennünk élő bűntudat a mindennapjainkat, hogy mi, vagy a mi őseink valamikor valami nagyon nagy bűnt követhettek el,ami miatt nekünk kell most megfizetnünk. Nem tudtuk, hogy mi a bűnünk, de hogy van és megbocsáthatatlan, azt tisztán érezhetővé tették számunkra a mindennapok. Néha, ha nem volt otthon senki, addig-addig kényszerítettem magamat arra, hogy nézzem a szűk rést a szekrény és a fal között, még ez az ősi bűn, tiszta gyermeki fordítása iszonyattán nem nőte ki magát bennem és mozdulatlanná nem dermesztett teljesen a félelem. Ha „rossz voltam”, mindig így bűntetem magam. Emlékszem, már iskolás voltam, talán kilenc-tíz éves, amikor felfedeztem, hogy van ott valami. Beszorulva a fal és a szekrény közé. Azt hittem véletlen került oda. Kíváncsian nyúltam érte, de még az én vézna kis kezemnek is szűk volt a hely és minél inkább próbáltam elérni az ujjbegyemmel, annál inkább mélyebbre toltam a résben 

Azután az a szag. Nehéz illata volt, mint a penészes kenyérnek. Kellemetlenül sejtelmes.

Valahogyan ösztönösen tudtam, hogy nem kérhetek segítséget. Ez is olyan téma, amikor nem szabad kérdezni. Azután az egyik nap kiszabadítottam. Ültem a fotelben, az ölemben a nehéz könyvvel és óvatosan nyitottam ki a megviselt szagos bőr borítólapot, némán, megrendülten lapozgattam a megsárgult, helyenként a penésztől foltosra mart lapjait. Visszafojtott lélegzettel néztem a képeket. Hatalmas gombóc volt a torkomban. Éreztem, hogy a kezemben tartom a magyarázatot, a bűnünk, szégyenünk, megtűrtségünk bizonyítékát. A könyvet, amiben le van írva, hogy mi valóban megbocsáthatatlanul tettünk valamikor valamit. Iszonyodva lapoztam, kényszerítve magam a vezeklésre. Kislány voltam. Törékeny és olyan közegben élő, ahol megvolt a felnőttek dolga és megvolt a gyerekeké és a kettő nem keveredhetett össze. Ha mégis összekeveredett, az büntetést vont maga után. Rettentő rémület hatotta át a szívemet. Rémület attól, amit felfedeztem és rémület az elképzelt követkeményektől, mégis lapoztam tovább. Mert nem tudtam nem lapozni. Az akkor oly borzasztónak ítélt könyv, első világháborús emlékkönyv volt, mely a háború áldozatainak kívánt emléket állítani, katona hősöknek, vagy csak az életükkel fizetőknek a nagyobb hatalmak játszma asztalán. Képek a frontról, halottak a lövészárkok szélén, az utak mentén, az éhezéstől csonttá aszalt reményvesztett katonák fotói, háborús jelentek. A maguk naturális valójában. Az akkori település képek, romok, pusztulás, fájdalom, gyász. A könyv második felében katonai igazolvány képek, alatta nevek, rendfokozatok, a helyszín megjelölése, ahol a katona elesett. Akinél nem találtak iratokat és használható fotót, ott a halott katonáról készítettek egy utolsó felvétel, úgy ahogyan az élet utolsó szikrája elhagyta testét. Gyakorta vérbe fagyva, nyitott szemekkel vádolva a világot. Lapoztam és olvastam a neveket. Ismeretlenek és ismerősen csengők, oldalanként harminc-ötven név és kép. Haladtam előre és ahogyan a V betű felé közeledtem, szinte a fülemben hallottam lüktetni a szívem dobbanását, a szorongató lenyelhetetlen gombóc nem engedte, hogy levegőt vegyek. Belül könyörögtem, Istenhez, bárkihez, hogy NE!, ne találjak ott a nevemmel azonos nevű képet. És ott volt. Varró Lajos. Született, elesett… Szóval én is. Mi is. A családom is. Mindenért, a pusztításért nekünk is felelnünk kell. Egy kilenc-tíz éves kislány így fordítja le önmagában az ismeretlent. 

Mert kislány voltam. Évekig álmodtam ezekkel az arcokkal és azzal a hittel, hogy mi mind, én is, bűnösök vagyunk. Mert ha nem így lett volna, az a könyv nem a szekrény és a fal zugában hizlalta volna a penészt. Nem ítélkezem, más idők jártak akkor. Egy padláson rejtegetett Kossuth szoborért, egy-egy könyvvért, elkapott mondatért, vagy csak annak okán, hogy valaki a határ mely oldalálra született és mely nyelven énekeltek nekik gyerekként altatót, akár a jegyes Duna mocskos habja is hozhatott számára szemfedőt.

Nem beszéltünk hát róla, sem halkan, sem röviden, sem suttogva.

Száz év után ideje lenne hangosan, hosszan üvölteni.

Győr, 2020.június 4.