Padlásfeljáró

 

Eszter és István emlékére

Azzal a magyarázattal oltottuk el a bűntudat mardosó tűzét, hogy későn jött a tavasz. …és ő már nem tudta kivárni, hogy a kiskert tompítsa az űrt a lelkében. Mert valahogyan, csak rövidre kellett zárni magunkban is a felfoghatatlant.

 

Május volt. Másoknak verőfényes, buja, tavaszillatú, ígéretes május. Mi meg állunk ott a tömeg közepén, elfojtott, fogak között átszűrt szavakkal, - „Meghalt. Menjünk.”

Fél órája még szabadon fújta a szél a hajam, hátra dőlve kacagtam, kicsit zavartan a tekintetek kereszttűzében – „De meg nőttél. Kész hölgy lettél.” mondták, itt is, ott is, én meg örömmel a szívemben fürödtem a mondatok fényében. Hisz két napja volt a születésnapom és már egy évvel megint felnőttebb lettem – gondoltam elégedetten, mintha ez valami lényeges állomása lenne az életemnek. Egy évvel idősebb kamaszlány, kicsit több nő és kevesebb gyermek.

Azután beleharsant az örömbe a hang „Azonnal orvost kérünk a rendezvénysátorhoz!”

Remélem, hogy nincs nagy baj - gondolat suhant mögötte bennem, mintha be akarná burkolni a lehetőséget, ellensúlyozni a vészjósló mondatot.

Azután ott álltunk egymás mellett, valami furcsa szédült belső sötétségben a külső verőfény közepén. Émelyegtem az elhangzott mondatoktól. A hangok eltávolodtak tőlem, a világ lassú filmmé változott és mintha minden eltompult volna a tudatomba élesen belevágó mondat körül – Meghalt.

Nem értettem. Egy ilyen napon? De hát most volt a születésnapom? Ünnep van. Tánc és öröm. Nem lehet. Ma egyszerűen nem lehet meghalni.

Álltunk a sír mellett és hallgattam a rögök koppanását. Néztem az arcokat és haragudtam. A magam dacos hol kislány, hol nagylány módján belül tombolva, megvetve, értetlenül.

Haragudtam. A hallgatásra, a fogak között átszűrt félmondatokra. A lesütött tekintetekre. Haragudtam, ha sírtak és haragudtam, ha nem. Haragudtam és vádoltam. Vádoltam a csöndet és a csöndet szülőket.

…és ez így maradt.

Mintha kiestek volna a következő évek, nem emlékszem rájuk. Nem emlékszem, hogy hogyan éltük túl. Nem emlékszem, hogy mikor eszméltünk és eszméltünk-e valaha. Csak a hallgatás volt konstans.

Többet nem mentem a kisházba. Nem akartam látni, hogy van-e, aki gondozza a virágágyásokat, nem akartam látni, hogy hány labdát hozott a hólabda bokor, milyen az illata a jázminnak ...nélküle. Nem akartam tudni, hogy a golgota virág a cserépben utána is ontotta-e a virágait, vagy egyszerűen utána száradt. 

Csak hinni akartam, hogy nincs már. 

Mi értelem lenne, ha még virágozna. Nem akartam látni, hogy szobában a csipkés kispolcra ki tesz újabb befőzött paradicsomlevet, vagy elfogyott-e már amit ő otthagyott. Nem akartam tudni, hogy megvan-e még a receptes könyv, vagy a virágkatalógusok, a kispárna az őzekkel, a Katica a falon. Nem akartam már érezni a birsalmasajt illatát a spájzban. Abban a spájzban, az a létra alatt.

Nem akartam tudni, hogy hogyan ment fel oda, sírt-e vagy már teljesen kába volt a saját gondolatai súlya alatt. Hogy magában elköszönt-e, vagy csak ment némán, hittel, hogy ezzel/ettől majd valami változik. Kap egy végső figyelmet. Olyat, amilyenre vágyott. Mindannyiunkét.

Csak teltek az évek és én már soha többé nem mentem el a kisházba. A temetőbe se.

Egyetemre mentem, hogy mindent megtanuljak a választott halálról. …hogy soha, de soha ne kelljen többé agyonhallgatni semmit.

 

Ő valahogyan elrendezte önmagában. Hétvégén jött. Egyre öregebben.

Kezdetben még kerékpárral, később recsegő, ropogó térdekkel, már gyalog. Mindig makulátlan volt. Világos ruhában, néha fehér nadrágban, ingben, kardigánban, gondosan mosva, vasalva.

Maga vasalta.

Feltett két szokványos kérdést, evett egy süteményt, mert még mindig nagyon édesszájú volt. Pont úgy, mint előtte, amikor még volt, aki süssön neki. Szunyókált egy picit ültében, majd hazainduláskor mintha véletlen jutna eszébe, elővette a legújabb versét, egy papírszeletre írva, gondosan összehajtva.

Apám morgott, hogy mi ez a hülyeség már megint, mi meg azért leültünk csendesen az asztalhoz és én végig olvastam a szépen rajzolt betűkből szövött vallomásokat. Én olvastam, ő sírdogált. Vörös öreg szeméből remegő kézzel törölgette a könnyeit.

Mindenki azt hitte, hogy „vénségére” szerelmes valakibe és neki írja a girbegurba sorait.

Szép szavak fonták egymásba a vezeklést. A kedvesnek el nem mondott szavak, amit most addig akart írni, még virrad rá a nap.

Nem beszéltünk róla, hogy milyen volt keresni őt, azon a napon a kisházban. Milyen volt fölnézni a padlásfeljáró feketén ordító szájába és meglátni azt, amire most is elfogytak a szavak.

Keresni a kenyérvágó kést, végtelennek tűnő kétségbeesett pillanatokon át. Lehozni őt a létrán, kopogó bokákkal a fokokon. Lefektetni a hideg kőre és ráhajolva üvölteni a fájdalomtól…

Sose beszéltünk róla, csak összehajoltunk és ilyenkor könnyel kentük össze egymást.

Ő minden nap visszament a kisházba, benyitott a spájzba is ha kellett, megigazította a létrát és levette a következő paradicsomlevet a polcról.

Egyik nap az utolsót.

Nem tudom, hogy hová lettek a versei.

 

Nemrég ki tudtam menni a temetőbe, mindkettőjük sírjához.