Szerepek

Most térjünk vissza oda, ahol tegnap befejeztem a mondatot. A kínai ember nem beszél az intimitásról, csak és kizárólag a családjában. Ha megértjük a család funkcióját, belső viszonyrendszerét és működési dogmáit, talán közelebb kerülünk Kína megismeréséhez is. Mert mint azt egy taoista mondás tartja, „ami kint, az bent, ami lent, az fent, ami kicsiben, az nagyban”. Megjegyzem a buddhisták pont ezt állítják. :)  A társadalom legkisebb egysége és annak működése pontosan olyan, mint maga a társadalom. A legnehezebb viszont egy kínai családot „megközelíteni.” Mint a dió kultúrák „legdióbbja”, a család minden kívülről közelítőre veszélyként, idegenként, betolakodóként kétségekkel és bizalmatlansággal tekint. Pont, mint a dió kemény külső burka, a héja, a kollektivizmus kultúrájában úgy védjük az értékeinket, a belső tartalmainkat, a javainkat az idegenektől mi is, ők is. Ebben azonosak vagyunk. Külső szemlélőként, csak felületesen láthatunk rá egy család életére, amiben nem észrevétlen az erős, feltétel nélküli, minden irányú támogató attitűd, de legalább ennyire látványos a zsarnoki magatartás is. A család minden befolyását, pénzét, kapcsolatrendszerét, gondoskodását mozgósítja a fiatal tagjai boldogulása érdekében. Azok viszont feltétlen engedelmességgel tartoznak a családnak, gyakran a "bölcsek" legellentmondásosabb tanácsait is szem előtt tartva igyekeznie kell mindenkinek megfelelni, kedvére tenni. Ezért tűrik a szóbeli és gyakran fizikai dorgálásukat is. Láttam ilyen jelentet, amikor egy pályakezdő, egy interjúról távozva megkapta az atyai, anyai és nagyszülői pofonok sorát. Szinte általános, hogy minden sorsfordító élethelyzetben a fiatalok mellett felsorakozik a teljes rokonság, fizikai értelemben is. Multinacionális cégeknél dolgozó fiatalembereket nagymamák kísérgetnek interjúkra, munkába és osztják meg velük életbölcsességeiket. Mielőtt pálcát törnénk a kínai fiatalok felett, ne felejtsük le, hogy Kínában csak a XX. század közepén szakítottak a feudális családi hagyományok évezredes rendszerével. Kínában a családi idő számítását nem a legfiatalabbal, az újonnan érkezővel kezdjük. Az újszülöttnek, nem anyja, nagymamája, déd mamája, vagy ükmamája, papája van, hanem a legidősebb még élő a családi viszonyrendszer alapja. Az ük mama lánya, a déd mama, annak a lánya a nagymama, annak a lánya az anya, és annak lánya az unoka. Ezt a mai napig így illik végigsorolni, megadva a tisztelte és rangot a legidősebbeknek. A hagyományos kínai családi modell mindig is az ősök tiszteletén, a családi befolyás és hírnév megtartásán, jó esetben növelésén és a fiatalabb generációk feltétel nélküli engedelmességén alapult. A családi struktúra alapja a konfucianizmus tanaiból táplálkozva alakult ki és szilárdult meg az évezredek során. Ez az ideológia a világot egyetlen hierarchikus rendként képzeli el és írja le, melyben az alacsonyabb szinten lévők felétlen engedelmességgel tartoznak a felettük állóknak. A családon belül a hierarchia alapját és rendszerét nem rang, a társadalmi elismertség, hanem az életkor, a születési sorrend határozza meg. Így parancsolhat egy több egyetemet végzett középkorú orvosprofesszornak családot érintő kérdésekben, pl. házvásárlás, munkahelyváltás, válás, gyerekek iskolaválasztása, a nyolcvan éves írástudatlan édesanyja vagy az édesapja. A család iránti kötelezettségre mindenkit az ősök házi oltára emlékeztet. Legyen a család hite akár buddhista, taoista, konfucionista, keresztény, vagy muzulmán. És az oltár előtti időről, időre történő leborulásra a család legidősebb tagjai figyelmeztetik a fiatalokat. Az ősi, több ezer éves császári birodalmi berendezkedés ugyanezen az elven működött. A mindenkori császár volt mindenki „APJA”, ura és parancsolója, élet és halál döntnöke. A hagyományos családi modell még ma is jelentős befolyással bír az élet minden területén, bár már több ponton gyengítette szilárdságát a modern idők hatása és nyugati modellek istenítése. Első sorban a feudális rendet és abban élő családi egységet,( pl., családi vagyont, vagy a családi alkalmazás intézményét: nőt, csak úgy lehetett munkába állítani, ha férjével együtt dolgozott pl. a rizsültetvényen, őt nem illetett meg bér, a férje kapott családi bért, amelyben a feleség része jó ha elérte a férj bérének felét) felváltotta a magántulajdon, a jogilag és gazdaságilag is különváló egyének rendszere. Másodsorban Mao Kulturális forradalma tovább oldotta családi kötelékeket. Gyakori volt a száműzetés, a családtagok kijelölt élet és munkahelyei az ország különböző pontjain voltak, a legtöbb esetben több ezer kilométerese távolságra egymástól, hogy ne kötődjenek, ne erősítsenek egymásban gondolatokat, értékeket, hogy egyedül elveszetebbek, kiszolgáltatottabbak legyenek és az által szolgálatkészek. 

A gyerekeket korán elvették a családtól és kommunák bentlakásos iskoláiban nevelték a helyes eszmére. A fiatalok a családtól távol, az állam által választott foglalkozásokban és helyszíneken kaptak munkát és semmibe sem volt beleszólásuk. Újfent egy „ATYA” vette át a helyettük való gondolkodás és róluk való döntés szerepét. Ebben a társadalomban, évszázadokon át kioltásra került a szabad akarat, az önrendelkezés és személyes célok megfogalmazása, követése, megvalósítása. Ez jelenti az igazi kollektivizmus alapját, az egyéni érdek felolvadása a közösségi érdekben és célrendszerben. A kulturális forradalom idején megélt éhínséget a túlnépesedés számlájára írták, ezért csak egy gyermek születését engedélyezték. Arra most nem térnék ki, hogy mi minden történt a nem kívánt, de megszületett gyermekekkel. Kínában a túlnépesedés és az ebből származó infrastrukturális, szociális, élelmezési kérdések, még az egy gyermek ellenére is komoly problémát jelentenek. Nem hivatalos adatok szerint az ötszáz milliót is eléri a mélyszegénységben élők száma. Bár Kínában, az elmúlt tíz-tizenöt évben a társadalmon összes rétege megél valamilyen szintű pozitív életminőség változást. Ha ez az egy tál rizs fejadag másfélre történő változása, akkor ezt. Külső referenciákkal nem nagyon foglalkoznak, csak a társadalom felső, jómódban élő rétegei mérik önmagukat más nemzetekhez. A társadalom alsó szintjén élők, önmaguk fejlődését tekintik objektív változásnak, bármekkora életminőségi változás is legyen az.

Továbbá Kínában nincs állami szociális és nyugdíj ellátó rendszer. Csak öngondoskodás vagy családi gondoskodás van. Egyéni megtakarítások, vagy az alsóbb társadalmi szinteken élethosszig tartó, bármilyen munkavégzés. Igaz, európai értelemben vett adózás sincs. Önbevallással adóznak és miután az állam más forrásokból biztosítja a fejlődés alapját,nem támaszkodik a magánvagyon vagy a munkabérek jelentős szintű megadóztatására. Nincs viszont jelentős kiadása sem, lassan a másfél milliárd :) lakosságot érintő szociális, társadalombiztosítási, egészségügyi vagy nyugdíj kiadásokat illetően, mert nemes egyszerűséggel nincs ilyen. Nincs ingyenes orvosi ellátás. Az megy orvoshoz, akinek arra van pénze és addig gyógyíttatja magát, amíg a keretei azt fedezik. Nincs munkanélküli segély, mert nincs munkanélküli ember. Aki nem talál munkát a végzettségének megfelelően, annak az állam biztosít olyat, bármit, amit nem lehet elutasítani. Itt is van közmunkarendszer, csak nincs a végzettségnek megfelelő munkakör biztosítva, pl. a munkanélküli diplomások nem irodai közmunkát végeznek, hanem utcát sepernek, csatornahálózatot ásnak, vagy építkezéseken kétkezi munkát végeznek. 

...és miután emancipáció van, nők, férfiak egyaránt ugyanazt, függetlenül az egyéni teherbírástól. Az itt nem szempont. Nincs családi pótlék, GYED, GYES, GYÁS, vagy rokkantellátás. Nincs nyugdíj, tehát nem kell gondoskodnia az elöregedő, megbetegedő társadalomról, sem a kismamákról. Az anyuka baba hat hónapos koráig maradhat otthon a picivel, nagyon indokolt esetben, pl. betegség esetén kérvényezhető a kilenc hónap, de ezt ritkán biztosítják. Érthető tehát, hogy erősen felértékelődik a család megtartó és gondoskodó szerepe és kínai család alapját a kötelesség teremti meg. Kötelesség egymás iránt a bajban, elesettségben, támogatásban. 

2016. július Chengdu