Tata

Hat fénykép. Mindösszesen ennyi maradt egy ember életéből. Egy színes igazolványkép az utolsó évek egyikében készülhetett és öt halványan megsárgult fekete-fehér fotó.

Három szól rólunk, kettőnkről.

Hatalmas ember volt. Számomra a világon a legnagyobb és legerősebb. Legalább is én ilyennek láttam őt. Néha borostás, karcos, néha puha illatos, frissen borotvált. Ilyenkor tiszta, egyszerű szappan illatot dörzsölt hozzá az arcomhoz. Mert ez volt a szertartásunk, mindig úgy ölelt magához, hogy az arcomhoz dörzsölte az arcát és nevettünk, mert hol a borostája szúrt, hol a rövidre nyírt bajusza csiklandozott. Bármilyen állapotban is jött, annak mindig az volt a vége, hogy behúzott nyakkal menekültem volna az erős karjaiból, de nem engedett, még alaposan meg nem dögönyözött és a hófehér, szinte áttetsző bőröm, ki nem pirosította az arcszőrzete karcolása, de leginkább a szinte fuldoklásba torkolló nevetésem.

Saját örömünkre birkóztunk így, meg egy kicsit a nők bosszantására is. Mert mindig akadt a ház népéből, aki ilyenkor erélyes hangon megpróbálta megállítani a játékunk, mert túl hangosak, zavaróak és szertelenek voltunk a számára. Nagyanyám gyakorta csípőre tett kézzel állt előttünk és türelmetlenül mondogatta, hogy engedjen már el végre, elég legyen ebből a hangoskodásból. De őt ez a legkevésbé sem érdekelte, ha senki sem hallotta, csak annyit súgott nekem cinkosan kacsintva „Azért pöröl, mert őt már nem kapom fel.”

Óriási karjaiban akkora voltam, mint egy fél kifli és a hatalmas kérges tenyerében is elveszett a csöpp kis kezem.

Amíg tehette, engem viszont felkapott és megpörgetett a levegőben, ilyenkor pillekönnyűnek éreztem magam sebesen repülve a feje felett. Pillangónak, légiesnek és csodaszépnek. „Szenkám, kis hercegnőm” – így nevezett. A Szenka szerbül is és horvátul is árnyékot jelent. Tőle kaptam ezt a becenevet. Ma azt gondolom, hogy nem véletlenül, mert ő pontosan tudta, hogy én mikor és ki számára voltam csak egy gyenge, alig látható árnyék. 

Ezért folyton nevetett, nevettetett, viccelődött, megcsípte az orromat, vagy megharapta. Ma is érzem a dohányszagú leheletét. De számomra ez nem volt kellemetlen. Hozzá tartozott. Ahogyan a füsttől megsárgult bajuszszőr végek is. Láncdohányos volt és imádta a csípős paprikát. Harapva ette a legfertelmesebb erejűt is és nevetve csattogtatta hozzá a fogait, mint valami hatalmas krokodil. Persze ezen is jót kacagtunk. Szinte mindenen.

Mert, tulajdonképpen mindenből viccet csinált.

Biztosan volt története a miérteknek. Néha, azt hiszem dacból, csakazért is, hogy bosszantsa az életet túl komolyan vevőket. Például a mindig morcos nagyanyámat.

Őt soha nem láttam mosolyogni. Egy megtévedt huncut pillanatra sem. Csak szigorúan nézni, sóhajtozni, vagy egyvégtében perlekedni. Apróságokon is.

Neki valahogyan nagyon fájt az élet. Minden zavarta, leginkább a vidámság és a nagyapám.

A tata - mert, én így hívtam őt magamban is és így is szólítottam, - persze egy picit cicásan, ezzel mindig kidorombolva a kredencből egy kanálnyit a tiltott mézes dióból, a mama eldugott készletéből – szóval a tata viszont, nagyon szeretett élni. Néha az volt az érzésem, hogy mindenki helyett is él, aki elfelejtette, hogy azt hogyan kell. Ahelyett is.

Amikor náluk jártam, a nagyapám mindenhová magával vitt, hogy ne legyek otthon láb alatt, miközben a nagyanyám, aki varrónő volt, fogadta a próbára érkező kuncsaftokat. Ezért nagyon sok közös élményünk emlékét őrzőm. A gyerekkorom „nagy kalandjai” hozzá kötődnek.

Nyaranta törpeharcsára horgásztunk Györgyén, - a falu szerb neve Djurdjin,- mellett a „nagyárokban”. Szántás, vetés, aratás idején, mikor minek volt az érkezése, csicseregtem neki a traktor, kombájn, hol áthűlt, hol átforrósodott kabinjában, a kerékíven ücsörögve, papsajtot, vagy valahol a határban szerzett cigánymeggyet majszolgatva. A hátárban dolgozva, időnként fogott nekem kisnyulat, fácáncsibét, vagy a kukoricaszáron megbúvó lombszöcskét, színváltós levelibékát vadászta le.

Böllérként is dolgozott, így telente néha, még egy-egy disznóölésre is elcipelt magával. Nézhettem, ahogyan a hatalmas kezével egyedül szorítja le a disznót, fogja fel a vért a mindig virágos oldalú, de lepattan peremű vájdlingba, miközben már gyakorlott fenő mozdulattal törölte le a vért a hidegen csillanó acélról a gyorsan kimúlt disznó oldalán. Azt hiszem ekkor tanultam meg, hogy mekkora felelősség életet kioltani. Közben persze mesélt, hisz volt ebben a jelenetsorozatban bőven olyan megrázóan hátborzongató elem, amit mesével volt szükséges feloldani, helyre tenni egy törékeny kislány lelkében. „Kicsikém, ő azért élt, hogy mi is élhessünk” - mondta és ezzel pont is került az ügy végére, mert már megint bohóckodásra váltottunk a „Szeretnél-e gyöngyöm, szép új malac füleket, ezek a régiek helyett?” - mondattal.  

Nagyanyám bármennyire is erősködött, hogy mindent beborít a teraszon a fecskék ürüléke, juszt sem áll neki leverni a fecskefészkeket. Pedig ez egy minden nap visszatérő téma volt nyaranta az életükben. Inkább évente lecserélte a fészkek alá szerelt deszkákat, ami a lepottyanó ezt-azt volt hivatott felfogni, nem maradéktalan sikerrel.

Ragaszkodott a fecskéinkhez, mert ezt mondta mindig, a fecskéink, mert tudta, ha a következő nyáron is náluk leszek, amikor a szüleim dolgoznak, akkor újra sok órás elfoglaltságunk lesz naponta a kecskecsücsü, mézédes csemegeszőlő korridor előtt ülve, a fecskefiókák etetését figyelni. Mindeközben hol pattogatott kukoricát, hol pirított napraforgó-, vagy tökmagot rágcsáltunk, amit ő maga pirított, pattogatott nekem a kiskonyha sparheltjén.

A kis döngölt földű nyári konyha az ő birodalma volt. Ott a nagyanyámat nem nagyon láttam sürögni-forogni, legfeljebb akkor tűnt fel, amikor a szomszédok jöttek át a szokásos ebéd utáni török kávé mellett kicserélni a falu híreit. Akkor ücsörgött ott egy keveset, a kötényét simára simítva, a gondosan világoszöldre mázolt hokedlin.

A kávét is mindig nagyapám pörkölte, őrölte, főzte a csillogósra fényesített dzsezvában. Ilyenkor nagyon szerettem a kiskonyha illatát. Valahogyan békét hozott az előkészületek idejére e falak közé ez az illat.

Ami azután egy pillanat alatt elillant, ahogyan megérkeztek a faluban lakó szerb szomszédasszonyok. Különösen egy hozott mindig magával valami furcsa, felkavaró vibrálást. Milica néni. Ő még a nagyanyámnál is hangosabb és szigorúbb volt. Penge szájú, hegyes orrú, közel ülő, szúrós szemű, kicsit púpos vézna kis öregasszony. Nem is értettem, hogy egy ilyen kis pötty asszonyból hogyan képes kijönni annyi szufla. Ahogy a tata mondat mindig, „Van benne szufla.” – bármi volt is az, jó sok volt benne valóban. Ha megérkezett, már a kiskapu csapódásából tudtuk. Mindig sokat és szinte kiabálva beszélt, közben meg szélesen hadonászott rövid véna kis kezeivel. Csak úgy lebbent a kiskonyha kis ablakának kis függönye.

Nagyon riasztó jelenség volt az akkori négy-öt éves forma kislánynak, aki voltam. Főleg, hogy egy kukkot sem értettem abból, amivel hadonászva tele rikácsolta a kiskonyhát.

„Gyere, nézzük meg, hogy van-e krumplibogár a leveleken, meg szagoljuk meg a rózsákat! – mondta ilyenkor kacsintva a tata. „Ez meg itt hadd hordja el megint mindennek azt a szegény süket urát.” „Látod, azt is jó kis süketséggel ajándékozta meg a jó Isten, így menekítette meg ettől a zsémbes káráló öregasszonytól.” Battyogtunk a krumplibokrok között valami kiürült konzerv bádogdobozával és csipegettük a levelekről a kezünkön sárga foltot hagyók csíkos bogarakat, miközben folytatta a mondandóját. „…de majd törlesztek én még nekik, az öreg Antun barátom helyett is.”

Ha nyaranta náluk voltam, sok napon át hallgattam az egyre csak vastagabbra hízó ígéret szándékát.

Hogy Milica néni azért rikácsolt-e ilyen érhetetlenül nagy jellemmel, mert Antun bácsi süket volt mint a kúpcserép, vagy Antun bácsi süketedett-e bele a jó Isten kegyelméből a felesége folytonos harsogó mondandójába, mindegy is. De a beígért törlesztés végül csak nem maradt el.

A tata következő nyárra összegyűjtötte a télen apránként megzsizsikesedett tarkabab szemeket, megrakta a sparheltet és elővette a serpenyőszerű vörösréz, kézi kávépörkölőt és szépen gondosan megpörkölte vele a likes-lukas babszemeket. A szarajevói piacon vásárolt páncéltörő lőszer hüvelyéből gyártott kávédarálón finom porrá őrölte, elővett egy papírzacskót, amiben az egyszer már lefőzött kávé újra kiszárított zacca volt, összekeverte az őrölt babbal, közben kajánul kuncogott a bajusza alatt. „Na gyöngyöm, adunk ennek a hárpiának jó kávét, az anyja keservit… aztán az se nagy baj, ha másnak is jut belőle.„

Maga főzte meg a jó kis török kávét, amikor délután nagy dirrel-durral megérkezett Milica néni. Megigazította nekik a rózsás kispárnákat a hokedliken a kisablak előtt, fényesre törölte a szintén rózsás csészéket és kitöltötte az illatos feketét, előbb a becses vendégnek, majd a ház asszonyának is töltött belőle. Azok meg csak elkerekedett szemmel nézték, hogy ugyan mi lelte ezt a böhöm nagy embert, hogy így megjuhászodott. De azután a hozott téma lendülete, meg az új hírek izgalma hamar kioltották a cseppnyi gyanú gyorsan ellobbanó tűzét is.

Én közben kisomfordáltam a konyhaajtón, hogy még a lélegzetemmel sem áruljam el a törlesztést és amikor a nagyapám a „Mi nem is zavarunk tovább…” búcsúmondatát szinte megelőzve, utolért a mézillatú rózsák között, már kapott is fel az erős karjaival a rozsdás férfi bicikli kényelmetlen vázára között párnára és hangosan végig kacagva a csöppnyi kis falu főutcáját, tekert velem a faluszéli kiskocsmába, hogy jól hátba veregesse Antun bácsit és felhajtsanak egy jó pohár pelinkovácot, áldomás gyanánt.

Innentől, ha valahol valami szoknyás nép hangja megintcsak karcolta az üveget, akkor csak rám kacsintott és annyit kérdezett „Na gyöngyöm, főzzünk neki is kávét?”

Nézem a képeket. Az egyiken mosolyogva áll a kombájn létráján. Domborodik a hatalmas nagy hasa és derűs a mosolya, mint az emlékeimben mindig. Eszembe jut az a sokszáz kondér leves, amit többnyire magának főzögetett. Azok hizlalták feszesen domborodóra a pocakját.

Ha rá emlékezem, a legelső jelenet, ami eszembe jut róla mindig az, hogy áll egy hatalmas nagy fazék leves mellett, amit ő maga főzött és kóstolgatja. Nagyon szerette a húslevest, bármiből. Baromfiból, marhából, halból. Mindegy volt, csak az volt a fontos, hogy jó gazdag legyen, olyan sűrű, hogy álljon benne a kanál. Sok zöldséggel, méregerős csípősparikával, mély, mázas paraszttányérból ette, gyöngyöző homlokkal és a sokadik tányér utolsó kanala után nagyokat csettintve a nyelvével, elégedetten hátradőlt és megcsapkodta a hasát, majd rám kacsintott… „Na, megyünk piócát fogni?” ...és mentünk.

Mentünk mi mindenhová, ahová csak lehetett egy zsebkendőnyi kis faluban és a környékén. Mentünk a szomszédokhoz rózsaszín gömbölyű malacokat nézni, hogy hogyan fejlődnek, mentünk a falu szélére vadvirágot, meg elvadult barackot szedni. Mentünk a falu pékjéhez péntekenként a sütés végre, mert akkoriban csak péntekenként volt sütés, a szárral befűtött hatalmas búbos kemencében, amely ontotta magából a szintén búbos, kocsi keréknyi kenyereket, olyan illatút, hogy azóta sem éreztem olyat sehol. Mentünk a pékhez, kenyérért, aki ilyenkor már ráért, mert hűlt a kemence és dolga végeztével lehetett kártyázni néhány kört. Mentünk varjúfészket parittyázni, hogy ne vigyék el a pár napja született, még vakon makogó futni képtelen kisnyulakat a fekete tollasok. Néha, azt hiszem azért mentünk mindenhová, mert az élet a falakon kívül kezdődött.

Nézem a képeket, nevetünk. Hosszú kalászú fűben fekszünk, ahol megtanította nekem, hogy melyik fűnek édes a szára szétrágva, melyiké keserű, közben szöcskéket lestünk és ha elvétette, mert mindig elvétette a fogást, birkózva kacagtunk a mesterkélt sutaságán. 

A másik képen egy a dűledező drótkerítésre és a szomszéd bácsi lábára kifeszített bugyigumi felett ugrál velem, mind a százhúsz kilójával. 

Abban az időben az iskolás kislányok legféltettebb játéka volt a pár méter bugyigumi.

Minden képen kacagunk.

Talán a rólam készült összes gyerekkori képeken, csak ezeken nevetek igazán, szívből.

Szegény ember volt. Csak egy folyton meghibásodó, rozoga kis motorkerékpár és egy rozsdás öreg bicikli volt minden vagyona. De mindenét nekem adta, amije csak volt. A szívét és a lelkét is. Szó szerint. Mert mindig minden együtt töltött pillanatban figyelt rám, komolyan vett és az ő számára, biztosan nem voltam „árnyék”. 

Egy mély és tartalmas szó jut eszembe róla, ami talán a leginkább keretbe foglalja egy felnőtt ember és egy kisgyermek őszinte, szeretetteljes kapcsolatát és meghatározza mindkettőjük életét örök időkre. Ráhangolódás.  

Erre csak az igazán kivételesek, az egymást feltételek nélkül szeretők képesek.

Azt hiszem most, hogy a könnyeimen át nézem az enyhén dohánysárga képeket, az ablakom sarkában lassan bekúszó nehéz, pocsolyaszín felhőkkel üzen. Ezeket a ólmos, szürke fodrokat, csordultig tele életígérettel, ő füstölte oda az ég kékjére a soha ki nem alvó cigarettájából. A mennyországban biztosan újra van lába, mindkettő és újra jár, nincs szüksége már a tolókocsijára. 

A szíve is meggyógyulhatott és újra képes viselni azt a sokféle, csordultig szaporodó érzést, amitől kettéhasadt végül. 

Valami ájtatos, felhőt foltózó öregasszonynak zsizsikes tarkababból főz kávét és kajánul idepöckölgeti le nekünk a temérdek krumplibogarat az esők alatt görnyedező lyukacsosra rágott, csonka bokrokra. ...hogy nekünk is legyen néha menekvésünk az élet súlyos dolgai elől. 

De a rózsák... a rózsák illatáról sem felejtkezett meg, újra mézillatúak.

2020.június 16. Győr