TIBET - ÁLDÁS 4.

2017.04.03. „Azon a napon megértettem mindent. Azon a napon elfogadtam mindent. Azon a napon béke lett, mikor elengedtem mindent.”

Egy tibeti Buddhista kolostorba többféle módon juthatsz be. Megvásárolod a belépőt, ha van ilyen, vagy bedobsz egy jelképes adományt az arra fenntartott urnába. Besétálsz, körülnézel, gyönyörködsz, de zavarban vagy, hogy mit is látsz. Mennyiféle Buddhát, meg még egyéb mérges arcú emberalakokat, próbálod helyretenni és magadban hasonlítani a már ismerthez, a te keresztény világodhoz az összehasonlíthatatlant. Ahol lehet, készítesz néhány fotót. Ahol nem, sokan ott is… Nézed, ahogyan mások füstölőket gyújtanak, dobsz némi alamizsnát a gyűjtődobozba és azzal a tudattal, hogy bizonyára nem ártott az elmormolt saját imád, boldogan, hogy itt is jártál, távozol.

Lehet úgy is érkezni, hogy tudod, hogy hová is érkezel, hogy te magad is, valamilyen félidegen módon mégis része leszel a helynek. Tudod, hogy érkezéskor mindig át kell lépni a küszöböt, soha sem szabad rálépni. Tudod, mely istenséghez szeretnél szólni, miért szeretnél áldozni, mit szeretnél megköszönni, mit szeretnél kérni, és kiért/kikért gyújtasz gyertyákat, füstölőket. Tudod, hogy mi a módja a gyújtásnak, hogy mennyit kell vásárolni, és hogy kell bemutatni az áldozatot. Nem vagy buddhista, nem is leszel, kívülálló maradsz, de a hited adaptálod ehhez a közeghez.

Mindkét esetben bent vagy a templomokban, de nem vagy részese semmilyen ott zajló és a szerzetesek által megáldott folyamatnak. Magadnak, magadért teszel.

…és lehet úgy is érkezni, hogy ennél többet szeretnél. Belül szeretnél lenni, részese szeretnél lenni és nem csak egy látogató kívülálló. Mert áldást szeretnél kérni és kapni. Mi így érkeztünk Tibetbe, ennyire konkrét céllal. De ez a nem buddhisták számára olyan cél, amelynek nagyon kicsi a megvalósulási esélye. Még a mi Mr. LEE-nknek is magyaráznunk kellett a különbséget a jelenlét és benne lét között. Jelen lenni és végignézni egy szertartást bárki számára elérhető, hiszen vannak nyitott, a látogatók számára rendezett szertartások, hasonlóan egy keresztény miséhez. Bárki beülhet a padba, bárki imádkozhat. Meghallgatást és személyes áldást kérni mondjuk egy püspöktől a keresztények világában sem egyszerű folyamat, hát még a buddhista szerzetesekében.

A Labrang Monostorban két olyan szerzetes is él, akit Buddha reinkarnációjának vélnek. Egy kilenc éves kisfiú, aki a hitük szerint, látja a jövőt. Nos, őt igyekeztünk elkerülni. =D …és egy idős Rimpoche (ahogyan ők nevezik, Rambucsi) aki a gyógyítás terén bír kiemelkedő képességekkel. Hozzá szerettünk volna eljutni. Ő a Monostor lámája, és az itt található gyógyító buddhista egyetem vezetője.  Nagyon ritkán tart meghallgatásokat.

Mr. LEE este egyedül hagyott bennünket a sétánkon, azzal a felkiáltással, hogy elmegy megnézni, hogy mit tehet az ügyünkben, majd másnap reggel széles vigyorral az arcán jött, hogy egy pici kis eredményt sikerült elérnie. Talált egy olyan szervezőirodát, ahol a turisták látogatását készítik elő a Monostorban és az ott dolgozó világi szerzetesek látni szeretnék a családunkat. Megismerni, váltani néhány mondatot velünk. Itt kaptunk a beszélgetés után instrukciókat, hogy mely templom templomszolgáját látogassuk meg, további lépésként.  Hamarosan egy apró kis cellában találtuk magunkat, aminek az összes bútorzata egy fa priccsszerű ágy volt, a szoba közepén elhelyezett vödör, benne, izzó kövekkel, ez szolgáltatta a fűtést és a fal mellett egy pad, ahol, mi, mint a verebek sorban meghúzódhattunk. Világítás nem volt, csak egy mécses és a pici koszos ablakon beszűrődő fény. Egy fiatal szerzetes ült az ablak előtt, a priccs közepén lótuszülésben, előtte papírtekercsek sűrűn teleírva tibeti szent szövegekkel, mellette egy piros alapon fehér pöttyös, zománcozott kis fémlábasban ételmaradék. Rizs és leforrázott mangold levél. Soványka ebéd. Magbabonázott a kép. Annyira szürreális volt, hogy mi ott ülünk sorban egy olyan, láthatóan személyes lakótérben, ahol még vélhetően soha sem járt idegen ember, hogy teljesen zavarba jöttem. A szerzetes kérdezett kínai nyelven, Mr. LEE fordított, én válaszoltam, Mr. LEE visszafordította. Így beszélgettünk. Kik vagyunk, miért és honnan jöttünk, mi célból. Én mit és hogyan tanultam a chengdui egyetemen és mióta és hogy szolgálom embertársaimat. A beszélgetés egyértelműen azt célozta meg, hogy az érdemességem nyilvánvalóvá váljon. A betegségemről, az érkezésünk céljáról két mondat esett, azon volt a hangsúly, hogy én mit adtam másoknak eddigi életem során.  A gyerekeim és a férjem némán ültek, fogták egymás kezét. Néha rájuk pillantottam és végtelen szeretet és büszkeség fogott el irányukba, hogy itt vannak velem, megélik, vállalják ezt az egészet.  A fiatal szerzetes is látta a családom itt is összefonódó lelkét és elismerően beszélt arról, hogy milyen hitelesnek látja az elmondottakat és azt, hogy mennyire összhangban vagyunk, mi öten. Kitépett egy lapot, egy kis jegyzetfüzetéből és tibeti betűkkel, írt rá egy ajánlást. Mi átadtuk az adományunkat és megköszöntük a támogatását. Áldásával engedett a további utunkra. Már itt remegő lábakkal léptem ki az ajtón, és végtelen hálával, hogy tovább mehetünk a célunk felé.

A kis kézzel írott ajánlás minden ajtót kinyitott, így újabb személyes kis cellák jöttek, újabb szerzetesekkel, újabb beszélgetések, újabb kérdésekkel, újabb áldások és szépen, lassan haladtunk a felé a templom felé, ahol a mi Lámánk tartotta a meghallgatást. Itt már egy tágasabb szobába vezettek be bennünket. A tágasabb ez esetben az takarja, hogy már nem 2x2 m, hanem talán 4x3, tehát nem egy bálteremről beszélünk továbbra sem, csak egy picit nagyobb térről. Fa priccs helyett puha ágy, vödör és kő helyett öntöttvas pici kályha, számítógép asztal, és számítógép, szék, meg apró szekrény volt a szoba felszerelése. Fával burkolt falak, nagyobb ablak, több fénnyel. Mindez a korábbiakhoz mérten jelentős változás és még az is, hogy itt már tudtak az érkezésünkről. Megelőzött bennünket a hírünk.  J A templom udvarán éppen zárt szertartás zajlott, csak a szerzeteseknek. A pici kis szobába behallatszott az imájuk, énekük. Több mint egy órát várakoztunk itt, de már boldogan, mert tudtuk a célegyenesben vagyunk, be fogunk jutni az egyik élő Buddhához. Amikor véget ért a szertartás, kimehettünk a belső, látogatók előtt elzárt templomudvarra. Rajtunk kívül még jöttek mások is, tibeti nemzetséghez tartozó családok, több gyerekkel, nagyon szép tradicionális ruhákba felöltözve. A nők haja gazdagon feldíszítve féldrágakövekkel, a derekukon, ezüstveretes öveken szintén drágakő berakásos ezüst tőrök lógtak. Volt, aki nyíltan bámul bennünket, leplezetlen kíváncsisággal, mások lopva, a gyerekek meg őszinte meglepődésükben, mutogatva. Mi voltunk a csodabogarak, az idepottyan fura szerzetek. Egy kíni és öt európai. Zavarba ejtő társaság.

Várakozás közben figyeltük, ahogyan a szerzetesek összehajtják a szertartás alatt leterített vastag, nehéz szőnyegeket, amelyeken lent ültek a templomudvar hideg kövén, piros, vörös palástjaikba burkolózva. Majd végre feltárult az ajtó, ami mögött a Rimpoche fogadta az áldásra várakozó családokat. Egymás mögött haladtunk és még valakik bent voltak nála, a nyitott ajtón keresztül figyelhettük, hogy mi történik odabent. Mindenki még a küszöb előtt térdre ereszkedett és lehajtott fővel térden kúszva közelítette meg a főpapot. Átadták adományaikat, ami általában egy borítékba helyezett pénzadomány és fehér, hosszú sálszerű selyemkendő volt. A fehér szín szimbolikusan a nyitottságot jelezi a magasabb rendű, átölelő tudás előtt. Nekünk nem volt ilyen kendőnk. Ezt látva, hozzánk lépett egy ott segédkező szerzetes, és Miklós fiam kezébe nyomott egy kendőt, kibontotta és mindannyiunk karjára rátekerte. Az előttünk várakozó család következett, ők is letérdeltek, ekkor láttunk igazán, hogy hol is járunk. Egy szentképekkel és szobrokkal gazdagon feldíszített kis szoba sarkában egy karosszékben ült egy idős ember. Valaha magas, erős karokkal, hatalmas nagy tenyérrel. Vállán átdobott aranysárga szerzetesi ruhája alatt meztelen felsőtesttel. Ez teljesen szokványos a buddhistáknál, a hideg ellenére is csak magukra terítik szerzetesi ruháikat, köpenyeiket. Szinte teljesen kopasz, fején, arcán, cserzett barna bőr. Szeme körül mély szakalábak futottak és árulkodtak arról, hogy sokat mosolygott életében. Több szerzetes vette körül, akik segédkeztek az adományok átvételében, a látogatók terelgetésében. Mindenki, aki ezen a napon áldást kért tőle, egy-két percig kapott meghallgatást. Mindenkinek megérintette a fejét és útjára bocsátotta. Mi következtünk. Még az ajtó előtt, egymás után térdeltünk le és ekkor meglepő dolgot történt, a Rimpoche olyan éktelen nevetésben tört ki, hogy alig tudta abbahagyni és majdnem leesett e székről. Szinte megfagyott a pillanat, benne mi is és ő csak nevetett szívből jövően. Nézett bennünket a nevetéstől könnyes szemekkel és nem értette, hogy mit is lát valójában. Tibeti nyelven beszélt hozzánk. Egy szerzetestársa kínaira fordította, amit Mr. LEE angolra, nekünk. A Rimpoche elmondta, hogy ebben a szobában még soha sem járt sem európai, sem kínai ember és azt, hogy most itt térdelünk előtte hatan, ő nem érti. Mit keresünk mi itt, honnan jöttünk és hogyan kerültünk ide? Egyáltalán hogyan jutottunk el hozzá. Elmeséltük hát szépen sorban, hogy Magyarországról, Európából, hogy mennyi szerzetes áldását kellett kérnünk, mire ide elértünk, hogy áldásért jöttünk, és hogy kik vagyunk. Én elővettem azt a papírt, amely hetven betegtársam nevét tartalmazta, akiket magammal vittem hozzá, hogy nekik kérjek áldást a gyógyulásukhoz. Eddig csak egyszer szakított meg bennünket. Amikor azt mondtuk, hogy Magyarországról érkeztünk. Meglepődött. Akkor azt válaszolta, hogy ismeri az országunkat és tudja hol van, egy szent teknőben fekszik egy nagyon szép, áldott ország. Az én könnyeim ezeknél a mondatoknál eredtek meg, és innen már végig patakzottak.

Megnézte a papírom és azt kérdezte, hogy „..és te is meg akarsz gyógyulni?” Korábban még szó sem volt arról, hogy én is beteg vagyok ezért meglepetésként ért a kérdése. Azt válaszoltam, hogy igen és átadtuk az adományinkat. Lenyomta fejünket és elkezdte kopogatni a fejünk tetejét és közben énekelt, egyik szent éneket a másik után, majd imára váltott, és hol az én fejem, hol a fiaimét, hol a férjemét, hol Mr. LEE-jét kopogtatta, de az enyémet legtöbbször és leghosszabban. Már hangosan zokogtam, olyan mélyről jövően, mintha a zokogássommal életem összes fájdalma, félelme, betegsége, gyarlósága kiszakadna belőlem. Éreztem, ahogy egyre könnyebbé és könnyebbé válik a lehajtott nehéz fejem, vele együtt a lelkem. Szorongattam a papíromat és lecsöppenő orral, összefolyó könnyekkel mondogattam magamban: „Gyógyuljatok meg ti is! Én már rendben leszek.” Elhallgatott, felemelte a fejünket és elkezdett beszélni hozzánk. Azt mondta, menjünk haza, a mi hazánkba, ott már minden rendben lesz és nyugodjuk meg. Engedjem el a félelmeimet, már nincs rájuk szükség. Meg fogok gyógyulni, mert akiben ennyi erő van, hogy a gyógyulásáért eljön ilyen messzire, megpróbálja a lehetetlent is, az meggyógyulni is képes. Aki eljön eddig és úgy kezdi, hogy másoknak kér, az méltó az áldásra. Akit elkísér a családját is, az erősebb támogatással, forrásokkal bír, mint bárki. Azt mondta megáld engem és a velem lévőket mind. Azt mondta, hogy akik nevét magammal hoztam azoknak is áldást küld, de azt az üzenetet is, hogy a gyógyulás munka, lemondás és áldozatvállalás. Sok minden elengedése, sok ragaszkodás elhagyása. Aki csak valami csodára vár, az nem fog meggyógyulni. Aki keresi a változást és létrehozza a változást, az igen. Azt mondta Buddha kevés, hogy az embert megmentse önmaga gyarlóságától. Az ember, csak önmagát mentheti meg és akkor Buddha áldása is érvényesül. Azt mondta, jó gyógyító vagyok. Megáldja a szándékom, hogy embereken segítsek, megáld, hogy ne fogyjon el soha a hitem, ne fogyjon el soha az erőm. Azt mondta óriási tisztelettel ajándékoztuk meg, hogy eljöttünk, megmutattuk a hitünket, pedig nem vagyunk buddhisták.  Azt is mondta, hogy menjünk és az ő kórházukból, vigyünk annyi és olyan gyógynövényt, amire és amennyire csak szükségünk van.  Megköszönte, hogy megtiszteltük és elbocsájtott. Szó szerint kitámolyogtunk azt udvarra, a nekünk kínairól tibeti nyelvre fordító szerzetes kikísért bennünket, hogy útba igazítson és még néhány információval ellásson a gyógynövényeket illetően. Több, mint fél órát voltunk bent. Alig tudtunk már koncentrálni a szerzetesre, mert összeborulva sírtuk. Én alig tudtam abbahagyni, csak jöttek és jöttek az újabb zokogáshullámok. Mr. LEE állt mellettünk lehajtott fejjel és könnyes szemekkel. Mi neki köszöntük, hogy lehetővé tette számukra életünk egyik legmeghatározóbb lelki élményét, utazását. Ő meg nekünk, hogy nekünk köszönhetően ő is megélhette ezt az élményt. A könnyektől átáztatott papírom szorongattam a zsebemben, néztem a szürke eget a fejünk felett és megértetem mindent, elfogadtam mindent, elengedtem mindent és békére leltem.

Lassan kitámolyogtunk a templom belső udvaráról. Olyan érzésünk volt, mint amikor az idő érzékelhetetlenné válik. pl egy balesetben, vagy egy meccs döntő pillanata után, vagy amikor a futó egy világversenyen átszakítja a célszalagot. Lelassul minden. Érzed a szívverésed, érzékeled, hallod a légzésed és minden érzékszerved és a rajtuk keresztül befogadott világ kiélesedik. Szinte lézengtünk az utcákon, lassan lépdelve, szó nélkül próbáltuk feldolgozni az átélteket. A feldolgozhatatlant. Néztük a fölénk tornyosuló arany sztúpát és szinte mindannyiunkat automatikusan felé vitt a lábunk. Valamiért tudtuk, hogy ott még dolgunk van. Valahogyan fel kell emelkednünk, a lehető legmagasabb pontra, minden fölé, hogy józanul rá tudjuk nézni erre a helyzetre. Mert megint megéltük a LEHETETLEN-t. Mint már sokadszor Kínában, most Tibetben is. Amióta csak elindultunk életünk nagy kalandjára, és felültünk a Kína felé tartó gépre, olyan módon tágítottuk a saját határainkat, olyan személyes célokat tűztünk ki és olyan esélytelen helyzeteknek vágtunk neki vak hittel, amit mások talán még álmodni sem mernek. De ez nem is lényeges, a lényeges a történetükben az, hogy mit éltünk meg, hogy mégis hogyan alakultak úgy a dolgok, hogy minden vágy céllá alakult, és célok meg megvalósult élményekké. Ma azt hiszem az ember nem mindenre képes, de sokkal többre, mint amit elhisz önmagáról, mint amit készségei, képességei alapján remél, vagy amibe még a kockázat tudatában is bele mer vágni. Az ember sokkal, de sokkal többre képes, mint ahová őt a határai beszorítják. Mert az ember egy dologgal soha sem számol, önmaga esélyeit latolgatva. Mégpedig azzal, hogy nincs egyedül. Nem neki kell egyedül megküzdenie, elérnie, kibírnia. Minden célunk mellé odarendelt a sors embereket, ismeretleneket, véletlenül mellén k szegődőket, akik mind, mind valamiért mellénk álltak. Segítettek bennünket az utunkon, gördítették el előlük az akadályokat. Nem akarom misztifikálni, csak objektíven a helyzetünket írom le. Egész Kínai tartózkodásunk alatt, egy zárt társadalomban élő, elsőre nagyon bizalmatlan, de kíváncsi emberhalmazzal találkoztunk, és természetesen sok hozzánk egyénileg viszonyuló emberrel is. Nyelvi nehézségekkel küzdöttünk, kulturális nehézségekkel, megértés szakadékokkal.  Nem segítettek bennünket a gesztusok, kézjelek, mimika, mert azok sem egyértelmű közös alapokon nyugszanak a két kultúrában. Még lerajzolni sem tudtam amit szeretnék, mert Kínában nem értik a sematikus jeleket, az átvitt értelmű dolgokat, nehezen boldogulnak az ilyen tartalmakkal, ok okozati összefüggéssel, vagy múlt/jelen/jövő idősíkkal, de még gyakran, a térbeli pozíciókkal is. Azt hiszem, amikor minden nyelv csődöt mond, akkor jön az, hogy elkezdünk a lelkünkkel beszélni. Elkezdünk nagyon jól és mélyről figyelni egymásra, a rezdülésekre, a test jeleire, a szemek jeleire, a mosoly apró jeleire. Törekszünk az egyértelműségre, hogy segítsük a másikat, hogy meg tudjon bennünket érteni és a másik is törekszik, hogy közelebb kerüljön, kinyíljon. Itt kellett rájönnöm, hogy mekkora áldás, ha nincs közös nyelv, mert az hozza meg az igazi mély, értő, jó szándékú, teremtő figyelmet. Ha nincs nyelv, akkor az intuíció vezet bennünket. Akkor nincs félreértés, csak törekvés a legjobb szándékra és legjobb befogadásra. A nyelv hiánya megteremti a szívvel látás, hallás képességét és akkor a nyitott szív vezet, támogat, segít. Ilyen nyitott szívű ember kísértek bennünket az utunkon és remélem, azért mert a mi szívünk is nyitott tudott maradni mindvégig.

Emlékszem, amikor a klinikán egy buddhista szerzetest kezeltem. Egy fiatal, Parkinson kórban szenvedő férfit. Szégyen és félelem volt a szemében, amikor a keze megállíthatatlanul remegett. Szégyen, mert noha szent fogadalomban élt, a férfi erejének elvesztése egy nő számára vált a legszembeötlőbbé, és a félelemét, mert nem értette, hogy mi történik a testével.  Elfordította a fejét és szótlanul tűrte, hogy beleszúrjam az akupunktúrás tűket. Nem nézett rám heteken keresztül, csak a falat bámulta vagy az ablakon át a szürke, nehéz szmog felhők ködét. Igyekeztem én is lehajtott fejjel, szintén nem nézve rá, nem ejteni zavarba az érintésemmel, szakszerűen végezni a dolgomat.  Ha beszúrtam a tűket, ő feküdt az ágyon és befelé fordult a fal felé, én meg mindig betakartam, hogy ne fázzon a hideg, fűtetlen kórházban. Láttam, ahogyan remegő kézzel morzsolja a malát és imádkozik. Amikor a kezelés végén kihúztam a tűket, megszűnt a kézremegése. Igyekeztem gyorsan végezni a mozdulatsorral és a lehetőleg legkevesebbszer érinteni őt, de ez egy eléggé nehezen kivitelezhető mutatvány, hiszen a kezelés végeztével még át is mozgattam a vállövi izomzatot, a felkart, a tarkót és gerinc melletti hosszanti izmokat. Átmasszíroztam a tarkóját és fejen található reflexpontokat.  Egy nap a mozdulatsor végén megfogta a csuklóm. Szorította szinte fájóan és nem engedte, még oda nem jött egy kínai orvos, aki fordítani tudott, hogy értsem, amit mond. Mindennél jobban örültem akkor ennek a szorításnak. Minden benne volt. A világaink közt tátongó szakadék és a szakadék felett ívelő híd is egyben. Egy Parkinsonos szorította kezem. Hatalmas öröm volt ez számomra. Aki ismeri a betegség természetét, az tudja, hogy ez mekkora eredmény néhány tűszúrástól.

Azt mondta, nevet ad nekem, mert meg szeretne áldani és ahhoz nagyon fontos a név. A Xian Na (Hszién ná) nevet kaptam tőle. A név többféle jelentést is hordozhat, a kiejtéstől függően: úttörő ő, elérhetetlen ő, érinthetetlen ő. A nevem nagyon szépen leírja azt a kontextust és viszonyt, amelyben született. Ekkor néztünk csak egymás szemébe, mert ez a név az egész találkozásunk, az együtt töltött napjaink tartalmának minden vonatkozását leírta.

A Parkinson kór természete, hogy a férfierő, a Yang kórosan lecsökken a szervezetben. A bűvös erejű tűk mellett a női erőm, a Yin táplálta heteken, hónapokon át a kialvó Yang-ját. A tőle ajándékba kapott név viszont, keretbe foglalta a viszonyunk, tisztelettel töltötte meg, egészségessé és mélyen emberivé változtatta. Azt hiszem ilyen az, amikor a lélek nyelvén vagyunk képesek megszólalni.

Hálával teli szívvel néztünk le a sztúpa mellől a templomudvarokra, a távolban meghúzódó városra, az utcákon fázósan a palástjukba burkolózva gyalogló szerzetesekre. Álltunk az aranyborítású csúcs mellett és összeölelkeztünk a szélben. Néztük a fejünk felett köröző sast és tudtuk, hogy most már haza kell mennünk. HAZA haza, mert minden, amiért jöttünk megtörtént.

Búcsúzóul, mint a Monostorban zarándokló sok millió beteg ember, mi is körbejártuk az egész templomvárost és megforgattunk az összes imamalmot, amit csak találtunk. Igyekeztünk semmit sem kihagyni a hálánkból, előttem mentek a fiam és hallgattam őket, ahogyan fennhangon sorolták „Hálás vagyok az életemért, hogy ilyen anyácskám és apácskám van, hogy ilyen testvéreim vannak, és ilyen gazdag életem, hogy okos vagyok és egészséges… „  Más könnyek voltak már ezek.