TIBET - AZ ÚT 2.

Kicsivel több, mint 830 kilométer az út Szecsuán tartomány Chengdu városa és Qinghai tartomány Xiahe városa között, már ha nem hagyatkozunk a Google térképre, hanem megnézzük a kilométer-órát induláskor és érkezéskor.  Az út 2008-ban épült, addig nem volt. Illetve komolyabb gépjárművekkel járható út nem.  Helyenként velünk párhuzamosan a hegyoldalban futott a régi útszerű kavicsos, murvás lélekvesztő, alig fért el rajta egy jármű.  Nem is arra tervezték, hanem állatok szállította rakományokra, ló- és jak-karavánokra. Az évszázadok során van, ami soha sem változik, pl. a ló és jak-karavánok, vagy éppen az állatok terelési iránya továbbra is megmaradt az új úton is. Ennek örömét élvezhettük lépten-nyomon, amikor több tíz/száz egyedből álló gulya ment át keresztbe az úton, vagy nagyon gyakran jött velünk szemben a teljes útszélességet lefedve, mert a gulyásnak az út könnyebb terep volt, mint az utat szegélyező meredek sziklafal, ahol az állatok ugyan nagyon pompásan elvannak, de a gulyás a lovával (mert itt lovon járnak) komoly terepkihívásokkal küzd. A új út a G213-as jelet viseli. A Google útvonaltervező szerint ez az út valójában 740,2 km, de hát Kínában vagyunk, ami eltereléseket, kerülőket, útlezárásokat, vagy éppen csak váratlan fordulatok ezreit takarja. A váratlan fordulatok közé tartozik a hegyről leömlő alkalmi vízesés és az általa alámosott utak, ami az olvadással felduzzad, majd a melegedéssel eltűnik, mintha ott sem lett volna. A térségre jellemző folytonos tektonikus mozgások miatt földcsuszamlások, kőgörgetegek, sziklaomlás, beomlott útpálya, lezúduló autóméretű vagy még nagyobb sziklatömbök teszik lélegzet-visszafojtottá az utat. Az állatok hektikus mozgása az úton mindehhez képest már elenyésző apróságnak tűnik.

Mindez együtt viszont számtalan balesetet eredményez, meg hát a Kínára jellemző közlekedési morál is. Ennek eredményeképpen elrettentésül az út mellett vagy nemes egyszerűséggel az úton hagyott számtalan gépjárműroncs és gyakorta a járműből kiesett és érintetlenül hagyott személyes dolgok állítanak örök emléket az emberi múlandóságnak. Borzongva néztük a fiúkkal ez egyik szinte felismerhetetlenségig összezúzott roncs mellé odahelyezett koszos leszakadt lábú plüssmacit.

De úgy tűnt, hogy mindaz, amit mi nem kínai utasként észrevettünk és a hatása alá kerültünk, el sem jutott a mi kínai sofőrünk tudatáig.

Az utunk elején, egy-két száz kilométeren át egy folyóvölgyben utaztunk. Megrendülten néztük a folyó által a partfalra felrakott több méter széles háztartási szemét, műanyagpalack, állati tetem csíkot. Az emberi butaság és felelőtlenség cseppet sem idilli látványát. Valami helyi rituálé része lehet ez, mert míg a szecsuáni (azaz kínai) tartományban végig követett bennünket, addig a tibeti magas hegyek közt és később a fennsíkon már nem találkoztunk vele; mindezt nehéz borzongás nélkül konstatálni és érzelemmentesen kezelni – a majdnem minden hídra „következetesen” felakasztott állatfejeket, a lovak, birkák, kecskék oszlásnak indult koponyáit.

Kínai életünk során számtalan kulturális sokk-kal meg kellett már küzdenünk. Volt, ami könnyebben ment, nem változtatva a nyitottságunkon és tolerancia képességünkön. Volt, ami nehezebben, mert tényleg sokk-szerűen hatott ránk és komoly belső dilemmákat okozott, hogy meddig vagyunk hajlandóak elmenni egy kompromisszumkötésben.  Most újra megérkeztünk a kibuggyanó könnyekhez és bár igyekeztünk elkapni a fejünket, a látvány beégett a retinánkba és nem robogott el mellettünk nyomtalanul.  A kultur-sokk egyik megemésztési formája a racionalizálás, ha találunk ésszerű magyarázatot az észlelt jelenségre, ami megnyugtatja a belső ellenállást és az abból fakadó kellemetlen megélést, feszültségeket. Minden ilyen új helyzet hosszas átbeszélést von maga után, utóéletet, családi feldolgozó, beszélgető, megnyugvást kereső és adó munkát.  Mi állatszerető emberek vagyunk, nem szélsőségesen zöld elvűek, de igyekszünk az állatot tisztelni életében és holtában is. Nem okozni neki felesleges szenvedést, nem kitenni kiszolgáltatott helyzeteknek. Minden állatot szeretünk. A lovakat kiemelten. Ezért egy a hídra kiakasztott lófej vagy a hegyről lebuckázott és az út mellett a nyakát törő, de napokig otthagyott oszló fiatal csikó látványa nem hagy bennünket érzelemmentesen. Hiába kérdeztük, vajon milyen szent rituálé nevében lógnak az állattetemek a hídpilléreken, nem kaptunk megnyugtató választ. Az elfogadást tehát ez esetben nem segítette a megértés.

Később sajnos még nagyobb és még hosszabban tartó sokkot kellett megélnünk, amit talán még nagyon sokáig cipelni kényszerülünk.

Magyarországon törvény által előírt kötelességünk a közúti balesetet szenvedők segítése, elmulasztása esetén büntethetőségünk nem kérdéses. Egy nyílt terepen, a hírtelen jött hófúvásban egyszer csak egy egy-két perce történt baleset csataképe bontakozott ki előttünk. Összeroncsolódott járművek az út két oldalán az árokban, az úton az ütközés törmelékei és egy harmadik több oldalról is összetört jármű. Mindegyikben emberek. Volt, aki mozgott és volt, aki nem. Bennem, mint valamikori mentő(s)ben, (az zárójelben a köznyelvben elterjedt megnevezés) hivatásos segítőben ilyenkor lepörög minden jól begyakorolt mozdulatsor, az osztályozások, a mentés menete, a további riasztási formulák, információk begyűjtése, továbbítása, stb. Elindul a jól ismert vértolulás az agyban, az adrenalin fröccs, ami mobilizál mindent. A többször tapasztalt érzés, amikor elkezded hallani a saját légvételed és a szíved ritmusát, kiélesedő érzékszervekkel érzékeled a világot magad körül, fókuszálsz és már mozdulnál. Hangod megemelve adod ki az „Állj!” - parancsot és ugranál, hogy tedd a dolgod.

De a sofőr szokatlan sebességgel közelít a baleseti helyszínhez, kissé lassít, szlalomozva kerülgeti a járművek törmelékét, én már próbálom felmérni az autóból, hogy hol kell kezdenem, amikor meglódul alattunk a kocsi és amilyen gyorsan csak lehet, távolodunk a bajbajutottaktól. Tiltakozom! De hiába! Távolodunk! És nem állunk meg! Haragszom és elkeserít, hogy itt más van. Más kultúra, más hozzáállás, más törvények. Dühös vagyok, mert erőszakot tesznek rajtam, rajtunk, mert nem járhatok el úgy, ahogy az alapvető emberség, a morál, a belső tartásom, a segítő attitűdöm vagy hivatásos szakmai szerepeim diktálják. Kiabálok, de süket fülekre találok, nem értik, hogy mit akarok.

Pillanatok alatt lezajlott bennem minden, amit a saját balesetünk kapcsán már megtapasztaltunk, az ismert ok-okozati összefüggések, az osztott, terített felelősség kérdése, hogy ha nem vagy az adott balesetben jogilag és segítő szereped által a beavatkozás jogával felruházott személy, aki ebben és más esetekben is csak mentőkocsival vonuló orvos lehet és senki más, ez esetben te viseled az esetleges egészségkárosodás (halál) következményeit. Noha nem Te voltál a baleset okozója, csak jóhiszemű segítő vagy, mégis tiéd a beavatkozás felelőssége és minden következményért Te vagy büntethető!

A sofőr rezignáltan továbbhajt, mintha mi sem történt volna, Mr. Lee nyugtat és mi érezzük, hogy nehéz kereszt lesz, amit mostantól a lelkünkben cipelnünk kell. Valakiket otthagytunk az út mellett sorsukra. Mert Kína más.

Bénultan ültünk az élmény hatása alatt, megsemmisülve a kultúrák különbözőségében. A gyerekeim elbizonytalanodva néztek ránk; látni a riadtságot a szemükben ordítóan fájdalmas volt, nagyon nehéz órák és nagyon nehéz beszélgetés várt ránk.

Az utunk tehát sem fizikailag, sem lelkileg nem volt könnyű. Az emelkedett hangulat törékenysége kilométerről kilométerre újabb bizonyosságokat nyert és még az út felén sem voltunk túl.

Volt pillanat, amikor nagyon vágytunk valami megállásra, valami kiszállásra, vagy valaminek a meg nem történtté tételére.  Amit néhány napja esszenciaként írtam az úttal kapcsolatban szinte minden pillanatunkban jelen volt. „Két dolog teszi igazán próbára az embert, ha nem történik vele semmi, vagy ha minden egyszerre történik.” Talán most már érthetővé vált az a mondatom is, hogy az utóbbi ad nekünk most bőven feldolgozandókat.

A krízisek mellett néhány alapjellemzője még az útnak és talán a legfontosabb: az indulási ponttól száz kilométerre eltávolodva már kétezer méter tengerszint feletti magasságon voltunk.  A legmagasabb ponthoz az utunk felénél érkeztünk, négyezer méter magasságba. Itt a levegő oxigén tartalma a normál érték 70 % körül mozog. Megterhelő az egészséges szervezetre nézve is. Négyezer méter magasságig a hegymászók többlépcsős akklimatizálódással jutnak fel. Mi egy nap alatt tettük meg ezt az emelkedőt és bár nem gyalogosan, hanem gépkocsival és igyekeztünk előre felkészíteni a szervezetünket az oxigénhiányra helyi gyógynövénykoktélokkal, amelyek növelték a vérünk oxigénmegkötő kapacitását, mégis éreztük: az út, a hegyek az erősebbek.

Az első napunk első állomásán kedves élmény is ért bennünket. Egy aprócska város útmenti piacán szentnek kikiáltott, gondozott és ápolt, feldíszített fehér jakokkal barátkozhattunk. Borsos áron készíthettünk velük fotókat, de boldogan tettük. Megcsodáltuk a piac gyógynövény és aszalt gyümölcs, tibeti népi ékszer és helyi ételkülönlegességek kínálatát. Bevásároltunk tibeti gyógy-gombákból és a helyi égetett mézzel és puffasztott hajdinával készített édességből. Készítettünk fotókat a víztározóról és a háttérben meghúzódó kékes árnyalatú mesekönyvszerű hegyekről. Ha a felszínen maradsz és átlépsz a téged ért összes megrázkódtatáson, akkor megmutatja magát a táj, az emberek és minden, ami a földnek ebben az eldugott szegletében szép és értékes.

Az első esténk és éjszakánk már egy hagyományos tibeti és zömében tibetiek által lakott városban köszöntött ránk. Millió apró részlet, a szándékosan terelt figyelem és a turisták számára kialakított üzletsorok, éttermek és kávézók feledtették velünk az utunk viszontagságait. Már amit lehetett.

Gyorsan rájöttünk, hogy ami általában Kínára jellemző, hogy a gazdagnak vélt nyugati turistáktól mindennek borsosabb árát kell megkérni, nos, ez alól Tibet sem kivétel.

Emma kávézójában a jakhamburgernek súlyosabb ára van, mint otthon egy Michelin-csillagos étteremben a marinírozott francia libamájnak.  ..és itt jakból lényegesen több van, mint otthon libából. Gyakorlatilag csak a külföldiek számára kuriózum a hegyi tulok, a helyieknek nem jelent kiemelkedő élvezeti élményt, lévén, hogy minden porcikáját elfogyasztják. Van, amit szükségből és van, amit babonából. A boltok tele vannak szárított jakpénisszel és herékkel, mert az itt élők hite szerint az állat képességei és kondíciói a fogyasztókra is átragadnak.  A helyiek néhány, a fennsíkon elejthető vad kivételével nem is jutnak hozzá más fehérjeforráshoz, csak a jak húsához.

Szóval Emma megkéri mindennek az árát. Ő egy tüneményes, cserfes, aprócska han kínai nő, aki meglepően jó angolsággal fogadja a városba érkező nyugati vendégeket, és aki igyekszik a település kulturális vérkeringésébe lüktetést vinni. 

Szóval Emmánál reggel óvatos lassúsággal kortyoltuk a az aranyárban mért híg amerikai típusú, a hosszúnál is hosszabb kávét. Nem kellett attól tartanom, hogy a benne található hatalmas koffein mennyiség megzavarja a terápiámat, mert ízre a mi jó régi, kissé avas Omniánkra hasonlított, talán azzal a különbséggel, hogy itt teaszerűen sikerült megfőzi. Ami annyit jelent, hogy egy csésze presszó kávéhoz való őrölt kávémennyiséget kb. két deci vízbe főznek bele.  Gazdaságos szokás, főleg, hogy az ára a Kopi Luwak kávéjával vetekszik.

Bár Emma igyekezett kitenni magáért, hiszen mint kiderült Mr. LEE minden idemerészkedő külföldi turistát (bár nem sokan vannak) J Emma kávéjával itat. Mégis itt is, mint Chengduban korábban, szembesültünk az aranyszabállyal, ami egész Kínára és most már tudtuk, Tibetre is jellemző, ami így szól, „az, hogy minden ehetővé váljon, csak hőfok kérdése”.  Amely aranyszabály megszegése a mi esetünkben azzal a következménnyel járt, hogy a nem magas hőfokon kezelt élelmiszerek, mint pl. a jakhamburgerbe behelyezett mosóvizet soha sem, de a konyha koszos padlóját annál inkább látott saláta, hőkezelés híján magán viselte mindazoknak a baktériumoknak a tömegét, melyekkel önszántunkból nem kívántunk volna találkozni. Mindettől az utunk hátralevő része még izgalmasabbá vált és kétség kívül kényszerű megállóktól tarkítottá. Az utunk két harmada egy végeláthatatlan fennsíkon vitt keresztül, mely az év sok hónapjában virágszőnyegbe burkolózva pompázik. Még a National Geographic is mint pazar, semmihez sem fogható élményről ír róla. Bátor, mindenre elszánt és lovagolni vágyó külföldi turisták csoportjai látogatják, akik az utat szegélyező kis csoportokban felállított jurtákban vagy még egyszerűbb szálláshelyeken töltenek el sok szempontból is felejthetetlen éjszakákat. Nos, mi nem akkor jártunk ott, amikor minden józan, látnivalókra éhes turista. Amikor mi jártunk arra, sem virággal, sem lóval, sem emberrel nem találkoztunk. Csak a préri vett bennünket körül, ahol tomboltak az elemek, tépett bennünket és a fennsík szürke, száraz füvét a szél, és ameddig a szem ellátott lakatlan pusztát tudott csak befogadni távoli elmosódó hegyvonulatokkal.  Az odafele út hóviharai és szürke nehéz felhős, ég a földdel összefolyós kietlen állapotai után nagyon kellett nézegetnünk a National Geographic színes képeit, hogy értsük, az ember miért, milyen mazochizmustól vezérelve indul el erre egyáltalán. Egy dolog jelentett luxust számunkra az út mentén, a viszonylagos egymáshoz való közelséggel fellelhető nyilvános WC-k. A semmi közepén, vagy szélén, vagy ágán, itt minden viszonyítás kérdése. =D A pár tíz kilométerenként a semmiből felbukkanó bódékért és az alatta futó árokért most nagyon hálásak voltuk Emma konyhája és mosatlan salátája után. J Itt ugyanis a legnagyobb luxus, egy földbe vájt gödör, rajta árdobott néhány rozoga léccel és némi erre-arra dülöngélő hevenyészet fallal. Volt külön női és férfi lyuk, bár semmi sem különböztette meg őket egymástól. :)  Eddig ez volt a legnaturálisabb épített nyilvános WC, amiben jártam, bár Kínában kipróbálhattam a személyes hygiene apró helyszíneinek számtalan formáját és mindig meg is állapíthattam, ennél nincs lejjebb, az élet azért gyakorta rácáfolt erre a nézetemre. =D De, ezért is nagyon hálásak tudtunk lenni és, hogy miért, hamarosan érteni fogjátok.  Az utunkat szegélyező pusztát továbbra is mélyen hasította ezer kis szigetre a hegyek felől összefolyó időszakos patakok millió ága. Bár lakatlan területen vitt az utunk sok-sok kilométeren át, fájdalmasan konstatáltunk, hogy Tibetet nem nevezhetjük érintetlen területnek. Mert az emberi élet nyomai, ha másként nem is, a vízmosásokban megtapadó kommunális szemét formájában mindenhol követtek bennünket. Bár nem sok városon vitt keresztül az utunk a közel kilencszáz kilométeren át, az emberi ökológiai lábnyomok mégis jelentősen belevájódtak ebbe, a maga ridegségében is csodaszép vidékbe. Mint korábban már írtam a mindössze kétsávos út néhány éve szeli át a hatalmas fennsíkot és most az út mellé újabb, Kínára oly jellemző gigantikus építkezés nyomja rá visszavonhatatlanul a haladás bélyegét. Egy újabb sok ezer kilométert átszelő gyorsvasút, sok helyen hegyek gyomrában, viaduktokon, magas, levegőben függő vasúti sínpályákon haladva. Sokáig párhuzamosan utazva a majdani újabb kínai csodával, szomorúan és fájó szívvel tapasztaltuk, hogy a néhány tibeti kis autentikus várost úgy szeli át, hogy az épültek felett fut közvetlenül, és láthatóan már a munkálatok is komoly károkat okoztak a kis ékszerdobozszerű házakban. A haladás tehát nem feltétlenül hoz jót e nép életébe. 

Végig az utunkon szembeötlő volt a csak lassan megértésre találó, de látványos különbség a kisvárosok elhelyezkedés struktúrái és az elszórt kis falu jellegű települések látképe között. Noha a városokban is uralkodó volt a porták védelme, a vastag falak, a nagy nehéz kapuk, de egyébként nem volt általánosan jellemző és mindenhol előforduló a városfal, vagy más masszívabb védőbástyák jelei.  Viszont a falvakban a házak szinte mini erődítmények tűntek. Tibet sok száz éves viszontagságos történelme, az abban megélt pusztító dúlásnyomok hozták létre az építészetben is fellehető komoly védelmi nyomokat. A magányos falvak mindenkori kiszolgáltatottsága teremtette meg azt a településképet, amivel az utazó ma a huszonegyedik században is találkozik. A porták a városokban, falvakban is magas, vastag falakkal vannak körülvéve, avatatlan szem nem lát az udvaron belülre. Nehéz, masszív kapu nyílik a világra, de a legtöbb helyen az utcára, a kapu elé láncra kikötött hatalmas házőrző kutyák teszik még nehezebbé az otthonok megközelíthetőségét és jelzik a közeledőnek a határt, egyértelműen.  A legtöbb porta igazodik az életvitelhez, az itt élők állattenyésztő, állattartó életmódjához. A tér első két harmadában a fallal körülhatárolt terület egyben karám is, az állatok számára biztonságot nyújtó terület. Nincs a házakhoz hozzátartozó kert, művelt föld sehol. A porta utolsó harmadában kiemelve, a fal fölé nyúlva helyezkedik el a lakóépület. Mint egy őrtorony. Bizonyára volt is ilyen funkciója a múltban. Puritán, minden luxust nélkülöző kis építmény. Áram, víz és egyéb kommunális szolgáltatások nélkül. A vízforrás mindenki, állat és ember számára is a teljes térséget időszakosan felszabdaló millió patak, vagy a melegebb nyári időszakra megmaradó mélyebb mederágakba összefolyó folyócskák. Egymás mellé guggolva, hasalva itt iszik a pásztor és az állat, itt mosnak az asszonyok, itt fürdetik a gyerekeket, az év melegebb hónapjaiban és talán a felnőttek is néha-néha itt tisztálkodnak. Az év nagy részében sehol. Bár az utóbbi években Tibetbe is betört a fejlődés és sok helyen műholdas, napelemmel tölthető telefonok, és a legmodernebb tévék teszik szürreálissá az életképet. 

Miután az egész tibeti autonóm régió területén nincs vagy csak alig található fa, de nagy kiterjedésű területeken leggyakrabban még cserje sem, nem könnyű a helyiek élete, sem az építkezés, sem a házaik fűtése szempontjából.  (…és a miénk sem lett volna könnyű a korábban említett WC bódék nélkül, ha az szükség úgy hozta, hogy az út mellett meg kellett állni és egy fa, vagy bokor takarásában kellett könnyíteni magunkon, hisz nincs ilyen, sehol. =D ) Nincs építőanyag, tetőszerkezetet adó faanyag. Felhasználnak hát mindent, amit lehet és itt elég szűkösek a lehetőségek. Egy dologból van sok. Illetve kettőből. Állatokból; jakokból, kecskékből és juhokból, illetve azok ürülékéből.  Így az újdonság erejével hatott ránk a felfedezésünk, hogy mégis csak lehet „szarból várat építeni”, hiszen ez az itt élőnek sikerült. Az állati ürüléket használják fel az épületek falaiban és a fűtőanyagként is. Igaz, hogy ezek a kis lakóépületek európai szemmel nagyon messze vannak a vár kategóriától, de a benne élőnek bizonyára ez a legtöbb és legjobb, ami ezen a vidéken elérhető.

Az életkörülményeikből, az élőhelyük komfortszintjéből levonva a következtetéseket arra a megállapításra jutottunk, hogy Tibetnek ezt a régióját nagyon szegény törzsek lakják. Minden vagyonuk a legelőkön ridegtartásban élő jakgulyák sokasága és némi elkerített apró földterület, egy –egy földkunyhó, vagy jurta, talán egy-egy ló.

Hogy honnan van mégis élelmük a húson kívül, talány maradt a számunkra. A visszautunkon csak néhány helyen láttuk, ahogyan az asszonyok teljesen találomra kijelölnek egy földterületet, de nem lazítják fel a földet, nem ássák, parcellázzák fel az egészet, hiszen ilyenkor még fagyott, kemény a föld, vékony olvadt réteggel a tetején. Ezért össze vissza lyukakba ültetik a burgonyát, oda, ahol mélyebbre tudnak ásni, hogy ne fagyjon meg. Mindezt a földön ülve, nem ritkán hasalva teszik, kis kapaszerű eszközzel vágva a lyukakat. Nehéz élet ez.

A közel kilencszáz kilométeres úton négy említésre méltó városon vitt át az utunk. Az első még közel Chengduhoz egy teljesen kínai jellegű város, magas épületekkel, társas házakkal, lakóparkokkal, bármely kínai városra jellemző, arc nélküli városképpel. A második Songpan az első éjszakánk és Emma kávéjának, valamint a tartós következményű jakburger helyszíne, egy kis turista pénztárca nyitogató ékszerdoboz. =D Millió tibeti kézműves terméket áruló üzlettel. Az itt eltöltött esténk sok varázslatos pillanatot adott nekünk. Meglepetés volt a rendezett, tiszta, mindennel felszerelt szálloda, ahol némi pironkodással állapítottuk meg, felesleges volt a mindenre felkészülés jegyében hálózsákokat is cipelni magunkkal. J Itt bár, előfordulnak külföldi turisták, mégis megszokhatatlan látványt nyújt egy öttagú család. Egy szőke (itt még csibeszőke közeli) anya, ősz, de nem öreg apa (ez egész Kína területén felfoghatatlan kuriózum, ott az ősz ember már matuzsálem. =D ) illetve három fiú. …és milyen helyes fiúk! <3 Lépten-nyomon megálltak megcsodálni bennünket, fotózni, megdicsérni a „termékenységemet” és az ő szerintük pompásan nagy orrunkat. =D

Az egyiklegszebb estéje az utunknak, hisz Laci itt töltötte be az 51.-ket és ez nagyon személyessé és kedvessé tett mindnet.  A beszélgetéseink teli voltak reménnyel, a jelenlevés és együttlevés örömével és természetesen kétségekkel is.

A harmadik Zoige városa, valahol az út kétharmadánál. A döbbenet városa. Itt álltunk meg ebédelni a második napon. Felfoghatatlan volt a látvány. Sok mindnet átéltünk már Kínában, sok gyomorforgató dologgal találkoztunk és hittük megedződtünk már, nem érhet több meglepetés, de itt ért. Nem adható át az a látvány szavakkal, ami fogadott bennünket. Kína észak nyugati részén, sok városban van muszlim negyed, így Chengduban is. Ezért megszokottak voltak az iszlám épületjegyek, a müezzin imája, vagy az utcák színes forgatagai, amelyek Chengduban nem nagyon tértek el a más városrészek életképétől. Miután tudtuk előre, hogy egy muzulmán városba érkezünk, arra számítottunk, hogy pezsgő, hangos, élettől lüktető, ösztönös lesz. Ehhez képest megálltunk ebédelni a világ legnéptelenebb, legzárkózottabb, legbüdösebb, legkoszosabb szemétdombra épülő épülethalmazánál. Mindenhol szemét, kiégett és otthagyott járművek, oszló állattetemek, lelakott romhalmazok, és mindenhol pusztulás.  Megkérek mindenkit, hogy ne általánosítson ebből a képből. Nem tudom, hogy milyenek más muzulmán városok Kínában, de Tibet szívében erre az állapotra bukkanni, minden volt csak nem felemelő, spirituális, vagy lélektöltő. Annyira nem illett ez a város arra a vidékre, hogy talán ma is igyekszünk azt hinni egy odapottyantott tévedés az egész. … és lehet az is. Kínát sem kerülte el az elmúlt évtizedek alatt a kényszerűen kialakított áttelepítések, mesterségesen megrajzolt határok, vagy papíron-fejben megalkotott kisebbségek életéről tollvonással döntő politikai irányzat. Szomorú momentuma volt az utunknak ez a hely, talán még szomorúbb, mint az eddigi hitünk. Hisz, azt eddig láttuk, hogy a világ egyik legszegényebb vidékén járunk. Itt szembesültünk azzal is, hogy a legreményvesztettebben is.

Emlékeztek még Rejtő Csontbrigád című könyvére, amiben a táborlakók tűnézés közben szavakat felidézve igyekeztek magukat kötni az élethez? Érzésem szerint Zoige városában az embereknek már nincsenek szavaik, amivel egy valaha szebb, letűnt múltat meg tudnának idézni. Azt hiszem, ott csak teljesen halott lélekkel lehet élni.

Bár nem illik a városok sorába és igazán neve sincs a helynek, valahol az út mellett egyszer csak színes zászlóerdőtől tarkított dombokra lettünk figyelmesek. Tudtuk Buddhista szent területen járunk, megszentelt földön. Hamarosan fel is bukkant előttünk egy pici templom, sztúpa és néhány az eddigiektől eltérő formájú ház, aprócska kis települést formálva. J Barnára cserzett bőrű tibeti asszonyok térdelve mosták a ruhát az alig nulla fok feletti vízben, taknyos orrú, de mosolygós, vidám gyerekek futkostak a hideg szélben egy fémabroncsot kergetve bottal. Van, ami a világban egyetemes, például a kerékabroncs, mint játék.  J Szerzetesek és helyiek keringtek imádkozva az imamalmokkal körbevett épületekben. Színesre festett épületek, óriási horogkeresztekkel az oldalukon, és zászlók, zászlók, zászlók mindenhol. ..és még valami. A településen kívül gigantikus vörös gránit szobor, amelyen kínai harcosok végelgyengülésig viszik a kínai lobogót a Nagy Menetelésben, körülöttük elcsigázott, de hű eszmetársak. Világok (h)arca.

Az utunk során sok meglepő dologgal találkoztunk. Volt, amire volt magyarázatunk, vagy ha mégsem, akkor Mr. LEE sietett a segítségünkre és volt, ami előtt ő is tanácstalanul állt és csak annyit mondott lemondóan, ez Kína ereje. A tibeti utunkon követtek bennünket a hős kínai Mao-katonákat ábrázoló szobrok. Mindenhol a nagy puszta közepén, a semmi legkülönbözőbb, és legésszerűtlenebb pontjain, mindentől távol, mintha egy óriás a játék katonáit csak úgy unalmában elpotyogtatta volna, itt-ott feltűntek Mao nagy menetelésének hősei, vagy áldozatai. Ezt majd a történelem még sokszor át fogja nevezni.  Ezek a mindenhol szerencsétlenül szétszórt emlékőrök hivatottak jelezni az erre járóknak, hogy ki a vidék igazi ura és, hogy a nagy kulturális forradalom képes volt megrendszabályozni ezt a rideg, makacs pusztát is.

Folyt. köv. J