TIBET - MEGÉRKEZÉS 3.

Valljuk be, legtöbbünknek Tibetről a Hét év Tibetben című filmből van némi romantikus elképzelésünk. Ott jártamig nekem is csak ez az alapom volt, illetve néhány útleírás és fotóalbum, amit csendes estéken nézegettünk utunkat tervezgetve. Ha Tibet, mint földrajzi terület szóba kerül zavarban vagyunk és azonnal a Himalájára gondolunk, legfeljebb Nepálra vagy Lhászára. Aki már látott „természetfilmeket” az Tibetet valahová, a Dalai Láma korábbi székhelyéhez köti és mindenképpen ritkán lakott magas hegyek láncolataiként képzeli el.

Ma az, hogy mi minősül Tibetnek, igen csak képlékeny fogalom. Ugyanis a legtágabb értelemben vett Tibet 2,5 millió négyzetkilométer és valóban magas hegyek és fennsíkok láncolatából áll. Az átlagosan 4900 méter tengerszint feletti magassággal a Föld legmagasabban fekvő területe, amelyet az utóbbi néhány évtizedben a „világ teteje”-ként szokás emlegetni. Mi úgy döntöttünk megnézzük magunknak a világ tetejének egy makacsul önrendelkező szegletét. Ahol bár a Nagy Kína területéhez tartozó városról beszélünk, de a világ felé bizonyítandó Kína demokratikus, humánus, nemzetközi jogkövető és kisebbségeket támogató politikáját, egy kis tartományi város, Xiahe, autonómiát élvez. Itt nincs kínai prefektus, nincs számottevő kínai katonaság és más hatalmi szervek, a várost az itt élő néhány tibeti törzs előjárói irányítják és az itt található Labrang Monostor buddhista vezetői. Szemben Tibet maradék 2,49 millió négyzetkilométernyi területével. A mi okos és ravasz Mr. LEE-nk többek között emiatt is választotta úti célul számunkra a várost, mert itt szemben a többi tibeti buddhista központtal nincs kínai hatóság, aki megtagadhatta volna a városba való belépésünket és kiutasíthatott volna bennünket, akár egész Kínából is.

A Labrang Monostor Amdó hagyományos tibeti területen található, a Gannan tibeti autonóm prefektúra területén, Qinghai tartományban, Hsziaho megyében. Négy stratégiailag fontos ázsiai kultúra találkozásánál fekszik: a tibeti, a mongol, a han kínai és a huj. Ez az intézmény az egyik legtöbb szerzetest számláló monostort és buddhista egyetem és kórház, egyike a tibeti buddhista gelug iskola hat legnagyobb kolostorának.  A monostort 1709-ben alapította az 1. dzsamjang sepa (Ngavang Condru)

 A 20. század elején több ezer szerzetes élt itt, ahol évente több fesztivált tartottak, aktív regionális piaccal bírt, ahol a han és hui kínai kézművesek és a tibeti magasföldi népek tolongtak terményeikkel, állataikkal, és kézműves portékáikkal. Ez volt a tibeti kormány székhelye 1700 és 1950 között, amikor a folyton változó erőviszonyok miatt nehezen tudta fenntartani az irányítást Lhászából. Ám ez az időszak nagyon vérzivataros volt. A monostor többször gazdát cserélt, a muzulmán kínai Ma család hadurai több támadást intéztek a Labrang monostor ellen és egyesülve a hiu kínaiakkal legyőzték a tibeti törzseket és 1917-ben elfoglalták a monostort. Ez volt az első alkalom, amikor nem-tibeti kézbe került az intézmény.  Ezt követően hol fellázadtak a szerzetesek és visszafoglalták erővel a monostort, hol szövetkeztek ellenük a kínai és muzulmán erők és újabb vérengzések jöttek. Egy osztrák-amerikai utazó, Joseph Rock röviddel azután érkezett a területre, miután a kínai sereg hátrahagyta a monostort, amelyben levágott szerzetesek fejeit szórták szét a monostor termeiben, folyosóin, templomaiban. Elborzadva írt élményeiről. Fénykorában egyszerre négyezer szerzetes is élt a monostor falai között, de a rengeteg vallási intézményekhez hasonlóan a Labrang sem kerülte el a kulturális forradalom pusztításait. Ebben az időszakban azokat a szerzeteseket, akiket nem öltek meg azonnal, elzavarták a földekre dolgozni és nem gyakorolhatták a hitüket, nem tarthattak szertartásokat és a nagy éhínség őket tizedelte meg leginkább a Mao-i időkben. Gyakori büntetésük volt a testi fenyítések, csonkítások mellett, hogy nem kaphattak enni, vagy ruházatot a hideg ellen. Alig maradtak életben a monostor falai közt élők. Több tíz évre szinte teljesen elnéptelenedett az intézmény. 1980-ban nyílt meg újból és sok szerzetes visszatérhetett más kolostorokból, viszont a kínai kormány ezerötszáz főben szabta meg a maximális létszámot a monostorban, és félve az újabb lázadásoktól, illetve azért, hogy Kína nemzetközi megítélésén javítson, autonómiát adott a területnek.

Ilyen előzményei vannak annak, hogy Xiahe városában gyűlölettel és megvetéssel tekintenek a kínaiakra, és ennek hétköznapi megnyilvánulásait mi magunk is megtapasztalhattuk a mi kedves Mr. LEE-nkkel szemben, aki igyekezett a mi tolmácsunk és egyben is referenciánk lenni, a kolostor vezető szerzeteseinél. Sok száz éves falakat kellett áttörnünk, hogy egyáltalán olyan szerzeteseket találjunk, akik hajlandóak megállni egy percre, meghallgatni és nem megvetően félrelökni Mr. LEE-t az útból, vagy undorral köpni feléje. Talán az hozott áttörést, hogy kitartóan kopogattunk és jártunk templomtól templomig, szerzetestől szerzetesig és bizonyára híre szaladt a fura kis makacs csapatunknak, akik nem egyszerű turisták, hanem akarnak valamit. Azt hiszem, még élek nem tudok elég hálás lenni Mr. LEE-nek, hogy értünk olyan áldozatot hozott, amellyel a legnagyobb megszégyenülést is vállalta az ügyünk sikere érdekében. Ez egy kínai embertől a legnagyobb ajándék, amit csak adhat bárkinek is. Mr. LEE elveszítette értünk az arcát.

Amikor a tibeti rákterápiám kellős közepén az orvosom azt javasolta, hogy látogassak el egy buddhista kolostorba egy speciális áldást adó, gyógyító szertartást igénybe venni, még olyan távolinak és valószínűtlennek tűnt, hogy erre bármikor is lehetőségünk adódik, az meg még inkább, hogy majd megértetjük magunkat valahogyan tibeti nyelven és, hogy a szerzetesek támogatóan állnak hozzánk.

Nos, mindez Xiahe városába való megérkezésünkkor csak annyiban változott, hogy ott álltunk egy hatalmas épületkomplexum több mint háromszáz éves végeláthatatlan hosszú  falai alatt és beleszédültünk a hegyi levegő oxigénhiányába és egy kicsit a reménytelenségbe is.

Elfoglaltuk a szállásunkat a Nirvana Hotel izgalmas és cseppet hűvös szobáiban. A hegyi emberek megszokták a hideget, a fűtetlen vagy alig fűtött helyiségeket és viszonylag szabadon mozogtak a tél eleje óta le nem vetett vastag, meleg tradicionális tibeti ruháikban. Ő már nem fáztak, nekik már meleg tavasz volt. A férfiak és nők egyaránt panyókára vetett színes kabátokban, fekete hajfonataik csillogtak és szaglottak a télen rákent öntisztulást szolgáló olajaktól. Hisz a hosszú hideg tél alatt kezet sem mosnak hónapokig, nem hogy hajat. A szálloda európai szem számára kuriózum. Minden négyzetcentiméterén magában hordozza a tibeti kultúra építészeti, festészeti, népművészeti jegyeit. Minden színes, vidám és kézzel festett, faragott. 

...és az emberek megkapóak. ...és nagyon mások, mint a megszokott kínai mosolygó arcok. Itt, ezen a vidéken a szemek mosolyognak, millió apró cserzett ráncba futva a szarkalábkeretek és itt a kézfogás meleg, mindkét tenyerükkel körbeölelik az idegenek kezét is és hosszabban tartják, mint eddig bárki, bármely nemzet és közben belefúrják tekintetüket a szemünkbe, hosszan, fürkészően. Tudjuk a miérteket. A bátrak viselkednek így, a megtörhetetlenek. Nyíltan, érdeklődve, tartással, és az idegent elvíve a zavarba ejtő határokig. Csodálatos lélektan.

A szálloda egy tibeti férfié és az ő holland feleségé és a közös tizenkét-három éves forma kislányuké. Aki gyönyörű tibeti vonásokkal, nyílt, huncut tekintettel fürkészte az ottlétünk ideje alatt a fiaimat. J

Miután mind az angol, mind a német nyelvben közös nevezőre találtunk, ők voltak a továbbiakban a helyi információs forrásaink, tőlük tudtunk meg legtöbbet a kultúráról, a városról, a szerzetesekről, a szertartásokról, az ottani életről, de még arról is, hogy mit hogyan kell elintézni, kihez kell fordulni a célunkat illetően.

A Labrang Monostor egy zarándokhely. Ide érkeznek Tibet minden pontjáról, de gyakran még Belső-Mongóliából, vagy még messzebbről is a hívők, gyógyulást remélni, áldást kérni. A buddhista hívők a zarándoklat, gyakran több száz kilométeres útját, nagyon nehéz feladatvállalással teszik még alázatosabbá. Mindig gyalogosan teszik meg az utat, ha azt az egészségük megengedi és mindig egy speciális imahelyzetben. Lépnek egyet, megállnak, imát mondanak, letérdelnek, hasra csúsznak, imát mondanak, felállnak, lépnek egyet… Embert próbáló áldozatvállalás. A Labrang Monostor és annak templomai tele vannak tehát gyógyulni vágyó beteg emberekkel, kik gyakran nagyon súlyos betegséget cipelnek, mint például a minden sarkon, padon ott pihenő leprások. Mások testi nyomorúságukat szeretnék a falak között hagyni, ezért alig vonszolva magukat teszik meg a reményteljes és végtelenül erőt próbáló kilométereket.

Megérkezésünk estéjén, sétánk alkalmával, egyik elborzadásunkból estünk a másikba. A beteg emberek látványa még engem az egészségügyben sok évet eltöltött, megedződött szakembert is megviselt, hát még a fiaimat, férjemet. Őket itt érte a legnagyobb sokk, amit kínai utunk, életünk során megélhettek. Hosszú órákon át, napokon keresztül volt szükséges beszélgetnünk betegségek kialakulásáról, arról például, hogy egy lepra mikor és hogyan válik fertőzővé, és hogy apa biztosan nem kapta el a betegséget, amikor egy súlyos stádiumban levő torzónak pénzt dobott a dobozába, a gyógykezelésére. Mert a kéregetés és adakozás is megszokott itt, mindennapos dolog. A szertartások pénzbe kerülnek, igaz önkéntes adományokba, de azt is elő kell teremteni valahogyan és a leprás a kolduláson túl semmilyen alternatívát nem talál a jövedelemszerzésre. Nincs gondoskodó állam, társadalombiztosítás, rokkantnyugdíj. Család van legfeljebb, ha van, akinek gyakorta a saját önfenntartása is gondot okoz, nemhogy egy a család számára hasznot nem hozó beteg családtag eltartása. Főleg egy leprásé, aki még a családtagok számára is elborzasztó látványt nyújt, nem beszélve a kontaktfertőzésből származó betegség továbbadásról. Együtt élve egy leprással elkerülhetetlen a fizikai érintkezés, ezért a leprások mindig számkivetettek és hajléktalanok lesznek. Kínában nincsenek nekik fenntartott lepratelepek, ezért szétszóródva élnek a társadalomban, olyan helyeken meghúzódva, ahol alamizsnát remélhetnek. Ilyenek a kórházak, templomok, ahol az érzékenyítő közegtől remélnek még egy és még egy nap túlélést a nyomorúságos életükben.

Amikor lassan egy éve Kínában élve azt hittük, hogy minden kultúrsokkon túl vagyunk már, ami csak megélhető Ázsiában, nem számoltunk a Labrangban látogató szerencsétlen nyomorultak tömegével. Gyakran még ma is álmodom a látványukkal, az orr, arc helyén tátongó garatig betekintés nyújtó fekete lyukkal, a fekélyes sebekkel, a hiányzó fedetlen végtagokkal.  Hallom csendes, erőtlen jajveszékelésüket, monoton kántálásukat, ahogyan imádkoznak és érzem a testek kipárolgásának beteg szagát és riadok fel hideg nyirkos álmomból, a megnyugtató valóságra, mindez újra nyolc-tízezer kilométerre került tőlünk.

Hónapok óta hallogatom ennek a fejezetnek a megírását, mert nem tudtam, hogyan adható át az ott megélt pokol, vagy átadható-e egyáltalán? Érdemes-e a hazai biztonságot és rendet és egészséges közeget oly sokszor kritikával illetőket ilyen képekkel kizökkentenem a hitvilágukból, hogy mennyire is élünk élhető, vagy nem élhető országban?

Mit jelent orvosi ellátáshoz jutni, és mit, amikor ilyenről szó sem lehet, mit jelent biztosítottnak lenni és mit, amikor nincs gondoskodó állam, mit jelent, amikor ez ellen felemelhetjük a szavunkat és mit, amikor csak porba hajthatjuk a fejünket, és jobb önként, mint a tarkón csattanó gumibot hatására...

Labrang falai alatt állva megértettük, amit Mr. LEE mondott nekünk az utunk egy az európai kultúrától nagyon távol álló állomásán, hogy ide csak bennünket mert elhozni, más külföldieket még soha. „Tudtam, hogy ti magyarok céltudatosak vagytok, ismerem a történelmeteket, a kitartásotokat, azt, hogy nincs olyan nehézség, ami miatt ti megtorpannátok. Nagyon erősek vagytok, és bátrak. Mindenkit elfogadtok és tiszteltek. Itt más európai ember sokkot kapott volna, ők nem is vágynak Tibetbe, vagy nem ilyen módon.”

Itt kaptak súlyt a szavai és égtek be mélyen a lelkünkbe és éreztük, a monostor vezetőjétől, Buddha egyik reinkarnációjának gondolt Rimpocsétól remélt áldásnak nem csak az lesz az ára, hogy hogyan bírtuk fizikailag az út gyűrődéseit, hanem, hogy hogyan bírjuk lélekkel mindazt, ami itt ránk zuhan.

…és itt e falak között Buddha vizsgált bennünket. Éppen mérlegre tette az emberségünket, az empátiánkat, a toleranciánkat, a nyitottságunkat, az elfogadó képességünket, az alázatunkat, az akaratunkat, az egónkat, vagy az elengedni képességünket. Patikamérlegen mérte a lelkünk grammjait…

Folytatom.

 2017.04.02. Xiahe