A piros pad

 

Tíz éve, talán több is már, valami végső kétségbeesésből fakadó görcsös kapaszkodás okán, ott feküdtem egy idegen szobában és erősen harcoltam a helyzet ellen, amiben furcsa véletlenek folytán csöppentem. Egy férfi hajolt fölém és azt kérte, hogy bízzak benne, nem fog sem testi, sem lelki fájdalmat okozni a művelettel, ami következik. Végtelenül groteszknek éreztem a helyzetet, egy számomra teljesen idegen ember arra kért, hogy bízzak benne és engedjem el a tudatos kontrollomat. Dőljek bele egy számomra, szintén pont annyira vadidegen helyzetbe, mint ő maga, aminek sem a technikáját, sem a várható eredményét nem ismertem. Riasztó volt, szinte már páni félelem lett rajtam úrrá. Rá kellett jönnöm, hogy tulajdonképpen amióta az eszemet tudom, még sohasem adtam át senkinem sem az életem irányítása feletti „hatalmat”. Sohasem engedtem meg magamnak, hogy áldozat, vagy kiszolgáltatott legyek. Most meg hirtelen az voltam, kétszeresen is. Hónapok óta egy gyógyíthatatlannak mondott betegség diagnózisával éltem és a pillanatnyi zavarodott és cseppet sem megalapozott döntésem szerint, kész voltam életem első hipnoterápiás ülésén részt venni. Mint páciens. Már ez a felállás is riasztott, hogy valahol, valamilyen viszonyban én legyek a páciens. Ez számomra egyszerűen természetellenes volt, kifordult világ, amivel önmagában sem tudtam mit kezdeni. Feküdtem ott béna zavarodottságban és néztem a mennyezeti lámpa fém, tányérszerű búrájának erezetét, jobb híján, mert valójában most életemben először szart se tudtam arról az egészről, amiben éppen aktuálisan voltam. Szűkebb és tágabb értelemben sem. Csak valami, minden szalmaszálat megragadó, "nincs mit veszítenem" gondolatmenet vezérelt ide, a falak közé, az idegen férfi széke elé.

A férfi, - azóta már jóbarátom -, számolt és én meg becsuktam a szemem és mozdulatlanságba dermedtem. Azonnal jött a pánik, a nem uralom gondolat, a tomboló akarat, hogy ebből ki, innen el, most azonnal. De a kapkodó légzésen kívül, már semmi más mozdulatra nem voltam képes.

- „Gondoljon a zöld fűre, egy mezőre, ahol a füvet lágyan mozgatja, táncoltatja a szél. Látja a zöldet?”

- „Basszus, azt sem tudom, hogy mi az, hogy zöld…” - fuldokoltam.

- „Nem tudja, hogy mi az, hogy zöld?” – kérdezett vissza nyugodt hangon.

- „Akkor gondolatban nézzen fel az égre, látja a kék eget?” – jött az újabb kérdés és én ott feküdtem fogalmatlanul, teljes mozgásképtelenséggel és száguldó gondolatokkal, mint aki még sem zöldet, sem kéket nem látott soha életében.

- „Látott már füvet Xénia valaha? Mezőt? Rétet? Van fű az udvarban, ahol lakik?”

- „Láttam, de nem tudom, hogy hogyan néz ki…” - suttogtam beletörődve.  

- „Rendben, nem emlékszik arra, hogy milyen a zöld szín” - állapította meg nyugodtan, mintha ez mindennél természetesebb lenne a jelen helyzetemben.

- „Nem” - válaszoltam kétségbeeséssel vegyes apátiával. És ebbe a pillanatba belesűrűsödött az elmúlt hónapok minden egyes pillanata, mintha éppen valami, elnyelni készülő nagy fekete lyuk, a végtelen gravitációs vonzásával egy szem atommá zsugorítaná az egész életem, a fizikai valóm, a megélt időm, a életem filmjét, amit magam mögött hagyok és mindent körülöttem. Pont így volt érvényes ez a pillanat az életem minden egyes pillanatára. A jelen életszakaszomban kétségbeesett apátiával éltem meg, hogy akár el is mehetek, hamarosan. Túl korán, hogy rohadjon meg.

- „Most mit lát? - zökkentett ki a következő kérdés.

- „Semmit.” Csönd lett. Nem szólt, én meg befelé küzdöttem. Édes Istenem, mit keresek én itt? - zuhant rám a gondolat.

- „Kivenne ebből a helyzetből?” - kérdeztem beül határozott hangon, szinte parancsolóan, de a hang, ami kívülről visszacsapódott felém a falakról, tárgyakról, valójában alig volt hallható, szinte könyörgőnek hatott a kérdésem.

- „Adjon még magának pár percet… azután kiveszem.”

- „Nincs időm, nekem nincs pár percem sem, haza kell mennem a gyerekeimhez.”

- „Hol vannak a gyerekei?” - kérdezett vissza.

- „Bent” - válaszoltam bizonytalanul, mintha nem is én lennék, csak valami idegen hang.

- „Hol bent?” - jött a következő kérdés. 

- „Bent a barlangban…” – mondtam bizonytalanul.

- „Hol van most Xénia?”

- „Nem tudom, köd vesz körül…” és abban a pillanatban valóban láttam a gomolygó szürke nehéz ködöt. Szinte beleborzongtam a nyirkosságába, éreztem ahogy rácsapódik az arcomra, átnedvesíti a távolba fúrt tekintetem felett megülő sűrű szempilláimat. Tócsába gyűlik és lecsorgott az arcomon.

- „Xénia sír? „

- „Nem csak fázom. Hideg van.”

- „Hol van hideg?”

- „Itt fent.”

- „Hát nézzen le, mit lát?”

- „A lábamat.”

- „Milyen cipő van a lábán?”

- „Nincs cipő rajta, egy állatnak a lábát látom, valami kutyáét vagy farkasét…”

- „Xénia most farkas?”

- „Nem tudom.” - mondtam meglepődve.

- „Mozgassa meg a lábát, az ön lába az?”

- „Igen.” - mondtam, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy farkas lábam van, lucskos, átázott szőrrel.

 - „Hol áll, látja már?”

- „Igen, valami sziklán a hóban. Véres körülöttem a hó.”

- „Megsérült? Fáj valamije? Nézze meg alaposan önmagát” – utasított.

- „Igen” - mondtam, miközben pokoli lüktető fájdalmat éreztem az oldalamban, mintha kiszakítottak volna belőle egy hatalmas darabot.

- „Azt ígérte, hogy nem fog fájni…” mondtam elhaló hangon.

- „Nem szokott…” - válaszolta csendesen.

- „Bemegyek.”

- „Hová?”

- „Van itt egy barlang, hallom a hangjukat, sírnak.”

- „Ki van ott?”

- „A kölykeim. Éhesek. Megpróbálom megszoptatni őket. Fáj a sebem. Vérzek és gyenge vagyok.”

Csendben marad és én halkan meséltem, hogy mit látok, mi történik, hogy a három kölyök végre nem nyüzsög fájdalmas mozdulatokat okozva. Szorosan hozzám bújva csendben elaludtak. Hogy még valaki közelebb húzódott hozzánk. A párom. A társam. Tűzes, de szomorú a szeme. Nyalogatja a sebem, ami egyre tompábban lüktet. Meséltem, hogy fogy az erőm és félek. Nagyon félek.

- „Mitől fél Xénia?”

- „Hogy még nem állnak készen, hogy elmenjek, …nélkülem elvesznek”

Bár a hipnózisban nem éreztem, hogy sírok, a valóságban mégis ázottra sírtam a fejem alatt lévő párnát. Oldalt lefolyt a könnyem és összegyűlt a fülkagylómban, majd, amikor kicsit megmozdultam végre, végig folyt a nyakamon… 

Vége sírtam. Valaki előtt. Annyi hónap után már nem csak magányosan, miután mindenki elment otthonról, amikor senki sem látta és senki sem érezhette a félelmem, fájdalmam, gyászom.

Mindig volt két kiskanál a fagyasztóban és mielőtt hazaértek a hideg fémet egy fél órát  a szemeimre szorítottam, így nem volt szembeötlő a felduzzadt szemhéj.

 

Azután egyszer csak már beszélni kellett róla. Évek teltek így. Próbáltam lavírozni azon a vékony jégen, hogy hiszem, minden gondolatommal hiszem, hogy megküzdök bármivel. …de közben meg, ha mégis törik… felkészüljenek, bármire.

Tihany főpróba volt. Csillagos ötössel teljesítve.

 

Tegnap ültünk a kertben a piros padon. A piros pad nálunk a nagy beszélgetések helyszíne. Valahogyan így alakult.

Beledőlt az ölembe, simogatott bennünket a késői napsugár, borzoltam a haját, miközben egyre csendesebben és hosszabban vett levegőt. Olyan békés volt minden.

Zsombi odakucorodott velünk szembe a trambulinra. Nem szaltózott ahogyan szokott, nem csicsergett, vett egy mély levegőt, mint akinek lendületet kell vennie valami mélyről a felszínre törő dolog elengedéséhez és kibökte…

- „Anyácska, én már nem félek a haláltól. Megtanultam nem félni.” – próbáltam uralkodni a könnyeimen. Tizenkét éves és milyen leckét adott neki máris az életünk, hogy mostanra már meg kellett, hogy tanuljon nem félni attól, amitől mindenki fél valamennyire. A földön élő sok milliárd emberből alig van valaki, aki egyáltalán közel meri engedni önmagához az elmúlás gondolatát. Ő meg itt ül, nyílt őszinte tekintettel és valóban bátran szembenéz.

- „Azt gondolom, hogy a halál olyan, mint amikor elalszunk, csak nem álmodunk és többé nem ébredünk fel. De nem fáj, nem félelmetes, nincs benne semmi riasztó.”

- „Annak ellenére nem félek, - folytatta -  hogy nem hiszem, hogy lenne olyan, hogy angyalkaként felhőkről nézünk le, meg ilyesmi. Szerintem nincs másik élet sem, de ez nem baj, ezt kell szépen élni és nem kell bekalkulálni, hogy ha ezt elrontjuk, akkor majd egy másik életben kijavítjuk. Javítsuk ki most, még lehet. Bármit is rontottunk el.” 

Édesem...

- „Azt gondolom, hogy egy ember kétszer hal meg, amikor örökre elalszik és amikor elfelejtik. A kettő között itt van velünk, néha érezzük a jelenlétét, mintha megsimogatna bennünket egy láthatatlan kéz. Minél több szépet és jót teszünk annál később halunk meg másodszor és annyival tovább maradhat a lelkünk ez élők közelében. Azt hiszem, hogy a lélek az valami olyan, ami segít nekünk emlékezni. Meg jónak maradni.”

Nézem a füvet. Aminek színét nem láttam tíz éve azon a kanapén feküdve. Milyen zöld... 

- ”Tudod anyácska, sokat gondolkodtam ezen esténként. Minden este, amikor elköszöntél és egyedül maradtam és egy kicsit szomorú lettem az egyedülléttől, mintha nem jönnél vissza többet, de azután rájöttem, rossz irányba nézek, arra kell gondolnom, hogy most is itt voltál. Mindig itt voltál.”

Valami csillog előttem a fűszálak hegyén, az előbb még nem volt ott... 

- „Engem megnyugtat, hogy a mi családunkban mindenkire sokáig fognak majd emlékezni. Nem, nem úgy, mint a híres emberekre, hogy hű de nagy dolgot tett, jót vagy rosszat, de itt hagyott valami nyomot. Nem, ránk szeretettel fognak emlékezni és ez nagyon nagy különbség. Minden unokámnak, ha lesznek, elfogom mesélni, hogy ti apácskával voltatok a világon a legjobb szülök, mert erre is megtanítottatok.”

Felkészültek. Így már csak a vékony jégre kell vigyáznom.