Körtéri Jeanne d’Arc

 

"Mert a pázsitot locsolni kell, hogy szép legyen" – mondta az édesférjem, ezét este, reggel időzítőre van állítva a hat locsolófej, hogy mérnöki pontossággal körbe öntözze az udvarunk minden apró szegletét, ahol csak valami fűszerű nő. Mert igen, nálunk „pázsit” minden, ami zöld és eltakarja a talajt. Nem vagyunk válogatósak, csak zöldüljön. Így szorgalmasan locsoljuk és nyírjuk a gyermekláncfüvet, a temérdek lóherét, a buckákban nővő lándzsás útifüvet, porcsint, szertefutó indáspimpót, itt-ott megbúvó tyúkhúrt és minden mást. Szóval, a mi pázsitunk ilyen. Sok év kitartó kisszékes-csücsülős, guggolós, hajolós, négykézlábmászós gyomlálása ellenére is, mára győzött a sokszínűség. Szép eukonform szóval élve, biodiverzitás van. De az nagyon. Az eredeti méregdrágán vetett angol pázsit fűmagból kellt fű ma még nyomokban fellehető, talán egy szerényen meghúzódó csomócska formájában a hátsó garázsajtótól jobbra a ribizlibokor árnyékában ott, ahol senki sem látja. Muzeális érték. Minden kedden öt és hét óra között igény szerint megtekinthető… De mi így szeretjük, mert toleráns emberek vagyunk, hiszünk a fajok sokszínűségében, a békés együttélés lélekemelő csodájában, meg abban, hogy a becsípődött derék ötven felett nem játék. Szóval így szép ez a pázsit, ahogy van.

Pázsit! Ha erre tévednél, kérjük így kezeld, így nevezd, mert mi is így gondolunk rá, mára már tiszta, belenyugvó, elfogadó szívvel.

Szóval, pontban reggel hétkor beindul a locsoló és félhalk percegések közepedte körbe tekergetve fejeit, permetezi az éltető párát.

Én ekkor már jóideje talpon vagyok és bokros teendőim intézem, kerülendő a konformista monotonitást, hol ilyen, hol olyan sorrendben. De ilyenkor mindig behúzom a még alvók szobáinak ajtaját, beindítom a mára már szintén muzeális értékűvé váló és ennek megfelelő hangot kiadó, asztmásan fújtató kávéfőzőt. Szeretjük, ezért addig nem cseréljük le még végleg ki nem leheli a lelke utolsó páráit. Hű társunk, elcipeltük magunkkal Kínába, túlélte a kínai vámosok érdeklődő gondoskodását, ahogyan apró miszlikre bontották, hogy megnézzék nem dugtunk-e el benne bármit, amivel veszélyeztethetnénk az országuk stabilitását. Valahogyan össze is rakták és kaptunk egy zacskó felesleges kimaradt alkatrészt is, ami azóta sem hiányzik sehonnan, hacsak nem az volt benne a hangtompító…

Szóval kávé, konyhai feladatok, az éjjeli nassolások nyomainak eltakarítása, a mosogató gépből az éjszaka tisztára váltott edény kipakolása, a reggelre „termett” újabb mosatlan bepakolása, majd reggelikészítés.

Lélekmelengető mosollyal hallgatom, ahogyan édesférjem harmadszor is lenyomja az ébresztőt, majd a szokásos kisujj ellenőrzést végzi a franciaágy lábával. Igen, megvan még. Visszafojtott, elharapott belső párbeszédre zárul a fürdő ajtaja mögötte. Szép a reggel. Olyan otthonos. Mélázom egy kicsit majd eszembe jut a jó házikolbász szeletelése és a vaj kenegetés között, hogy jajjj futnom kell a kertbe a frissen szedett paprikáért, paradicsomért, mert azonnal indul a locsoló.

Sebesen rángatom le a pizsamát, kapom fel a ruhám, mert úriasszony nem szed reggel hálóruhában paradicsomot a kertben, amióta a fél falu a házunk előtt elhaladva kötelességének érzi, hogy bepillantson a kerítésünkön, mintegy reggeli munkába indulós szertartásos teendőként ellenőrizve, hogy nálunk is rendben megy-e minden.

Máig szokatlan ez a kitüntető érdeklődés, amivel megilletnek bennünket. Néha csak elhaladtukban hosszan, áthatóan nézelődve, máskor szóvá téve ezt, azt. „Aranyoskám én nem oda ültetném azt a virágot, ott túl sok a nap neki…” vagy „Látom nem voltak itthon, mert két hétig nem volt levágva a fű.” Szóval, érdeklődésre számot adó életünk van, értjük-e vagy sem, de így nem lehet pendelyben paprikát szüretelni.

Sebesen futottam reggel, de az udvarra kilépésem pillanatában vészjósló szisszenő hang fogadott és ellentmondást nem tűrő ritmusával elindult a nedves akadályverseny. Elszántan térképeztem fel az érett paradicsomok, paprikák pontos pozícióját, a fejek locsolási rádiuszát, a forgássebességet, a vízsugár hatókörét, a holtterek méretét, ahol megpihenhetek egy-egy „megnyert” részeredmény után. Mérnöki pontossággal számítottam ki, hogy a kosárlabdapalánk mögött, a fal tövében cserépben nevel sárga fürtös paradicsomból mindössze három szemet tudok lekapni mielőtt hátsófertályon lő a vízsugár, de onnan a kútház mögé futva bújhatok el és megvárva még a következő fej sugara éppen elmegy a faház előtt, a cseresznyefa lelógó ágai alatt és a ribizlibokrok között átverekedve magam elérem a magaságyásban pirosló vastaghúsú, mézédes ökörszív paradicsomokat, abból a legszélsőt és ha már ugrok is, akkor elkerülöm a második fej közben odaérő szemből telibelocsoló sugarát. Onnan a magaságyás peremén egyensúlyozva eljutok a szélső bokor fekete fürtösökhöz és fél lábon állva csak két-három cseppet kapok az éppen odaérő harmadik fejből. Azután átugorva a sugarat, mert még sem két-három cseppet hozott, még a levegőben leszakítok néhány szemet a csűcsös piros fürtösből is és irány a parikák ágyása. A kétmaroknyi összegyűjtött paradicsommal a kutyakennel mögött egyensúlyozva, magamra tekerem az összes őszelőjelző pókhálót és átmászva a következő ágyásra a még ki nem ritkított, le nem levelezett paradicsombokrok dzsungelén átverekedve magam, átható paradicsomillatú lábakkal pont elérem az egyik paprikát. De az mégsem jó, mert édes fehér az én édesférjem meg a csípősre esküszik, szóval marad az önfeláldozás és a szerelem pallóslángját magasan magam felett tartva, bénán egyensúlyozva a mellette lepotyogó paradicsomokkal belevetettem magam a negyedik locsolófej pont odaérkező jéghideg vízcsóvájába. Elázott nadrágszárral tocsogó papuccsal és büszke, szerelemtől duzzadó szívvel szakítom le a legszebbre, leghosszabbra, legnagyobbra nőt csípős hegyest. Közben a vízsugár hűs meglepetéstől összerezzenve beejtem az ágyásba a két fekete és egy sárga körte alakú paradicsomot, ami Murphy törvényeinek engedelmeskedve természetesen az ágyás három, egymástól legtávolabb eső pontjára gurul és miközben én alacsonyabbra víve a testem súlypontját nyújtózom, hogy elérjem őket, pont megérkezik a közben háromszázhatvan fokot leírt vízsugár és a bokám helyett ezúttal pont a tomporomon talál telibe, teljes ébredést hozva a testem minden még álmatag sejtjének.

Mint egy kivont kardú Jeanne d’Arc ázott, csapzott büszkeséggel, de boldog elégedettséggel a zsákmányommal, cuppogó papucsban megékezem a konyhába, hogy édesférjem reggelijéhez hozzácsomagoljam a frissen hidegében szerzet kerti boldogságot, mert szerelem ez a javából.

A lábamszárán csiklandozva, patakokban folyik a testemtől közben nagyon lassan „átmelegedő” víz, apró huncut csillogó tócsává gyűlve a papucsom sarokrészénél a konyha mézszínű kövezetén. Közben igyekszem felvenni a legbájosabb szerelmes reggeli mosolyom, iparkodva szedegetem a kócos fürtjeimbe ragadt, makacsul kapaszkodó pókhálófoszlányokat, fogom a kezemben az összekészített, a mission impossible film küzdelmes fordulatait felülíró mutatvánnyal megszerzett reggelit és nyomom a lépcsőn határozott férfias léptekkel megérkező édesférjem kezébe.

„Valami baj van?” - kérdezi azzal a csak rá jellemző fürkésző édes félmosollyal, amitől még ma is elolvadok.

„Semmi lényeges. Este átállítanád egy fél órával későbbre a locsoló programját?” - mert a szent pázsit, az szent pázsit, a szent reggeli, az szent reggeli, a szent szerelem meg, szent szerelem és én bármekkora Jeanne d’Arc is vagyok, a hidegvizes nadrág is, hideg vizes nadrág és ezt a harcot elég volt egyszer megvívni a mennybemenetelért.