...

 

A következő történet nem arról szól, hogy ÉN mit tettem, a következő történet arról szól, hogy MIÉRT tettem…

…és, hogy miért nem az írja le akivel tettem? Hát, azért, mert fogalma sincs arról, hogy mi történt valójában…

Előzmények:

•  a pályám elején, a feladataim egyike az volt, hogy daganatos betegekkel „egészséges”, támogatott gyászmunkában, az energiákat a beteg a gyógyulására fókuszáltassam és segítsem a beteget abban, hogy a halál gondolatának naponta megélt, krónikussá fűződő, nyomasztó stressze ne fékezze a test öngyógyító folyamatait az immunrendszer blokkolásával. …és olyan is volt, amikor a halálra készültünk fel. Vagy magával a beteggel, vagy a beteg családtagjaival. Nem ritkán egy gyermek haldoklása esetén, a szülőkkel.
• azután, sok évvel később azért kerültem nagyon sok ember fókuszába a szociális média felületen keresztül, mert a saját betegség-megküzdésem, valahogyan kapaszkodóvá, reményforrássá vált mások, sorstársak számára is.
• Kínából hazaköltözve újra, nagyon sok daganatos ember haldoklását követtem végig…

Néhány napja kaptam egy kétségbeesett hívást, egy régi ismerősöm édesanyja a daganatos betegségének állapotában, a nem operálható, terápiával nem támogatható szakaszba érkezett, a daganat késői felfedezése okán, azonnal a kritikus szakaszban találta magát a beteg is és a hozzátartozók is. Ez mindig a legnehezebb állapot, mert mindent elsöprő, bénító sokként érkezik. A hozzátartozó kétségbeesése hozta hát létre azt a kapcsolatfelvételt, amit addig az erősebb "nem akarok zavarni" indíték hátráltatott. Számtalanszor megélt momentum a „nem terhelni vágy”, a „nem segítséget kérni, mert akkor talán még nincs is akkora baj” gondolat, ami mindig a betegségfolyamat és a végkifejlet fő formáló motivációja.

Bár az én viselkedéskultúrám merőben más, mára elfogadtam, a betegséggel együtt járó fékező tabu, a debilizáló stressz és az, hogy egy ilyen bénító, kétségekkel teli helyzetben olyan fékező, lelki énvédő elkerülő mechanizmusok kapcsolnak be, mint a tagadás, izoláció, elfojtás, regresszió… teljesen emberi és természetes és fontos funkcióval bíró viselkedéselem. Bár, kétségkívül, nem viszi előre a dolgokat.

Ez esetben is a „megkésett” reakció mögött egy nagyon is emberi motívum bújt meg, de az ok lényegtelen is, az okozat a fontos.

Egyik pillanatról a másikba egy haldoklás történet kellős közepébe csöppentem. Itt már nagyon nehéz, szinte lehetetlen bármit azért tenni, hogy a folyamatot fékezzük, azért meg szinte semmit sem tehetünk, hogy visszafordítsuk. De ezt nem lehet, nem szabad a gyász bénító állapota mellé még plusz teherként odatenni. Ha másra már nem is lehet, a gyászoló és haldokló viszonyára még hatással lehetünk. Az elbúcsúzás menetére még hatni tudunk.

A gyászoló közléseiből mindig kiderül, hogy felkészült-e az elengedésre, ha nem, akkor nincs jogunk azt ráerőltetni. Ilyenkor egy feladatunk van, abban segíteni, hogy ő még tudjon tenni bármit is a szeretett családtagért. Ha a „bármit” a marasztalás képességébe vetett remény táplálja, akkor azt kell segíteni, annak folytonos figyelemfókuszban tartásával, hogy a hozzátartozót ne támogassuk olyan döntésekben, ami „felesleges kiadásokba” sodorja, de borzasztó ez a szókapcsolat ebben a kontextusban. Mert mi magunk is gerinces embernek kell, hogy maradjunk, minden körülmények között.

Nem szeretem a manipuláció szót, mert annyi embertelen jelentéstartalom ragadt már rá az idők során, de itt pont egy finom, az etikus, a humánus és a logikus mezsgyéjén egyensúlyozó hatásról van szó.

...és ilyenkor bennem mindent felülír az etikus humánum.

Van egy csomag, ami több annál, mint amit tartalmaz. Gyógynövények tömege, erőt adó levest lehet főzni belőle, magvakat, csírákat, aszalványokat tartamaz. A betegség más stádiumában nagyon fontos szerepe van a test roborálásában, akár egy intenzív terápiára való felkészítésben, akár egy műtéti előkészítésben.

A haldoklás azon szakaszában, amikor már dezorientált (elveszítette a kapcsolatát a környezetével, nem képes önmaga helyzetét felmérni) a beteg, ez az erőleves egy célt szolgál. A hozzátartozó kap egy utolsó kapaszkodót, hogy még tehet valamit.

Nem is gondolnánk, hogy ez lélektani szempontból mennyire fontos momentum, pedig egy haldoklást éppen megélő kapcsolatban a legfontosabb. Ez lesz a halál beálltát követően az a momentum, ami a sarokkő, a fordulópont, a kerékvető és ami megteremti a halált követő megküzdés és gyászmunka vezérfonalát. Az „ott voltam-e”, „tettem-e”, „eléggé szerettem-e” gondolatvilág fókuszpontjává válik. A iánya élethosszi tartó önemésztő önvádat teremt. Egy egyszerű gyógynövényekből, erőt adó tápanyagokból összeállított életleves a megnyugvást hozza, ez egészséges elfogadást. Ez tulajdonképpen a továbbélés levese, is.

Ilyenkor összecsomagolom és saját költségen postára adom. Tegnap megérkezett. Tegnap megfőzték. A beteg feltisztult. Elköszönt. Hajnalban elment.

A nevét sem tudom. De, időben cselekedtem.

 

….és a saját gyászmunkám miatt, megosztottam a világgal.

Köszönöm, hogy elolvasta.

Utóirat.

Mára megöltünk minden hagyományt ami a szeretteink elengedésében fontos, támogató erőként volt jelen az életünkben. Elengedtük ez emberhez méltó ravatalt, elengedtük a virrasztást, elengedtük a siratóasszonyok segítségével a megsiratást, elengedtük a tisztességes szertartásokat, elengedtük búcsúztatás közösségi megélését, - mennyi, de mennyi gyászjelentésben szerepel, a ne hozzon virágot és a kérjük a részvétnyilvánítások mellőzését kérést – elengedtük a tort, ami visszavezetett bennünket az életbe és megmutatta az emlékezés fontosságát…

….és mindebbe belebetegedtünk. Mára, lelkileg megrokkantunk.