MESEORSZÁG trilógia: 3. rész. Kórós segítői attitűd – Helper syndroma

 

https://www.youtube.com/watch?v=TwuIi2zWofo&feature=emb_title

Kórós segítői attitűd – Helper syndroma, avagy akinek van egy kalapácsa a világot szögnek fogja nézni....

A Helper Syndroma klinikai képét először az 1970-es években a német pszichoanalitikus, Wolfgang Schmidbauer írta le a „Hilflose Helfer” (Tehetetlen segítők) és a „Das Helfersyndrom” (Helper-szindróma) című könyveiben.

A szerző kijelentette, hogy a szindróma különösen az olyan szakmák segítő foglalkozást hivatásként művelőire vonatkozik, mint az orvosok, a szociális munkások, pszichológusok és más terapeuták, vagy a kórházak, egészségügyi intézmények ápolószemélyzete. A témában végzett későbbi pszichológiai vizsgálatok azonban azt bizonyították, hogy ez a tünetegyüttes nem korlátozódik csak és kizárólag a segítő szakmai csoportokra. A szindróma jellemzői minden társadalmi csoportban megtalálhatók.

A segítő szindróma által érintett személyek általában sajátos személyiségjegyeket mutatnak:

·        Súlyos személyes, magánéleti problémáik vannak, de a saját érzéseik és szükségleteik észlelésében és kifejezésében gátoltak;

·        Emellett általában a szupererő és kompetencia, valamint a sérthetetlenség képét mutatják önmagukról;

·        Mindig mások igényeire összpontosítanak, önmaguk nehézségei, problémái megoldása helyett;

·        A segítő tevékenységük függőséggé válhat.

·        Gyakorta tűznek a zászlójukra olyan jó ügyet, amelyben a saját magánszférájukban elakadást mutatnak, nincs önérdekérvényesítésük vagy asszertív önvédő kompetenciáik.

A segítő szindróma tipikus tünetei:

·        Mindig van magánéleti elakadás, amelyet a segítő úgy kompenzál, hogy minden elképzelhető helyzetben erősnek és hozzáértőnek mutatja önmagát;

·        Nem mutat gyengeségeket;

·        A saját gyengeségét joggá formálja, vagy szándékos választássá, esetleg könnyen viselt problémává, de leginkább elfedi, még tudja.

·        Ha valakinek segítségre van szüksége, azonnal rendelkezésre áll, hogy támogatást nyújtson;

·        A saját problémájában gyakorta válik "szakértővé";

·        A segítség nyújtás és a segítség fogadó készség között nincs egyensúly;

·        Képtelen nemet mondani;

·        Nem veszi figyelembe a saját határait és szükségleteit;

·        Nagyon igyekszik nélkülözhetetlenek lenni;

·        Olyan személyekre is rákényszeríti a segítséget, akiknek valójában nincs segítségre szükségük, vagy az ő támaszára;

·        Rézben vagy egészben a saját világképét, problémalátását projektálja a partnereire.

·        Hálát és elismerést vár az erőfeszítéseiért. Nem érti azok elmarását és megbántódik a viszonzatlanságoktól.

·        Képtelen a saját helyzetének objektív szemléletére. Erős kognitív disszonanciával éli meg a problémás helyzeteit.

Hogyan alakul ki a kóros segítői attitűd, a segítő szindróma?

A pszichoanalitikai vizsgálatok eredményei azt mutatják, hogy a szindróma eredete kora gyermekkorban gyökerezik. Sérül a szülő-gyermek kapcsolat érzelmi biztonságot nyújtó, támogató atmoszférája. A szülők nem veszik figyelembe a gyermekük alapvető érzelmeit és szükségleteit. Tettorientált nevelési attitűddel nevelnek és a szülő csak akkor képes érzelmeket kifejezni a gyermeke iránt, akkor érvényesül a lojalitása és támogatása, ha a gyermek megfelelő, elvárt teljesítményt és eredményt mutat. Az eredményesség és az elvárt teljesítmény elmaradása esetén a szülő kritikus, nem ritkán büntető. A nevelés fegyelmezési szerepe minden más fölé nő. A szeretet tehát a teljesítmény függvénye, annak elmaradásával kikapcsolható. Ez komoly biztonság töréseket hoz a gyermek életében, olyan kínzó gondolati világot teremt, aminek a belső párbeszéde állandó önmegkérdőjelező, önbüntető, alacsony önértékelésű sémákkal van tele és dominánsan kudarckerülő magatartással.

Ennek a szülői szeretetlen magatartásnak oka lehet a szülő saját, alacsony érzelmi intelligenciája, a társas kompetenciák területén mutatott alacsony képességhalmaza, saját önbizonytalansága, vagy erős, érzelmileg hideg, de szabályozó hatalmi minta, amit módosítások nélkül tovább visz a következő generáció nevelésében. 

Oka lehet a gyermek valamely tulajdonsága, amelyet a szülő hiányosságként, frusztrációként, kudarcként él meg. 

Bármi is az ok az érzelmileg sivár szülő-gyermek kapcsolatra, ennek következtében a gyermekek, akik majd a segítő foglalkozást választó felnőttekké lesznek, nagyon alacsony önértékeléssel rendelkeznek és merev elvárásokat alakítanak ki önmagukkal szemben. Ennek kompenzálására igyekeznek promocionálisan és transzparensen is „jó emberré” válni, hogy egyszer végre kiérdemeljék a szülői elismerést és elfogadást.  Ennek rendelik alá az egész életüket.

Lényeges momentummá válnak az életükben az olyan belső parancsok, mint:

„A szüleim is mindig azt mutatták, hogy nem vagyok szerethető ember.”

„Kevés vagyok a normák szerint élők világában. Csak a hozzám hasonló sorstársaktól várhatok empátiát és elfogadást.”

"Csak akkor vagyok jó, ha figyelmen kívül hagyom az érzéseimet!"

"Rossz ember vagyok, amikor tiszteletben tartom a saját igényeimet!"

Majd, jön ennek a kompenzálása...

„Nem kevesebb, mint a világ, a társadalom egésze, mindenki fogadjon el, szeressen, tiszteljen, mondja azt, hogy többet érek mindenkinél.”

Pedig ez a történet a szülőkre, a közvetlen „szeretet-forrás” szerepű körre és az érintett sérültekre tartozó, rendezést kívánó diszfunkció.

Ha mégsem történik változás…

A segítő szindrómában szenvedők tipikus, teljesítménykényszer és szerep-sikerkényszer okozta önkizsákmányolása, hosszú távon kimerülést, depressziót és kiégés kockázatot hozhat. Törvényszerű a burn out folyamat elindulása.

Személyes…

A krízisintervenciós szakterületre a nagymamám öngyilkossága, a mentális egészség megőrzését támogató professziók felé, az életem más aspektusai, a saját gyermeklétem szülőviszonya terelt. A pályámat erősen átszőtte a kóros attitűdből táplálkozó motivációk sokasága. Soha véget nem érő folyamattal, harminc év kemény öntanulással, pszichoterápiás önmunkájával, szupervíziók támogatásával, mára többé-kevésbé gyógyult és nagyon sokat tapasztalt segítő szindrómásnak nevezhetem önmagam. És mint olyan, aki már rongyosra taposta ezt a cipőt, kellő empátiával viseltetve mutathatok rá azon embertársaimra, akik még a tükör közelébe sem merészkednek jelen állapotukban.

Más forrásokból táplálkozik a megítéltetésünk alapja, én a „létezésem okán” és a teljesítmény viszonyaimba voltam mindig az elvárt piros léc alatt, a csatolt filmben szereplő ön-terápiás meseírók, a szexuális orientációjuk, gender identitásuk okán lógtak ki a családi normalitás halmazából, mint zavaró elemek. De az életútjaink nagyon hasonló kanyarokon keresztül gubancolódtak. Én megtaláltam a segítő szakmám gyógyító, támogató, elfogadó és feltételek nélkül szerető, megtartó erőit. És egy családot, ahol minden hozott mintám korrigálhattam.

Ők még nem mernek szembenézni az állapotukat formáló belső forrásszükségletekkel. Még magával a problémával sem. A szubkultúra nyomása, hogy a problémát emeljük be a normalitás halmazába és szűnjön meg a deviánssá címkézése, megakadályozza őket az életük generális fékező erejének megnevezésében. Az LMBTQ halmaz most veszi el tőlük a „betegségtudatukat”. Nem a szexuális orientációjuk teszi őket beteggé, hanem annak lelki megélései. De a "probléma forrástudata" nélkül nem hozhat a jövő sem számukra "gyógyulást".

Azt hiszik, ha a társadalmat teszik elfogadóvá a plasztikus gyermeki tudatba táplált tolerancia garanciákkal, akkor önmaguk vonatkozásában megbocsátásokat, feloldozásokat, ítéletmentességet és egészségesebb lelki állapotot teremtenek. És valami kompenzációt, ami a családi viszonyaik emészthetettlenségét fájdalommentesebbé teszi.

Ez tévedés.

Két évtizeddel ezelőtt paradigmaváltás történt a nemi önazonosság zavar pszichiátriai kórképek pszichoterápiás protokolljában. A terapeutákat általánosítva meggyanúsító, stigmatizációs vádak hangzottak el, egyre nagyobb teret hódított az újhullámos dogmarendszer, miszerint a biológiai nemi determináltság meghaladott téveseszme és a gender választási jog, önazonossági szabadság és döntés.

Így az addig terápiás kapcsolatokban támogatást, fesztelenítést kapó és ítéletmentességet, feltétel nélküli elfogadást megélő páciensek szakmai segítség és támogatók nélkül maradtak.

Ma az utca a segélykérésük helyszíne, az élettémájuk csupán jogalap és a szintén involválódott szubkultúrális támaszokban kapaszkodva, egyre frusztráltabbá és agresszívebbé válnak az érdekérvényesítési törekvéseikben.

A csatolt kisfilm szereplői önmaguk vallanak a mesekönyv öngyógyító motivációs szándékáról, terápiás voltáról, amiben a gyerekeinket kívánják bevonni, mint tiszta elfogadó közeget, hogy az ő segítségükkel teremtsék meg mindazt a jövőbeni toleráns közeget, melyet a saját személyes életterük, beleértve a családjukat is, nem képes számukra biztosítani. Ez nem más, mint a rendezetlen személyes viszonyaik rendezési vágyának kiterjesztése. Projekció és reakcióképzés. Valódi megoldás helyett, lelki elhárító mechanizmus.

Tévút.

Addig, még dogmák uralják ezeknek az embereknek az életállapotát, esélyük sincs kitörni az áldozati szerepükből. Nem azért, mert a társadalmon nem elég elfogadó, hanem azért, mert a stigmatizáló kliséket maga a szubkultúra tartja a fókuszukban és az életük nehézségei nem a társadalmi kirekesztettségből, sokkal inkább a diszfunkcionális családi viszonyaikból származnak.

Sajnos a gender ideológiára nyitott társadalmakban senki sem végez olyan kutatást, amely azt célozná meg megvizsgálni, hogy a társadalmi nyitottság meghozta-e a családon belül tépődött sebek gyógyulását? A deviancia normalitásnak való renominációja meghozta-e a kívánt személyes síkú megbékéléseket?

Nincs ilyen kutatást, mert a már „normális-nak nevezettet” pusztán a vizsgálattal is újra stigmatizálnánk és a végén még kiderülne, hogy nem volt igaza az új világ megteremtőinek.

 

Ezzel részemről, mindent elmondtam a Mindenki Meseországáról. Mert a címszó végtelenül beszédes… Halljuk meg, amit mond.

Ha a deviancia nem válhat normalitása az sem baj, ha normalitást tesszük deviánssá...