Vásár - fia

 

Vásár-fia

Miközben elkészítettem neki az ebédet, beszélgettünk a rég múlt időkről. Arról, hogy milyen volt gyereknek lenni. És, hogy akkor, vajon gondoltam-e arra, hogy milyen lesz majd felnőttnek lenni? Mert ő bizony sokszor szokott. Mostanában egyre többször… De én gondoltam-e mondjuk tizenhat évesen, - most ő is annyi - arra, hogy milyen lesz kétezerben élni, hogy majd ki lesz a férjem és lesznek-e gyerekeim?

A kérdései régi emlékeket hoztak elő, amikor valóban, úgy tizenhat éves lehettem és pont azon töprengtem, hogy még tizennégy év és átlépünk egy másik évszázadba. Emlékszem feküdtem az ágyon és olvastam. Általában ez volt a legfontosabb időtöltésem és néha közben elkalandoztak a gondolataim, ilyen fontos kérdések köré fonódott minden, mint, hogy mit hoz majd számomra a jövő. Valóban eszembe jutott, hogy majd sok gyereket szeretnék, szép szőke, hosszú hajú kislányokat, szabályos copfokba fonott fürtökkel. Elképzeltem ahogyan majd apró műagyag cseresznyés hajgumikkal kötöm össze a szöszke tincseiket, olyanokkal, mint amit az évente egy alkalommal a faluban megrendezett vásárban lehetett kapni.

Az a vásár volt számunkra a kincsesbánya. Minden haszontalan, ám de tetszetős holmi kaptató volt ott. A lábastól a gyerekjátékokon át a törökmézig. Ami úgy ráragadt a fogakra, hogy órákig tartott mire kínkeservesen leszopogattuk onnan. Ennek okán sem, nem szerettem, de leginkább az íze nem tetszett. De valahogyan mégis mindig a kis összegyűjtött pénzemből vettem egy darabot és haza vittem, mert anélkül nem volt vásár, a vásár. Tettem ezt valami értelmetlen megbabonázott rituálé szerint, mert pár év alatt már megbizonyosodtam abban, hogy más sem szereti, nem csak én ódzkodom tőle, mert mindig napokon, sőt néha heteken keresztül ott aszalódott a frizsider tetején a vizes poharak és kancsó mellett, érintetlenül, egyre inkább megolvadva és ellaposodva a celofánban, amibe belecsomagolták.

Ez a vásár volt a faluban az esemény és a szerdai napok. A szerda volt a piacnap. Akkor szűkebb volt a kínálat, leginkább csak a falu lakói által megtermelt zöldségek, gyümölcsök, termények és tejtermékek kerültek ilyenkor az ezeréves, törött szélű betonpultokra. Nem így a vásárban. Ott a portékát nem a szükség tette a polcokra és vetette meg velünk, hanem a birtoklási vágy. De jó is volt hazavinni valami csecsebecsét, egy értéktelen kis gyűrűt, hajcsatot vagy művirágot a temetői vázákba.

Amikor a gyerekkoromra próbálok visszaemlékezni, gyakorta zavarban vagyok. Nálunk a családban nem volt hagyománya az emlékezés tárgyias segítésének. Vagy teljesen eltorzultak az emlékeink, mert olyan átköltéseken estek át, hogy mára már végtelenül nehéz lenne visszatekinteni és kigubancolni az igazság gyenge fonalát bennük, mert mint pókhálóra a hajnali harmat cseppjei, úgy tapadtak rájuk a szubjektív megélések. Vagy mert a mindig vékonyan mért figyelmet, gyakorta szivárványos tündöklésű fantáziatartalmakkal igyekezett kiváltani a hiányt szenvedő. Ezért aztán egy idő után, a valóság és a mesélt változat ingoványos lápost rakott az emlékeim alá. Más emlékek, a kellemtelen tartalmúak egyszerűen elhaltak, mintha nem is lettek volna soha. Mert nem volt, aki előhívja őket, megmosdassa, átöltöztesse, szelíd hangon dédelgesse vállalhatóvá őket.

Néha-néha beugrik egy-egy nagyon valóságosnak tűnő emlékfoszlány, már-már fájón tudatba maró részletességgel, mintha az agy nagyító alá helyezné, hogy jobban elhiggyem valóban megtörtént, úgy történt, ahogyan valahová mélyen elcsomagoltam.

Ilyen kép ugrott be ma az egyik régvolt vásárból. Egy jelent, amiben kislány vagyok. Látom magam olyan tízéves formán. Látom a helyszínt, az árusok polcait. A hömpölygő, áramló tömeget, amiből kimerevedik egy engem néző figura. Egy vékony szikár, érdes hangú, színes rózsás fejkendős cigányasszony. Cserzett arcbőre ezer mély barázdával fonja körbe tekintetét. Tudom, hogy láttam őt többször, valahol a falu határában álló putri lakója lehetett talán. Abban valamiért biztos vagyok, hogy ha megtűrten is, de mindenképpen a faluhoz tartozott. Hogy fantáziám csal-e meg azzal, hogy valami hozzá illő névvel szeretném illetni, nem tudom biztosan. A Rózsi vagy Rozi nevek kúsznak elő valami mélyen eltemetett homályos tudattalan ködből. Abban egyre biztosabb vagyok, hogy valahogyan hozzánk tartozott. Hogy emlék-e, vagy csak emléket épít a lelkem ebből a képből, most igazán nem tudom. A láp megint megsüppedt alattam, mint mindig, amikor a múltam kirakós darabkáit pörgetem az ujjaim között. Ő most olyan nekem, mint egy elem, ami nem illik semmilyen más elemhez, csak úgy van, önmagában.

Valami ősi érzéssel itt legbelül mégis tudom, hogy odalépett hozzám a tömegben és megfogta a kezem, szinte fájdalmas mozdulattal fordította fel a tenyerem és koszos, fekete, a bőrömbe vájó körmeivel szorította a csukló. Itt legbelül, az érzelmi emlékek csarnokában érzem, ahogyan viszolyogtam akkor ettől az érintéstől és most is érzem, hogy milyen fagyottan, bénultan, riadtan álltam a szorításában.

A dédszüleim szemben laktak a cigánytelep szegényes, düledező taszító mocskával. Talán sohasem beszéltünk róluk, talán nem is vettük észre igazán, hogy ott élnek. Én biztosan nem. Túl kicsi voltam még, hogy felfogjam milyen fájdalom és megkülönböztetettség lakik a kidőlt kerítések mögött, a behorpadt, lógó hasú tetők alatti vityillókban. Csak ösztönösen éreztem a szorongást, hogy ők mások.

Meg mi is mások vagyunk.

Talán eddig pillanatig, amikor rákulcsolódott az öreg cigányasszony keze a csuklómra. A keserű füst szagának utolsó aromavegyületeit mintha most dobná ki magából a szaglóhámom. Belőle áradt. Most is látom a csorba sárga fogait miközben beszélt hozzám és érzem az érdes, kérges tenyerét. Hallom a rekedt hangot is és még mindig kételkedem, hogy ez megtörtént-e, vagy az agyam játszik velem furcsa kirakós játékot máshonnan vett képekből.

Az emlékemben az van, hogy végig simítja a tenyerem és fürkészően néz rám a sárgás színű vizenyős tekintetével. „Nem biztos, hogy hosszú lesz az életed” - mondja. „Nem látom tisztán, mintha itt ez a vonal megszakadna, majd tovább fut…”- folytatja olyan bizonytalanul, mintha óvna attól, amit mondania kell nekem.  „De messzire fogsz menni és nagyon sok minden történik veled.”- majd várt egy kicsit, mielőtt folytatta. „Több jó, mint rossz…”

Összeszorította a kisujj alatti redőket és a ráncokba belekarcolt a reszelősre törött körmével… „Látod? Három vonal… három fiad lesz.” Elengedte a kezem, szinte ellökte magától.

„Na menj, te nem tartozol semmivel.”

Gombóccal a torkomban fordultam sarkon és még hallottam ahogyan utánam kiálltja a rekedt hangján …”és ne félj a cigányoktól, neked nincs miért félned…”

Nem tudom, hogy így volt-e, csak érzem, hogy igen. Most is élénken érzem, ahogyan dobogott a torkomban a szívem miközben rohantam haza. Most is érzem, hogy hogyan lüktetett az ér halántékomban miközben kaptattam fel a Bezerédy utca domboldalán, levegő nélküli tüdővel.

Biztosan nem meséltem el senkinek, mert ez is olyan történet volt, amit a hallgatás dobozába kellett helyezni. És onnan senki sem vette elő mind a mai napig, hogy előhívja, megmosdassa, átöltöztesse, szelíd hangon dédelgesse „vállalhatóvá”.

Így lett száraztorzsájú nádbuga belőle a lelkem lápjában…

 Igen kisfiam! Sokat gondoltam arra, hogy majd milyen lesz, amikor megérkeztek. Mert, tudtam, hogy így lesz.

 

Túléltem egy áttétes rákot. Ázsiában élek. Három fiam született.