Egyszer volt, hol nem volt...

 

Magamban fagyöngynek hívtalak.

Mert sohasem jöttek más szavak.

Ha a könnyem gyöngy lenne, ma végtelen nyakláncok ölelnék nyakad.

Karom helyett, lemondó sóhaj fonná őket szépen sorba,

és szomorúság borzolná a szél helyett, felettük hajad.

A szomorúság szemem csillogása, tükre éles szavaknak, rebbenő pára,

és páncélja rám emelt karodnak a hátam. Ami azután nem kulcsolt csak hullott, keményen, tiporva. Én meg csak álltam.

Csípésed lilul és a szám dagad, pedig nem szólt egy szót sem, csak kért…csendben lehajtott fejjel.

És ha már végkép nem remélt, csak suttogott magának, önmagát győzve…

Én nem kértem az életem.

Néha a csend ölt, a napokra elnémult szavak. A rideg tekintett, biggyesztett száj,

a mélyre mart szó… nem akartalak.

Emlékszem még a koldulásaimra, amikor azt hittem rossz vagyok eredően.

Emlékszem az elmúlásaimra, mint száraz virág a temetőben.

Tápláltalak volna, lélekkel, szívvel, megszolgáltam volna élettel, széppel.

Szebbel, mint hitted.

Koldultam volna örökön örökké, tán egy kicsit mindörökké.

De élősködőm lett a bánat és lassan társam az akarat.

A lehetetlen célt szolgáltam, büszkeséggel emelt állal, mert nincs új a Nap alatt.

Minden tudásom a régi. A gyökerei mélyre fúrnak,

és ahogy a fagyöngy szív, a fa meg táplál, úgy szívom én magamba a vártnál, a többet és jobbat…

Hálás vagyok.