November 4.

 

Én a Trianonban elcsatolt délvidéki területeken, Bácska szívében születtem. Apám ötvenhat november negyedikén épphogy belelépett a hetedik esztendejébe. Majd más idők jöttek. Egy puha kommunizmus, puha diktatúrával, Tito elvtárs személyi kultuszával és szép gyermekévekkel. Mert minden gyerekkor szép, mert még a metsző szavak vágta sebeket is van minek begyógyítania egy kisfalu védő ölében. 

Mert Jucika-néni, akitől piros zománcos kannában hordtuk a tejet minden második nap, minden alkalommal megsimogatta a savószagú, mély barázdákkal szabdalt kezével az arcom. „Na... mosolyogj angyalom egy kicsit, nincs semmi baj, minden elmúlik három nap alatt. A bánat is.” - kérlelt, ha látta, hogy szükséges.

És igaza volt, ki emlékszik ma már arra, hogy miért is voltam azokban a napokban bánatos. Csak a szomorúság emléke maradt meg, a történések gyökere mára kiszáradt és elporladt a fekete anyaföldben.

Éltünk valahogy. Valami furcsa, információkat kizáró burokban. Oda koncentrálva a falu határán belüli történésekre. 

Mikor kezdhetik végre a kukoricatörést? Mikor a fosztást? Már megint van valami a tyúkokkal, mert nem adnak tojást. Elég lesz-e a szén télire? Honnan vegyünk piros selyempapírt az iskolai feladatokhoz? Kávé érkezett a boltba, meg narancs, mehetünk sorba állni érte és ha már ott vagyunk, nem felejtsük el a felíratni a kenyeret, mert különben kapunk anyánktól, ha nem hoznak eleget és nem lesz kenyér az asztalon. Hamarosan megint pionír avatás lesz az iskolában, ideje elkezdeni tanulni a verset az ünnepségre….

Tudtuk is mi, hogy mi van máshol, a falu határán túl? Hisz a falu is akkora, de akkor volt azokkal a kis lábbakkal… mert mindenhová gyalog jártunk. Dimbeken le, dombokon fel, gyorsan futva a kutyás házak kapui előtt, torokban dobogó szívvel, nehogy egyszer nyitva legyen az a kapu…

Tudtuk is mi, hogy mi történt alig huszonöt éve, alig kétszáz kilométerre…

Nem esett sok szó róla. Nem azért, mert nem éreztük, hogy dolgunk lenne vele, hanem mert alig volt csatorna, ahol eljuthattak volna hozzánk a hírek.

Amikor megjelentek a legelső televíziókészülékek a faluban és az első magyar adás odaragasztott bennünket TV elé tolt fotelbe, még a TV maci, a Lolka Bolka és Hakapeszi Maki töltötte ki az érdeklődésünket.

Meg valami furcsa, romantikus vággyal szemléltük a magyarországi Kit tud többet a Szovjetúnióról? vetélkedőket és csodáltuk az okos fiatalokat, akik igyekeztek orosz nyelven is mindig jó válaszokat adni, miközben katonaruhás elvtársak bólongattak sűrűn egymás mellé tett fehérterítős, meg kalocsai mintás asztalok mögött ülve, szépen sorba.

Ennyi maradt meg.

A lánctalpak tiporta utcákról fogalmunk sem volt. Az Andrássy útról sem. A 301-es parcelláról sem…

Remélem, Jucika néninek egyszer ez ügyben is igaza lesz. És lassan már úgy fogunk emlékezni, hogy most a fájdalom gyökere szárad ki és porladt el öröke a fekete anyaföldben. Csak a történet marad...