Elmenni a falig...

 

Amikor hajnalban fellázad a test a tudat terhei ellen és csatakos izzadtan kapkodod a levegőt, mintha valami mély vízből rúgnád fel magad a felszínre, de érzed, hogy a tüdőd még a megérkezés előtt lehet feladja az oxigénért való küzdelmet. Olyan volt az ébredésem. Lassan eszméltem a szoba félhomályában, lassan kúszott be a tudatomba a mellettem alvó szabályos, ritmusos szuszogása és lassan állt ki a zsibbadás az ökölbe szorított ujjaimból. Percek teltek el mire szúró fájdalommal megmozdultak.

Küzdöttem. Mintha egész éjszaka küzdöttem volna. Ütve, vágva, kínok között.

Este még villant egyet a telefonom és egy barátom küldött egy képet. Elnyomtam a félig álom köde mögé, ma már úgysem tudok mint kezdeni vele, gondolattal. De csak bekúszott. Egy agyalapot bizsergető kérdéssel. El fogunk menni mind a falig? Megint. És hol van a fal? Mi lesz az elég? Mi? Ki állítja meg az emberiség eszevesztett önpusztító száguldását?

Fröcsögő nyálú vicsorgó, indulatos fejek… ököl a levegőben, előre szúró mutogató ujjak, indulat, gyűlölet, kinyilatkoztatások, megbélyegzések, utasítások. Förtelmes hangnem.

Európai értékek.

Nézem a nők arcát.

Azokét, akik azért ordítanak most fröcsögő nyálcseppekkel, mert húsz éve elhisszük, több nő kell Európának, több nő kell a döntéshozásba.

Mert a nő kedves, lágy és szelíd. Szeretettel vezet, anyaként ölel és minden sebet begyógyít, mindenre van valami békítő balzsama.

Elhittük, hogy a nő különb. Hogy békét hoz. Hogy ha ő jön, nem lesznek háborúk. Elfogadás lesz, tolerancia. Egyetemes tolerancia.

És most itt állunk egy háború küszöbén. Már hozzáérnek a lábujjaink.

És nők fröcsögik az arcunkba, meg persze férfiak is és most már egyebek, szép sorban az ABC betűi… TE NEM LEHETSZ MÁS! NEM GONDOLHATSZ, ÉREZHETSZ MÁST! A TE TÖRTÉNELMEDBŐL NEM KÖVETKEZHET MÁS TÖRVÉNYSZERŰSÉG! TE NEM LÓGHATSZ KI A SORBÓ! NEKED EURÓPAI ÉRTÉKREND SZERINT KELL ÉLNED, …VAGY HALNOD KELL.

Halnod megint…

Hat-nyolc éve még, vagy lehet már tíz is, valamelyik egyetem vagy más iskola padjaiban ülve interkulturális tudományokat tanultam. Az előadó lelkesen ecsetelte nekünk a nyugati felvilágosult individualista társadalmak jellemzőit, mint az egyetemes tolerancia, a fair play viszonyok, a gentleman magatartás, a mindenkor transzparens és kongruens viszonyok és folyamatok, a tehetség támogatás, innováció és magas személyes erkölcsi kultúra elemeit.

Szemben a mi kis kollektivizmusra épülő társadalmunk szerényke erényeivel, aminél a hosszú elmarasztaló jelzők egyetlen kiemelkedő pozitívuma az összefogásban rejlő erő volt.

Félig elhittem, hogy ilyen elmaradottak, alávalók és másodrendűek vagyunk dacára annak, hogy az első között alapították 650 éve Pécset a jogtudományi egyetemünket 1367-ben, minden bizonnyal morális, etikai motiváció nélkül, hogy 1568-ban a tordai országgyűlés már a szabad vallásgyakorlásról döntött, miközben Európában még több száz évig vallási megkülönböztetés alapján is ölték egymást az emberek.

Szóval majdnem elhittem, hogy mi magyarok ilyen hitványak vagyunk. Hiszen, ha ezt egy tanár és kultúrakutató magyarázza neked, akkor egy picit behúzod a nyakad a vállaid közé, pusztán a magyarságod okán, akkor is, ha még életedben nem tettél semmit, amivel a rövid nyakat kiérdemelted volna.

Emlékszem, akkor arra az émelyítő gyomorgörcsre, ami napokig nem tompult bennem, miközben ezt a tudományt rágcsáltam nap, mint nap és egy Istennek sem tudtam megemészteni. A mai napig se.

Hajnalban ez az ismerős görcs ébresztett és szorította ökölbe a gyomrom és szívem is egyaránt.

Megint itt vagyunk. A kollektív bűnösség nyálfröcsögésében.

Vajon, most egy Trianonnál kevésbé kataklizmatikus kielégüléssel szárad-e fel a nyáltenger és nyugszik meg az oly elfogadó és toleráns, emberi értékeket tiszteletben tartó öreg hölgy, vagy elmegy a falig.

Megint.

Rajtunk keresztül.