Gondolatok a szeretetről...

 

Hálás vagyok. Hálás vagyok mindazoknak, akik az életem részei és szeretnek.

…és azoknak is, akik már nem részei az életemnek és nem szeretnek és nem is tartanak szerethetőnek.

Hálás vagyok, mert megtanítottak választani és elengedni.

Elengedni azokat az embereket, akik nem állnak készen arra, hogy szeressenek engem, vagy bárki mást, aki fontos nekem, talán leginkább önmagukat.

Önmagukat jól és szépen.

A legnehezebb dolog, amit valaha is meg kell tennünk az életünk során, az ez a választás, mert talán ez lesz a legfajsúlyosabb döntésünk is, ami biztosan kihat az életünk következő szakaszaira.

Mert a legnehezebb dolog felülbírálni konvenciókat, akár szívből fakadó elkötelezettségeket, hűségesküt, örök barátságot, vagy életre szabott más viszonyokat, gyakran a vér szavát, akár genetikai örökséget.  

Sok idő, néha nagyon sok idő kell ahhoz és számtalan nem túl kellemes tapasztalás, hogy rájöjjünk végre, senkit sem szerethetünk önmaga helyett. Bármi is a kapcsolatunk minősége. Senkiért sem vállalhatunk felelősséget önmaga helyett. Nem dolgunk senkit sem jobban szeretni önmagánál és önmaga helyett szeretni.

Ezért, fejezzük be a nehéz és bántó beszélgetéseket olyanokkal, akik nem akarnak változtatni azon, hogy másoktól várják el, hogy szeretve legyenek. A szeretet nem szabhat feltételeket, nem zsákmányolhat ki és nem zsarolhat. Mert mindez, már nem szeret "kategória",, hanem sokkal inkább birtoklás. A birtoklás pedig önbecsapás, fájó és bántó önmaga minden megélt pillanatában. Elsősoban a birtoklót bántja, mert miután senkit sem birtokolhat igazán, örök kielégítetlenségben, hiányban és az elégedetlensége szenvedésében éli az életét.

A tiszta, feltételmentes szeretetet vagy megteremtik a kapcsolatok, szépen alapvetésként indulva, majd naponta érlelve, ápolva, őrizve, dédelgetve, vagy nem.

Mert a szeretet a természetéből fakadóan nem elvárható. Nem megtervezhető. Nem teremthető meg akarattal. Nem kontrollálható. Nem működik parancsszóra és kötelességből. A szeretet vagy fakad önmagából a kapcsolatból, a két ember közötti természetes viszonyból, mert azt minden fél érzi, vagy nem lehet erőszakkal, valamiféle hűségesküvel, parancsszóval, manipulációval kikényszeríteni.

Amit ki lehet, az nem szeretet, hanem szorongásból fakadó alárendelődés. 

…és minden kapcsolatból csak annyi szeretet tudunk „kivenni”, amennyit beletettünk. Egy huncut gyűszűnyivel sem többet.

Kapott szeretet csak adott szeretettel tudunk életre hívni. Mintával. Azonosulással, ráhangolódással, elfogadással, odafordulással.

A szeretet semmilyen más módon nem manipulálható, csak természetes forrásból fakadó szeretéssel lehet növelni, gömbölyíteni, követeléssel sohasem.

El kell érkeznie az életünkben annak a napnak, amikor rájövünk nem kell többé olyan emberek életében jelen lennünk, akik csak egy okból kívánják a jelenlétünket, hogy rajtunk keresztül, általunk elégíttessék ki a szeretet iránti igényüket, de egyébiránt nem érdekli őket a jelenlétünk. Még a legelemibb érdeklődést sem tudják mutatni semmi iránt sem, ami a számunkra fontos. Egyszer rá kell, hogy jöjjünk, hogy nem vagyunk szeretet-adagoló automaták. Kötelességből, hűségből, lelkiismeretből, humánumból és egyéb szép szavakba burkolt elvárásokból nyomogatott gombokkal.  

Mindannyiunk legbelsőbb igénye, hogy amit teszünk másokért, azt elismerjék a körülöttünk élők. Ha azt érezzük, hogy mindent megteszünk egy kapcsolatért, akkor azt várjuk, hogy cserébe a másik akceptálja, ha mást nem is, legalább a szándékunkat. Vegye észre, hogy mennyit teszünk a kapcsolatunk legjobb tartalmainak megőrzéséért, megteremtéséért. Közös élményekért, egy-egy kiemelt találkozás ünnepibbé, emlékeinkben megőrzése méltóvá tételéért.

De mindeközben önmagunknak is észre kell vennünk, hogy hol van az az egészséges mérték, egészséges törekvés-határ, amit még szabadon teszünk meg azért, hogy bármilyen akceptálást szerezzünk a másiktól. 

Vegyük észre azt, ami már nem természetes módon örömteremtő, nem tiszta szeretet-szándékból fakad, hanem megfelelés-kényszerből, elismerés-koldulásból, gyakran erőn felül és viszonzatlanul. 

Legyen számunkra tiszta és tudatos, hogy mi az, amit úgy tettünk, hogy az már a kapcsolatunkból következően nem természetes, mert például a feltétlen szeretet nem kétirányú, vagy mert az a tettünk kötelességből és elvárásokból fakadt.

Vegyük észre, hogy mindez mekkora csapda. Mert a másik ember szeretethiányát nem fogjuk sohasem kielégíteni. Ugyanis az kielégíthetelen. Mert sohasem fogjuk tudni, hogy mi is az elég számára, hisz ő maga sem tudja igazán. Ez az oka annak, hogy még mi arra koncentrálunk, amit adni vagyunk képesek, addig egy szeretet hiányban szenvedő ember csak a hiányra tud fókuszálni, a számára elégtelenre és arra, hogy azt a hiányt kinek kell enyhítenie, kinek a feladata. Ahol a szeretet alapvető, ott ilyen témák nem lehetnek a tudat fókuszában. Ott mindez a szívekben, lelkekben van jelen a maga természetességében és nem a gondolatokban, valami folyton mérlegelő adok-kapok mérlegen. 

A lélekben a szeretetnek nincs mércéje. A lélek mindig tovább képes adni mint, hogy azt az ésszerűség diktálná.

Talán ez mutatja meg leginkább a helyünket a világban. 

Ott vagyunk jó helyen, ahol nem méregetik a szeretetünket, nem követelőznek és nem keltenek bennünk lelkiismeretfurdalást. Nem tartanak bennünket kevésnek és bárminek is, bármennyinek is örülnek, amit csak adni tudunk önmagunkból.

Ahol játszmák tárgya a szeretet, vagy a lojalitás, ott állandóan ráfeszülünk a KELL-re. A másik szükségleteire, az elégtelenség kifejeződésére. Ott nincs flow, nincs az érzelmeknek szabad, önmaguktól gerjedő keletkezése és áramlása, ott olyan impulzusok vannak, amelyek kényszerítenek és ellopják a kapcsolatból, az együtt levésből fakadó örömünket, feszültté teszik a megéléseinket, szépen lassan, módszeresen elrabolják a minőségi időnket, elpazarolttá és elégtelenné teszik a befektetett energiánkat és megrontják a szellemi, érzelmi és lassan a testi egészségünket is.

Amikor örömmel, érdeklődéssel és elkötelezettséggel kezdesz felépíteni egy életet, nem mindenki lesz kész arra, hogy kövessen téged az utadon. Nem minden ember tartja helyénvalónak minden lépésedet és nem mindenki örül minden megtett méterednek. Lesznek, akik más utakon mennek tovább. Legyünk hálásak azét, hogy valameddig velünk voltak. Ám lesznek olyanok is, aki kritikákat fogalmaznak meg és minden irányod zsákutcának gondolják. Pusztán csak azért mert az más, mint az ő irányuk. Meglesz rá a saját okuk, motivációjuk, szorongásuk. De az az ő életük, ők leginkább semerre sem mennének és te ezt nem igazolod a számukra. Bármennyire is úgy tűnik, hogy veled lépdelnek, a te utadon, valójában nem engedik meg maguknak a saját utat és ezért figyelik a te lépéseidet, mert nem elég bátrak ahhoz, hogy tőled függetlenítve önmaguk, saját útját járják. 

De ez nem azt jelenti, hogy hozzájuk kell szabnod a lépteid hosszát, hogy neked meg kell változnod a kedvükért, hogy ők komfortosabban követhessenek, vagy arra kell menned, amerre ők szeretnék, hanem azt jelenti, hogy el kell engedned azokat az embereket, akik nem állnak készen arra, hogy elkísérjenek. Bármennyire is szeretnék. A te életed, nem az ő életük.

Lehet ezt te már tudod, de ők nem biztos, hogy tudomást vesznek róla. Ezért minél többet maradsz kapcsolatban olyan emberekkel, akik mércének, „rossz” példának, érzelmi automatának, kötelező gyógyírnak, vagy zsarolható elismerés-koldusnak tartanak, annál tovább maradsz távol attól a közösségtől, amelyet önmagadnak a leginkább kívánnál.

Miközben azokra "pazarolod" az egyetlen földi életed, akik feltételeket szabnak a szerethetőségednek, nem jut időd és energiád azokra, akik feltételek nélkül áhítják a veled való kapcsolatot. 

Akik szeretete nem kikapcsolható, nem megvonható, szüneteltethető pusztán az általuk szabott feltételek teljesülése vagy nem teljesülése okán.

Tudnod kell, nem tudsz tönkre tenni egyetlen kapcsolatot sem, olyat semmiképp, ami igazi szereteten alapul és nem tudsz tönkre tenni egyetlen kapcsolatot sem, ami feltételeken alapul. Mert az elsőnek nem feltétele semmi, de semmi, amit teszel vagy nem teszel és az utóbbi meg, sohasem volt ép, valós. 

Az utóbbit mindaz, ami fenntartotta, nem több, mint a te saját energiád és szándékod, amivel a kapcsolat illúzióját szolgáltad és valóban csak ennyire volt szükség a kapcsolat megtartásához. A te elkötelezettségedre és energiádra. Lehet a másik fél nem is tett bele semmit, vagy nem sokat, csak elvárt.

Ezeknek a kapcsolatoknak a tartósságát egyszerűen lemérheted, ha úgy döntesz, hogy nem teszel bele több energiát, mert ekkor önmaguktól el fognak halni és ez meg is mutatja a valódi értéküket. Az ilyen kapcsolatot nem a szeretet, hanem a kivehető energiákhoz való ragaszkodás, a birtoklás tartja élőn.

A te oldaladról meg vélhetően, a félelem a további megítéltetéstől, a magánytól, a konvenciók megsértésétől, vagy ki tudja mitől még.

Esélyt adni azoknak, akik nem érdemlik meg, azt jelenti, esélyt elvenni önmagadtól és azoktól, akik vágynak rád.

Mindannyiunk életében a legértékesebb dolog az idő és az energia, de mindkettő korlátozottan áll a rendelkezésünkre. Bárkinek is adod az idődet és az energiádat, az meghatározza a létezésedet minőségét.

Amikor rájössz arra, hogy mindkettő véges, akkor elkezded átgondolni, hogy kinek is kívánsz ajándékozni belőle.

Amikor kezdesz rájönni arra, hogy a legfontosabb dolog, amit magadért és körülötted levő szeretteidért megtehetsz, hogy mindennél hevesebben véded az energiádat, akkor nem biztos, hogy ez mindenki számára tetsző és elfogadható döntés lesz.

De azt is azonnal látni fogod, hogy aki megkérdőjelezi az energiáid védelméhez való jogod, az semmiképpen sem tartozik abba a körbe, aki feltétel nélkül képes téged szeretni, önmagadért.

Az önvédelmed első lépése azonnal megmutatja számodra, hogy ki az, aki az erődből, energiádból, lojalitásodból és szeretetedből, mint neki jogosan járó forrásból táplálkozik. Ők e forrást birtokolják, nem téged szeretnek, ezért sohasem fogja őket érdekelni, hogy a kiapadása rád nézve milyen következményekkel járhat.

Ha kristálytisztán látod már e kört, nincs más dolgod, mint hálát mondani azért, hogy mindeddig bíztak benned annyira, hogy a te szeretetedet választották önmaguk hiányát tápláló forrásul.

Mostantól tudod, hogy nem vagy értük felelős. Jogodban áll felülbírálni konvenciókat, akár szívből fakadó elkötelezettségeket, hűségesküt, örök barátságot, vagy életre szabott más viszonyokat, gyakran a vér szavát, akár genetikai örökséget is, ha azok nem a kölcsönösség elvén alapulnak, ha nem a feltétel nélküli szeretet táplálja őket.

Senkiért sem vagy felelős. Nem te vagy a felelős azért, hogy meggyőzz másokat a fejlődésük szükségességéről. Nem az a dolgod, hogy más emberekért létezz és az életed energiáját, erejét nekik add, hogy ők életképesebbekké váljanak!

Ez nem azt jelenti, hogy nem vagy felelős a kapcsolataid minőségért, ez azt jelenti, hogy másik érzelmeiért nem vagy felelős. 

Ha benne maradsz az ilyen kielégíthetetlen kapcsolatokban, garantáltan rövid idő után te magad is szeretet-kimerülté, szeretethiányossá és a játszmák áldozatává válsz és ennek okán azonossá azokkal, akiket a szereteteddel tápláltál. Lassan elfelejted önmagad szeretni a béli törekvésedben, hogy másokat jól és kielégítően szeress. 

Ettől rosszul érzed magad, és attól is, ha kényszert érzel bármi miatt, vagy ha csapdaként éled meg a saját ragaszkodásod és ha elkezdesz szorongani attól, hogy nem kapsz kellő viszonzást az általad nyújtott szívességeket. Ez nem más, mint kimerülés, kiürülés, kiégés. 

Ami kimerít, kiürít és kiéget az nem egészséges. 

De te döntesz, hogy kivel, kikkel is szeretnél azonossá válni.

De a legerősebb kötelességet önmagad iránt kell érezned. Rá kell, hogy jöjj végre, hogy te vagy a saját sorsod ura és megélője is.

Döntsd úgy bármikor az életed során, hogy megérdemled az igazi barátságot, az igazi elkötelezettséget és a teljes szeretetet, egészséges és virágzó emberek társaságát. 

És ez a döntésed meg is teremti majd mindazokat körülötted, aki nem öncélúan vágynak a társaságodra.

A többieket könnyű-e elengedni?

Fájdalmasan nehéz. De minden nap szembenézni azzal, hogy önmagukon keresztül, rólad is táplálják a szerethetetlen képet, mindennél pusztítóbb.

Gyász ez. Nem fogok neked hazudni.

De egyben önmagad újraszületése is.

A gondolataimhoz Anthony Hopkins a szeretetről írt mondatai adtak ihletet, időnként talán félmondatokat át is vettem tőle. Így a felmerülő azonosság nem a véletlen műve, de nem plágium, hanem tisztelet és egyetértés.

Végezetül mindazoknak, akik mára már vastagra hizlalták önmagukban a szerethetetlenségem ítéletét, köszönöm, hogy megtanítottak az önszeretetre. Nagyon nagy ajándékot kaptam tőlük.

Nélkülük nem itt tartanék.