Kértem az Istent

 

 

Megint szép szavakba csomagollak.

Hálába és örömbe.

Mint télidőn zuzmarás ködben az ágat a dér.

Mint ott az úton a szilánkos fák alatt,

emlékszel?

öleltél és én a szívemmel láttalak.

 

Megint álmokba és vágyakba,  

mint amikor tavasz járt a kertek alatt.

Táncoltunk a fűben,

emlékszel?

virágszirom fátylak hulltak,

és mi mentünk kéz a kézben, szív a szívben,

dacból is gyúrt szövetségben,

térdig fűben, égig hitben,

és amikor riadt hajnali ébredésben

megnyugtató érintésben,

magam mellett tudtalak.

 

Megint pillanatokba és forró lázba,

mint amikor homokot pörgettél a lábujjaim közé,

emlékszel?

a kék ég ölelt és a nyugodt tenger,

ringatóztunk szerelemmel

könnyű borral és sós csókkal,

lépdeltünk a habos parton

a napnyugta felé.

 

Megint bizalomba és reménybe,

mindenből a pont elégbe,

vasárnapi szendergésbe,

őszből télbe.

Emlékszel?

akkor is, hogy vártalak,

tüzet nézve, karjaidban a fájdalmamból is erő fakadt.

 

Azután csókba és könnybe,

mindent imába szőve.

emlékszel?

A templom padlóján térdelve kértem az Istent

adjon még időt, veled, neked,

és kértem a képet, a fényesen szépet

vigyázzon rátok, ha már nem leszek.

 

Karácsony van.

Újabb. Nem hitt.

Mégis remélt, újabb meghitt.

Még egy csillag, még száz nevetés, még végtelen sok szeretés.

Hálás szavak jönnek sorban.

Kérem az Istent újfent halkan.

Vigyázzon ránk, ha már így van.