Leginkább SEHOL.

 

Idegen határon idegen halálból,

idegen kebelre idegen vágyból,

idegen reménnyel,

idegen képpel,

idegen hittel,

nem kellesz, hidd el.

Tizenhat éve ezen a napon olyan keserű lett a kenyér, hogy azóta már nincs szó, ami újra édesíthetné… Ezzel kell élni.

Tizenhat éve egy "másik anya" is némán hátat mutatott. És bár ennek túlélésében van már tapasztalatom, de amikor a HAZA szó omlik össze benned, akkor már végleg elhiszed, hogy nincs helyed többé a világban. Nincs domb, völgy, patakpart, déli harangszó, ami a tiéd lenne. Persze élhetsz tovább, mert minden hontalannak is akad egy csücsök ahol meghúzhatja magát, csak már nem tartozol sehová. Egy szó rendez téged tartalommá: IDEGEN. …és ez már örökre levethetetlen kabát, itt-ott újra és újra fellángoló gyűlölet növesztette a bőröd alá a szálait.

Nem egy illúziót, egy ölelő anyaföldet vettek el tőled ezen a napon, azt a helyet ahová majd egyszer lehajthattad volna örökre a fejed.

Ezért rendelkezem. A hamvaim, ha eljön az idő, majd a szélben egy nagy víz felett adjátok vissza az Univerzumnak. A kivető Földet ne érje a porom, a megvető ember ne sirassa.

Hogy ennek mi súlya van és mit ér ez a kép itt csatoltan, azt csak az viseli és annak roppantja évről évre, ma meg már napról napra a lelkét, akit ott, ahol született IS, már a fogantatása pillanatában IS megtagadtak. Számkivetetté tettek. De csak megszülettünk erre a világra, noha egyikünk sem kérte az életét, és felnőttünk „másként”, de ez még úgy tűnik nem elég, mert még jön ezer meg ezer száj, ökölbe szorult kéz és sziszegi az arcodba naponta, hogy TAKARODJ HAZA TE IDEGEN! és nem érti, hogy neked HAZÁD már csak a lelked szilánkjaiban létezik és ettől a naptól már a világon mindenhol otthon vagy és leginkább SEHOL.