Mi teremtjük...

 

Akkor tört el valami, amikor előkerült a kapanyél a furatokkal.

Nem kényszer szülte, hanem a zsenialitás gondolatának diadala.

Nálunk a karácsonynak nem volt nagy misztériuma, csak egészen aprócska. Nem rogyadozott a fa minden évben új díszektől. Évről évre ugyanazok a kicsit kopott, kicsit törött, a csillagszórók által megperzselt, fénye vesztett üveg vagy tükörgömbök és más alakzatok kerültek fel a fára. ...és úgy forgattuk őket a színes cérnákon, hogy ez legkevésbé látsszon.

Meg a nagypapám, néhány kályhacső festékkel ezüstre festett diója, megtartva a dobozokban, az előző évből, az azóta sem párolgó, erős vegyszeres festék gőzeit és csillámosra rajzolva az ujjbegyeinket, ha megfogtuk valahol véletlenül. Meg a fogcsorbító, nyálcseppentő kemény, százszínű papírba csomagolt szaloncukrok.

Nálunk a karácsonynak nem volt gazdag ajándéka. Néhány csomag édesség, narancs, nápolyi, mogyorókrém, Télapová formált csokoládék, néha egy-egy könyv, vagy színes filc okozott földöntúli örömöt nekünk.

Nálunk a karácsonynak nem volt hagyománya. Nem került hal az asztalra, vagy megszentelt kalács. Nem mondtunk imát vacsora előtt és senki sem csengetett, gyújtott gyertyát jelzésül a kis Jézus megszületésére. Az egyetlen valami, hagyományra utaló elem, egy rózsaszín üvegtálba szórt és vízzel felöntött marék búza volt. Ami az idő előrehaladtával egyre mászkosabb, erjedő szagú, penészedő, szomorú látvánnyá változott. Minden volt, csak ünnepi nem. Mégis gyerekként odakucorodva mellé a tenyeremmel simogattam az egyre magasabbra nővő búzaszálak levelinek végeit. Mint meleg májusokon simogattuk az édes, levecses szárú, zsenge fűszálak tetejét futás közben.

Legalább is, ilyen emlékeim maradtak.

Nálunk a karácsonynak nem volt időpontja. Nem Szenteste állt a fa, általában csak szilveszter napján, vagy egy-két nappal előtte és nem az Isten fia született meg, hanem a Télapó érkezett az örök orosz télből. Legtöbbször a Bútorgyár főzelékszagú ebédlőjébe.

Nálunk a karácsony a lelkek mélyén, a fantázia világunkból és mások által elmondott csodaszépnek hangzó, meseszerű történetekből épült fel. Gyerekdalokból, a Csing-ling-ling száncsengőből, az iskolai rajzokból, vagy ha esett a hó, a falu dimbes-dombos utcáit borító, millió szikrát szóró, fehér lepelből.  

Picinyke misztérium volt ez, eltagadott, elhallgatott lényeggel.

Nálunk a karácsonynak talán sohasem volt, de ezen az napon mindenképpen elveszett a tisztelete.

Ezen a napon nekiállt a kerítésünk mellett álló, égig nővő lucfenyő alsó, a száradástól megritkult ágait lefűrészelni. Rendületlenül dolgozott. Különböző méretűre metszette az ágakat.

A fenyők különleges élővilágnak adtak helyet az idők során. A környék legmagasabb fái lévén, balkáni gerlék, rigók és nem ritkán kuvikok, fülesbaglyok beszállófájává, éjszakai pihenőhelyévé váltak. Minden hozadékával az ilyen társulásoknak. A fák alatt a föld és a hosszú lelógó alsó ágak, úgyszintén magukon viselték a népes élővilág nyomait.

Ezeket az ágakat vágta szép egyenletes méretűekre.

A haszon volt a kulcsszó. Általában. Ami sok esetben tisztelendő és van, hogy egyszerűen csak lélekölő. Ha már úgyis le kellett metszeni az alsó, félig elszáradt, elfeketedett, felmart ágakat, ne vesszenek kárba.

Láttuk, hogy min ügyködik, de valahogyan mégis reméltük, ez most csak egy tréfa lesz és majd hamarosan előkerül az igazi fenyő, illatosan, hamvas frissen, gyantától ragadóssá téve a kezeinket díszítés közben.

De nem így történt.

Ezen a karácsonyon egy kapanyélbe drótozott, önmaguk súlyától lelógó ágak szomorították a tekintetünket.

Valahogy keserűre sikeredett a törekvése. Hangos és szomorú volt ez a nap. Méltatlan. Úgy emlékeszem, én némán sírtam a szobámban.

Az első éjszaka, lecsúszva a még jobban lógó ágakról, a régóta őrzött, sokat látott díszek közül, több is eltört…

A szőnyeg szálai között, napok múlva is meg-meg csillant a szilánkokra dermedt  fény. Az én lelkem szilánkjai ezek után sok éven keresztül sötétben maradtak.

Az ember a felnőtté válása során, vagy arra tesz szent fogadalmat, hogy mi szépe és jót menekít önmagán át az örökkévalóságba, de legalább is a következő generáció lelkébe, vagy arra, hogy mit semmiképp.

Szombaton fűszeres illatoktól vált meseszerűvé a délutánunk. Tökös, fahéjas, mákos kalácsok híztak aranybarna gömbölyűre a sütőben. Este András-atya hozta el nekünk a tihanyi bencések megtartó szeretetét. Hosszan beszélgettünk, csendes mondatai békével töltötték meg az otthonunk.  

Vasárnap mézeseket festettünk, Magyarországon élő kínai barátoknak meséltük el a karácsonyunk hagyományinak gyökereit. Nevettünk, szerettünk, öleltünk.

Ma kiválasztottuk a fát.

Illatost, hamvasan frisset és nemsokára gyantától ragadós kezeinkkel díszítjük.

A jövő héten halat veszek, énekelünk.

 

Várjuk Isten fiának megszületését.

Áldott ünnepet kívánunk!