Negyven perc...

 

Negyven perc…

Talán ennyi volt visszatérni.

Elköszöntem az utolsó betegemtől, összecsomagoltam és beültem az autóba.

Millió vízcsepp prizmája szórta szét az utcai lámpa fényét a szélvédőn és az autó ülésének hidege vesébe markoló görccsel jelezte, túl régóta áll az épület előtt. Rég volt már reggel, az érkezésem órája.

Megbeszéltük, ha indulok felhívom, hogy mire megérkezem, kisétáljon a parkolóba.

Lassan szokta meg a szemem az esti fényket. Lassan gurultam, hogy időt adjak.

„Elindultál?” - szólalt bele fáradt hangon a telefonba. „Ne siess, exitem van, covidos. Sok a papír. És még ki kell vetkőznöm mindenből.”

„Jól van, nem sietek” - válaszoltam.

Exit… hidegen csengett a fülemben a hangja.

Egy rövid kis szó, mint egy éles kés, ami visszavonhatatlanul elmetszi valaki életének a fonalát. Holnap egy számmal magasabb lesz egy számadat. Holnap majd újra halljuk, hogy ennyi meg ennyi többségében idős, krónikus beteg hunyt el. 

…és mi holnap is eltekerjük a csatornát a rádión, vagy lehalkítjuk a TVt, esetleg átlapozzuk a szociális média oldalán a hírt.

Ő nem. Ő egynek már tudja a nevét. Vagy lehet többnek is. Tudja, hogy milyen szorongással és reménnyel gúzsba kötözött lélekkel érkezett. Ő tudja, hogy szúrható volt-e a vénája és, hogy hogyan nem hatott az, amibe a másik, mint végső szalmaszálba kapaszkodott még.

Ő tudja, hogy milyen színű volt a szeme és azt is, hogy egyik pillanatról a másikra, hogyan veszett el a remény. Ő tudja, hogy mikor tűnt el a fény a tekintetéből és mikor váltott tompa homállyá a szeme tükre. Mikor süppedt bele eltűnő arcpírral az ágyba, mintha csak elfolyna valami lefolyón az életével együtt.

Ő tudja a nevét, a nevüket. Látta és majd most is látja a hozzátartozók kisírt szemét, a fehér-viaszosra tördelt kezeiket.

Mert ő ott van a számok mögött, mint lelket tépő valóság.  

„Exitem van.”  Dübörög át a mondat mindenen.

Ülök az autóban a parkolóban és próbálok az éppen elmúló lélektől visszakanyarodni a rádióból szóló hangokhoz. Jingle bells. Megnézem, hogy meddig lehet felnyomni a hangerőt. Fájdalomig.

De… valahogyan szeretném utána küldeni a hangokat. Az elszálló lélek után egy utolsó földi szikrát, itt a nehéz, szipogó felhők alatt.

Valakit ez dal már nem repít sehová. Nem érzi, kezdetben lelkesedve az ünnep szívbe lopódzó szellemét és ezredszerre is hallva, a fásult monotonitás sem kedvetleníti el.

Valakit már egy szó rendez jéghideg valósággá. A jelenből véglegesen múlttá. Exit.

Ülök az autóban, harsog a zene, babrálom a telefonom, hogy ne foglalkozzak egy ember halálával, akihez az életében sem volt közöm.

Összerezdülök, amikor megkocogtatja az ablakot.

Hadar… magyarázkodik… ne haragudjak… sietett, ahogy csak tudott.

Édes Szívem! Úgy, ölelném. Úgy, megsimogatnám a fáradt arcát. Úgy, fognám a kezét némán csak egy-két percet.

Állunk, magyarázzuk az elmúlt fél óránkat. Ő az „exitet”, én meg, hogy hogyan értem el egy onkológus kutatóorvost Kínában, aki segít, küld néhány szakmai anyagot. Konzultálunk betegekről és a kezébe adom a csomagot.

„Ez pecsétviaszgomba, meg egy másik, poria cocos gomba, ez meg itt egy rakás likopin tartalmú gyümölcs, meg jujuba. Immunvédők. Teának. Idd kérlek, minden nap, hoztam, mert féltelek.”

Itt már nem lehet nem sírni. Meg nem lehet legalább a zacskón keresztül nem megszorítani egymás kezét. Didergünk a szemerkélő esőben. Nyújtanánk a pillanatot, de nem lehet. Még a végén megfázik nekem…

Szalad vissza. Ügyelet van. …és ő nemrég még egy védőruhában izzadt egy eltávozó lélek fölé hajolva, védőszemüvegen át töltötte az orvosi papírokat. Pecsételte meg egy élet végét.

Ülök az autóban. A kar hiába törli a szélvédőt. ...valahogyan mégis olyan homályosan látok.  

Gépiesen vezettem haza. Gerle a kapuban lobogó fülekkel köszönt, a fiam karjai körbe ölelik a nyakam.

Negyven perc. Ennyi visszatérni az életbe.

Holnap majd, amikor elhangzik a szám, tudni fogom, hogy egyet a fülhasító Jingle bells kísért az ég felé.

És a többit? A száznegyvenhét, százhatvanhat, százhetvenkilenc, százharmincöt… többségében idős, krónikus beteget?

Doktornő! Barátom! Idd a teá. Féltelek.

170+1