Epigenetika

 

Read the Spirit

Vedran Smajlović: Cellist of Sarajevo still moves the world

Emlékszem, hogy fellelkesültem azoknak a bánatos napoknak az egyikén, amikor az egyetemen egy vendégelőadó, egy neves, a témában világhírű pszichiáter keretbe foglalta a tüneteket.

Fura, hogy az ember mi mindenért tud hálás lenni. Én azon a napon a megértésért voltam.

A hónapok óta megélt állapotaim és mások állapotainak megértéséért. És pont egy klinikai pszichológiai, pszichopatológia előadáson.

Akkor már három, talán négy éve is vastagon benne voltunk a délszláv háborúban.

Az én lelkemben is időről időre sötét felhők gyűltek, ha otthonról hír jött egy-egy ismerősről. Időnként közeli barátokról. Időnként nagyon rossz hírek.

Emlékszem milyen vadul jegyzeteltem az oly ismerős „tüneteket”, amelyektől eddig a napig azt sem tudtam, hogy tünetek. Egyszerűen csak azt hittem, hogy a, „hogy vagy” kérdésre adott törvényszerű válaszokat hallom olyanok szájából, akik menekülni kényszerültek.

Olyanokéból, akik egy éjszaka alatt csomagolták össze az életüket. Kaptak fel néhány értéket és zokogó lélekkel ölelték meg még egyszer, remélve, hogy nem utoljára az otthon maradókat. Bízva abban, hogy hamarosan ők is indulhatnak majd utánuk.

Volt, aki hónapok után is könnyes szemmel idézte meg a kutyája tekintetét, amire még visszanézett a házának kapujából. Pedig, mint mondta csak egy egyszerű falusi keverékkutya volt. Mégis hű társ. Volt, aki hosszan arról mesélt, hogy nem tudja, ki fogja majd learatni a kukoricát és vajon mi lett a kocával az ólban? Más az otthonhagyott idős szívbeteg apját siratta. Nem lesz, aki összehasogassa neki az akácrönköket téli tüzelőnek. Mások meg csak ültek csendben, szó nélkül, órákon át, némán maguk elé nézve. Szívbe markoló volt a hallgatásuk. Mintha azért nem beszéltek volna, hogy a kimondott szavakkal ne tegyék véglegessé és visszavonhatatlanná a megtörténtet.

Ezek nekem eddig a napig nem tünetek voltak, hanem történetek. Életek.

Nem volt tünet, hogy nem tudnak aludni, már lassan keveset sem. Vagy ha mégis, akkor rémálmok gyötörték őket. Volt, akit a felgyújtott faluja képe, vagy az út mentén hagyott személyes tárgyak. Egy kitépett lábú baba, elhagyott gyerekcipő. Volt, aki az éget emberi hús, vagy a vér szagára emlékezett. Volt, aki halottakkal álmodott. Azoknak a barátoknak az arcával, akik mégsem menekültek, maradtak otthon és mentek a frontra meghalni, mert akkor, az utolsó pillanatban mégsem jöhettek el. Volt, aki a barátjáról mesélt, akinek aznap szült a felesége és azért maradt otthon. Őt reggel tették fel a buszra. A frontra vitték. A feleség szerint egy apró tincset vitt magával a kisfia hajából – legalább is így mesélték.

Volt, akinek a ruhája volt minden vagyona. Volt, aki megerőszakoltak. Többen. Volt, aki embert ölt, hogy menekülhessen…

A vendégelőadónk Oroszországból érkezett. Poszttraumás sokk szindróma volt a szakterülete. Egyike volt azoknak a szakembereknek, akik megalkották a krízishelyzetekből történő primer pszichológiai mentés alapelveit. Nemzetközi mentőcsapatokat toborzott a világ minden pontján és képzett ki a megfelelő pszichológiai mentés menetére.

Nem tudom, hogy mi adott bátorságot. Talán az, hogy nem volt veszítenivalóm.

Aznap este vele vacsoráztam. Egy világhírű szaktekintéllyel. Az albérletem konyhájában ültünk. Egy tízemeletes panelház negyedik emeletén található fél szoba és a konyha, fürdőszobahasználattal volt minden menedékem akkor. Itt beszélgettünk hosszasan a diplomamunkám témájáról egy szerény kamillatea mellett.

 Mégis valahogyan sorsfordítóan.

Pár óra alatt összeállítottuk a kutatási tervet, a vizsgálandók körét, felállítottuk a hipotézisünket, az enyémet. Kidolgoztuk a bizonyítási eljárást.

Kaptam tőle egy címlistát az Európában a témában kutató szakemberek elérhetőségével. Végül csak a szlovén pszichiáterek mutattak a témában együttműködést. Nagyon sok hasznos kutatási anyaggal támogattak. Minden más nemzet szakemberi távol tartották maguktól a "témát", mert a Balkán oly megfoghatatlanul, átérezhetetlenül és értelmezhetetlenül és talán lényegtelenül is messze volt számukra, meg "nem is európai régió" tulajdonképpen... mondták.

Ő viszont elképesztően toleráns, támogató és inspiratív volt, ahogyan szakemberként, emberként kezelte egy fiatal „involválódott hallgató” szakmai motivációit és mély emberi érintettségét.

Emlékszem a búcsúmondataira, amivel a kétségeimet eloszlatta „Ebben a témában annak kell kutatnia, aki tudja, hogy mit keres és aki ilyen elkötelezetten szeretné szolgálni azokat, aki feltárják neki éltük talán legnehezebb állapotát. Ne legyenek kétségei a képességeit illetően. A képességet majd a téma iránti nyitottsága faragja kiemelkedőre.”

Több, mint kétszáz emberrel végeztem mélyinterjút egy éven át. Menekültekkel. A délszláv háború áldozataival. Részben vajdasági magyarokkal, de más nemzeti kissebbségekkel is. 

Háborús traumákat vizsgáltam. Több száz oldalnyi anyag gyűlt össze a „történeteikből”.

A PTSD-st - post traumatic shock syndroma tüneteit igyekeztem kutani náluk.

A poszttraumás stressz, vagy más szerzők szerint sokk zavar, egy olyan patológiás mentális egészségi állapot, amelyet egy krízis jellegű, hírtelen bekövetkező, félelmetes esemény vált ki. Ez a követkemény tünetcsoport által érintett lehet az esemény elszenvedője, vagy akár tanúja is. A tünetek negatív érzelmekkel társított visszaemlékezések, rémálmok és súlyos szorongásos állapotok, valamint az esemény körüli kontrollálhatatlan, kényszeres gondolatok lehetnek.

A traumatikus eseményeken áteső emberek többségének átmeneti nehézségei adódnak az alkalmazkodás és a megbirkózás területén, de idővel és jó stressz megküzdéssel, általában javul az állapotuk. Ha a tünetek mégis súlyosbodnak, hónapokig vagy akár évekig tartanak és zavarják és uralják a beteg mindennapi működését, ez esetben PTSD kialakulásáról beszélünk, akár súlyos és visszafordíthatatlan pszichotikus állapotról.

Behatoló emlékek... amelyek elől nincs menekvés.

A traumatikus esemény visszatérő, nem kívánt szorongató emlékei állandóan ott lapulnak a tudatban. A traumatikus esemény újbóli, valósághű átélése, mintha ismétlődne a traumatikus helyzet, hitelesen élményszerűen újra és újra éli a beteg. Felkavaró álmokat vagy rémálmokat él meg a traumatikus eseményről. Később ébrenléti helyzetben is lesznek "bevillanásai". Miközben súlyos érzelmi szorongást vagy fizikai reakciót mutat bármire, ami emlékezteti a traumás eseményre. Egy hangra, színre, ízre, egy emberi arcra, volt, aki a szakálltól rettegett, más hírtelen hangoktól.

Elkerülés. Milyen lehet állandó elkerüléssel élni a mindennapjainkat? Tagadással, racionalizálással, vagy más lelki elkerülő mechanizmussal meg nem történtté tenni életünk súlyos eseményeit...

Amikor valaki megpróbálja elkerülni a traumatikus eseményről való gondolkodást is, nem csak a beszélgetést. Próbálunk már akarattal nem gondolni valamire? Mondjuk, most nem gondoljunk egy fehér elefántra...akarjunk ne gondolni rá. 

Az ilyen traumákat megélt emberek kerülik az olyan helyeket, tevékenységeket vagy embereket, amelyek emlékeztetik őket a traumatikus eseményekre. Egy menekülttáborban próbáljunk meg elkerülni mindenkit... akár azt is, akiről pontosan tudjuk, hogy a szenvedéseink egyik kiváltója volt.

Jellemző rájuk a gondolkodásuk és a hangulatuk rohamos és negatív változásai. Szinte csak negatív gondolataik vannak önmagukról, más emberekről és a világról. Reménytelenséget élnek meg a jövővel kapcsolatban. Memóriaproblémáktól szenvednek, többek között a traumás esemény emlékeinek meggyengülése jellemzi őket, de ez a védelem gyakorta kiterjesztett a teljes múltra, egyszercsak törlődnek az emlékeik. Vagy még több esetben minden más elhományosúlt, csak a traumatikus élmény emléke emelkedik ki a több emlék közül. Az agy csapdába ejt.

Irdatlan nehézséget élnek meg a szoros emberi kapcsolatok fenntartásában, az érzelmeik kifejezésében. Ennek okán a traumák után gyakran izolálódnak, elszakadnak még a családtól és barátoktól is. A megtartó erőktől. Elszeparálódnak önmaguk fájdalmas tartalmaival.

Az életük minden területén elveszítik az érdeklődésüket az egykor végzett és tetszettős tevékenységek iránt. Minden élettémában általános a motivációvesztésük, nehézségeket élnek meg a pozitív érzelmek átélésében. Érzelmi sivárság, elmagányosodás uralja az életükett és harag. Harag minden iránt, ami körülöttük még mindig képes a normalitásra és velük együtt nem borul mély gyászba.

A fizikai és érzelmi reakcióik megváltoznak, könnyen megriadnak, megijednek bármitől és ez lassan általános szorongásba csap át. Rágódnak, őrlödnek a veszély visszatérte miatt, vagy bármilyen más jövőbeli kilátás okán. Önpusztító magatartás lesz rajtuk úrrá, kockázatos életvitel jellemző néhányukra és gyakorta a meghívott halál is.

Kivétel nélkül mindenki alvászavarral küzd, koncentrációs problémákat él meg, ritmusvesztést, kiterjesztett dühöt és impulzív kitöréseket. Törvényszerűen agresszív viselkedést mutatnak. Néhányuknál elsöprő a bűntudat vagy a szégyen, ők súlyos, bénító depresszióba esnek.

Azt hiszem még ennyi idő távlatából is, könnyen elképzelhető, hogy a háború elöl menekülők, pótolhatatlan biztonsági, személyi, anyagi és erkölcsi veszteségeken keresztül traumatizálódtak. A felsorolt tünetek közül számos nehezítette a mindennapi életüket. A háború okozta traumák pontosan körülírható szimptomatikus állapotokat hoztak létre náluk, mely megküzdés támogatásért kiáltott.

A diplomamunkám védésekor a bírálóbizottság elnöke két megjegyzést fűzött a munkámhoz.

1.      Nem hisz abban, hogy azok, akik testi épsége "nem volt kitéve közvetlen életveszélynek", „csak” az addigi egész életükről kellett kényszerűen lemondaniuk, egy gyors döntéssel, traumatizálódtak volna ettől az élménytől.

2.      Az involválódásom (érintettségem) okán nem tekinti hitelesnek a kutatási eredményeimet. 

Mi  lyen vékony kis hajszál választja el azt, hogy mit ítélünk hitelesnek, relevánsnak, megalapozottnak és mit nem. ...és kit ítélünk egészségesnek és kit patológiásan működőnek. ...és ez a mi hajszálunk.

 Hogy ma ezt miért írtam le?

Egyszer azért, mert ideje nevén nevezni a dolgokat. Bármennyire is nem hitt a bizottság elnöke akkor a háború elöli menekülés traumatizáló voltában, most itt látjuk körülöttünk Európában a hasonló tagadás következményeit. A megküzdés java még előttünk van. Mindenki előtt. Van, aki megélt traumákkal küzd és egyre többen kiterjesztett, kivetített, átvitt háborús élményekkel.

És…

Napok óta epigenetikát olvasok. A traumák transzgenerációs átörökítéséről. A következő generációkra vetülésről. A poszttraumás stressz tüneteit olyan vizsgált csoportokban írták le a traumát megéltek élményszerűen nem érintett utódainál, mint a vérengzést megélt cseroki indiánok tömeges öngyilkosságot elkövetett utódainál. A ruandai mészárlást megéltek utódainál fellépő pszichotikus állapotoknál. A vietnámi, afganisztáni, iraki háborús traumatizáltak leszármazottjainak derült égből PTSD szindrómái vagy az amerikai ikertornyok traumáját túléltek gyermekeinek tömeges depressziós, addikciós (függőség) neurotikus, betegségei és öngyilkossági késztetéseinél…

Mitől lenne más a délszláv háború áldozatainak transzgenerációs öröklési képessége…

Vagy bármely más, jelenleg érkező menekült állapota... pedig mi ezzel a fogalommal adunk most felmentést mindnekinek. Miközben fogalmunk sincs az állapot törvényszerűségeiről és felfoghatatlan számunkra a várható követkeménye.

De jó lenne kétszáz emberrel újra beszélgetni. Talán tanulhatnánk tőlük valamit.