Mostantól...

 

Mostantól, magamból magamnak írok,

és lényegtelen, hogy rögzít-e a gondolatot bármely betű.

Lehet csak én olvasom és engem emlékeztetnek szavaim a hűségükre,

nincs több taps, nincs vita, nincs félreértelmezés.

Az indíték és a következmény is én vagyok,

és önmagamra még szabadon hathatok.

 

Mostantól magamhoz szólok.

Én vagyok a saját csendem az éjszakában,

és mi eddig mindig, ott szorongott bennem,

a lényegtelennek levés bánata,

vele nézek farkasszemet – nem csak kvázi egyedül

a belső lelki csatámban.

Győzök-e a magam erejéből, hitéből?

Igazoló idő-e a társam?

Testem jelzi azt, a létem minden pillanatában.

 

Mostantól bennem marad a gondolat.

Nem szórok kincset, sem hamut.

Nem köt alkut a tudat,

Nem mutat utat más eszme, más akarat,

Nem hiszem, hogy a babér másnak terem

és a létünk egy farkasverem.

 

Mostantól a magam ura vagyok.

Az idő az enyém és mit terem, az a falat is. 

Keserű vagy édes, én rágom, én bánom.

Engem nevel. Csak a saját tettem emel, vagy kedvetlenít.

Nem osztozom, koldulok, és adok kegyelmet,

és nem riaszt, hogy nem hallod szavam,

nem taszít, ha levegőnek vélsz,

és nem hat rám, hogy kiben és hogyan élsz.

Mostantól vagyok, aki vagyok.

Nem függő tartalom ismeretlen arcok ítélete szerint.

Nem jó, vagy rossz halmaz,

csak ember, ki belül pólusos,

csendben járó, hangosan lépő,

teremtésbe öltözött,

mert a létra magam vagyok a Föld és Istenem között.