AI

 

Kínai csípős morzsák… sokadik.

AI

Itt, ha valaki külföldi és még sincs AI-ja, az több, mint furcsa…

Mindenkinek van.

Nem azért, mert olyan nagyon időszűkében lennénk, hogy nélküle nem érnénk semminek sem a végére, vagy beleroppannánk a számos teendőbe, esetleg leesne az aranyűrű a kezünkről, ahogyan Morovicán mondani szokták…

Hanem azért, mert AI-val rendelkezni egyszer státuszszimbólum, akár akarod, hogy legyen státuszod, akár nem. Szimbólumod meg pláne…

Másodszor szociálisan érzékenynek kell lenned a kínai társadalom iránt és az abban élő embereket segítened kell a „Ne kenyeret adj uram, hanem halászni engedj” (tudom az eredeti szövegben a tanítani ige van, de itt helyettesítsük be az engedj-jel) úton.

Engednünk kell az AI-kat helyettünk dolgozni.

AI ugyanis a bejárónő. Az enyém neve Bi néni. Igen néni, mert aki itt elmúlt hatvanéves, az mind néni. Ezért Bi AI hivatalosan már nem is dolgozhatna. Mert itt Kínában a nők zöme 50 évesen befejezi a munkát. Nem, nem azt írtam, hogy nyugdíjba megy, mert olyan itt leginkább nincs is. Vagy csak a társadalom szűk szegmensét érinti, akik alkalmazotti státuszban voltak olyan cégnél, aki - ritka, mint a fehér holló - fizetett helyettük nyugdíjjárulékot. A kínai társadalom széles rétegének nincs nyugdíj előtakarékossága. Állami nem létezik, itt bizony nincs ezer módon gondoskodó állam, a magánnyugdíj intézménye meg még most teszi le az alapköveket. 

Az a nő, aki nem fejezi be a munkát 50 éves korában, mert mondjuk még kilátásban sincs az unoka - mert itt ez a legfontosabb motiváció a „nyugállományra”, az legkésőbb 55 éves korában kikerül a munkaerőpiacról. Különleges állami engedéllyel a legutolsó időpont a 60 év. Ez idő alatt már jó eséllyel megszületik az unoka és lesz újabb szép feladata az ilyen korú hölgyeknek, az anyák helyett ugyanis a nagymamák privilégiuma felnevelni a kicsiket. Az anyák a jó teherbírásukkal, 3 maximum 6 hónap szülés utáni otthonmaradás után visszamennek dolgozni. Ennyi henyélést engedélyez számukra a munkahely vagy az állam.

A nagymama meg gyereket táplál, nevel, ringat, tanít, dönt helyette. Amennyiben az apa édesanyjáról van szó. Ha az anyáéról, akkor mind a mai napig, neki ritkán terem ilyen örömteli babér. A lányos nagymamák itt ritkábban látják az unokájukat, mint az apa szülei. Mindez átalakulóban van már és a modern nagyvárosokban kezd kialakulni valami egészségesebb egyensúly, de a vidéki Kína mindennapjait az évezredes tradíciók határozzák meg még ebben a században is.

Bármennyire is tüneményes nő Bi AI, akkor is nehezen préselhető bele az én vajdasági kis faluból jövő személyes rögvalóságomba. Ahogyan nehezen volt belepréselhető bárki más is, akivel az eddigi életem során ilyen szerepben találkoztam.

A hely, ahol felnőttem, egy cseppnyi magyarlakta falu Észak-Szerbia szívében. Ott csak nagyon és még inkább szorgalmas emberek élnek. Generációk generációk után. Olyan emberek, családok, olyan közösség, akinek a túlélését az önfenntartó kétkezi munka adta meg mindenkor. Ma is az adja. Az állattartás, földművelés és a mindebből származó élelem feldolgozása, előállítása magas szintű készségekkel megáldott, gyakorlott és folyton tevékeny közösséget formált ott a Délvidéken. És én ilyen folyton szorgalmas és teremtő, alkotó emberek közé születtem.

Mint a zárt közösségek általában, feszes és szentnek tekintett tradicionális szokásokat alakítottak ki az én kis falumban is, amelyek az ott élő generációk túlélését garantálták a múltban is és garantálják ma is. A valaha gyönyörű, ámde a sokszínűsége által szétfeszített hazámból a délszláv háború után egy töredékország maradt csak, Szerbia. De ahogyan korábban is, úgy mind a mai napig is Bácskára, Bánátra és Szerémségre az ország éléskamrájaként tekintettek a többi országrészben. Talán ez is kötelezett bennünket, ott élőket.  De azt hiszem, ettől függetlenül is, ebben a közösségben minden beleszületőnek hasznos tagnak kellett, kell lennie, a közösség szintjén is értékkel hozzájárulónak, meg a kisebb sejt, a család szintjén is dolgosnak, hasznosnak a család fennmaradását segítőnek.

Mint a földművelő és állattartó népek általában, az ott élők közel élnek a természethez, annak törvényei szerint rendezik a mindennapjaik folyását. Szinte tudattalanul is tettorientáltan nevelik a következő nemzedékeket. A hozzájárulás adj meg egy-egy ember értékességét. A gyerekek dolgosan részt vesznek a családi munkafolyamatokban, beleszületnek a tevékenységekbe.

Ott fiatalon, vagy még tevékeny korban, szégyen betegnek lenni, nem bírni a munkát. Ott a dologtalan előbb utóbb bélyeggel él. A falu szája megnevezi a megnevezendőt.

Ott a legenda szerint, a falu egyik orvosát a diplomája étvétele után kivitte az apja a földekre kukoricát törni, hogy ne felejtse el, ha a parasztember megfáradtságra és megrokkant egészségre panaszkodik, az minek is természetes következménye.

Az én kis falumban senki nem vesz lekvárt a boltban, mindenki a saját pálinkájával, borával iszik áldomást, de legalább is a faluban termelttel és a legtöbb háznál saját maguk által eltett sonkát szegnek meg húsvétkor. Minden házban a ház asszonya által hímzett terítőn isszák a török kávét, minden ház udvarán szaladgál néhány tyúk és van házi tojás a reggeli rántottához és így aztán minden háznál hófehér lepedőn szárítják az otthon gyúrt, hosszúra metélt levestésztát is.

Soha nem rohad rá a fára meggy, nincs bevetetlen föld, nincs megmetszetlen gyümölcsfa, szőlőtőke. Az utcákon minden árok széle simára van kapálva és el van gereblyézve. És tavasszal szomszéd, szomszéd mellett hajlong a veteményesben. Nincs ház, ahol húsvét, karácsony előtt ne csillognának az ablakok és ahol nincs kigazolva az előkert és tele ültetve illatos virágokkal, ott tudják, idős ember lakik, nem bírja már és nem látogatja a gyereke.

Hát ilyen közeg szocializált engem a szorgalomra. Ilyen közegben csattogtak a fejem felett a nevelő nyelvi klisék, egy-egy rövidke pihenő idején „Mi van? Keresed az aranygyűrűd, tán lehúzta a sok munka az ujjadról?”

…és itt alakult ki bennem az a szorongás is, hogyha dologtalan vagyok, akkor azonnal devalválódik az értékem. …és innen gyökerezik a lelkiismertfurdalásom, ha éppen egy picit hosszabban pihenek meg két tevékenység között.

Márpedig Bi AI devalvál engem és lelkiismeretfurdalást is kelt...

Pedig Bi AI tüneményes nő, aki itt sincs, vagy ha éppen itt van, akkor vendégségben. Tessék ezt jól érteni. Ki tudja, ki mindenki olvasgatja az én csendesen csordogáló életem élményeit…

Szóval Bi AI olyan igazi, mosolygós nagymama, sokat gesztikulál és szinte semmit nem beszél. Hála a fordítóprogramoknak, azért megértjük egymást. Én írok angolul, ő lefordítja kínaira és fordítva.

Ha néhanapján leküzdöm magamban az epigenetikai programom, igazából nagyon hálás vagyok neki, mert pont olyan feladatok végzésétől szabadít meg heti kétszer 3 órában, ami engem a gyógyult tüdőrákost, keményen megterhelne és további felesleges kockázatokat teremtene. Így az ő segítségével most nem kell kínai kémiai anyagok gőze fölé hajolva suvickolnom a vizes blokkokat.

Bi AI után csillog a ház. Azt nem állítom, hogy illatos is, - mert itt Kínában az illatot és a szagot semmilyen határ nem választja el egymástól, =D minden tisztítószer után sokáig szellőztetünk =D – de csillog.

Így még az AI-m mögöttem fényesre törli a zuhanykabin ajtaját, én leírhattam ezeket a sorokat. 😊

Ma reggel egy szép tökkel állított be, a kertjéből hozta, ő nevelgette, nekem adta ajándékba. Főzzek belőle levest a családomnak – mondta.

Biztosan neki is van erre a kedvességre és törődésre valami kulturálisan determinált epigenetikai programja, a jó Isten áldja meg érte.